Sárával történt szobacserénk hátterében a szobájába beszűrődő különös zajok álltak. Azt mondta, éjszakánként folyamatosan kaparássza valami a falat, a tetőt.
Hetekig semmit nem hallottunk, csak élveztük a csendes szoba áldásait. Sára meg visszasírta a nyugodt éjszakákat és reggeleket.
Egy esős éjjelen aztán a Sára-szoba minden diszkomfortjával szemsülnünk kellett. A tetőablakokat hangosan verő zápor után hajnalban a rágcsálók is megjelentek. Órákon át randalíroztak a - mint utóbb kiderült - menyétek a fülünktől 20-30 centire. ( A nyáron többször is láttuk őket az udvaron.)
Miután kitanulmányoztuk a hívatlan társbérlőktől való megszabadulás összes esélyét, Lala tapasztalt menyét-vadászokkal történt egyeztetés után arra jutott, a legjobb módszer, a zaj.
Azóta a menyétek a szomszédban, azaz a padláson napok óta rádiót hallgatnak. Napközben harsányan üvölt az MR2 vagy az MR1 nekik. Éjszakára csak a fény és a halkabb, beszélgetős műsorok maradnak. Egész vicces reggel arra ébredni, hogy a menyéteket épp Popper Péter okosítja. Illetve csak okosítaná, mert ők ebből már nem kérnek, s napok óta színük se láttuk.
2011. szeptember 28., szerda
Hálás vagyok...
Hálás vagyok...
101. az otthonomért, ahová HAZAmehetek, s ahol mindig várnak rám
102. hogy normális körülmények között élhetünk
103. a tetőért a fejünk felett
104. a folyóvízért
105. s azért, hogy csak egy mozdulat , hogy meleg legyen a lakásban
106. hogy nem egyedül kell nevelnem a gyerekeimet
107. hogy mind egészéges.
108. egyiknek sincsenek tanulási nehézségei, viselkedési zavarai
(ma egy olyan édesanyánál jártam, aki mindezeket nélkülözi)
109. Hálás vagyok a csodás őszi napokért,
110. ... a napsütért
111. ...a mesebeli somogyi és tolnai dombokért.
112. ... reggelekért, amikor a fiam ébreszt.
113. ... a reggeli kávéért
114. s a zongorajátékért, amit a Bálint biztosít hozzá.
115. ...ha megadatik, hogy kézenfogva sétálhatunk el (vagy haza) az iskolába(ból)
116. a közös vacsorákért - még akkor is, ha több is lehetne belőlünk
117. a vasárnap esti Jesus Culture koncertért - még akkor is, ha én nem mehetek, mert tudom, hogy ott lesz Isten különleges áldása és jelenléte, s ez áldás lesz a szeretteimnek.
2011. szeptember 25., vasárnap
A ma öröme
Női csendesnapon jártunk tegnap Bicskén. A megelégedés volt a témánk. Erről szólt az előadás, a szemináriumok, a bizonyságtételek és a beszélgetések.
Sokféle áldást kaptam a tegnapi napban, de az egyik legkülönlegesebb, hogy siket testvérnők is velünk együtt dícsérték Istent és tanulmányozták a megelégedettség áldásait. Valami különleges, valami nem evilági volt úgy dicsérni az Urat, hogy mellettem a siketek jelelték Istennek ugyanazokat a gondolatokat. Hogy ők is - akik énekelni, de még beszélni se tudnak - ugyanazokat a köszöneteket és kéréseket küldik a Teremtő felé. Ugyanazzal van tele a szívem, a lelkem, a gondolataim - s a teremtő Isten ugyanaúgy látja, érti és érzi az én hálámat is, mint a mellettem ülőét, akivel én nem tudok kommunikálni.
Különleges volt hallani az egyik lány bizonyságtételét, aki rövid nyakkal, siketen született, s arról beszélt, hogyan vezette el Isten a megelégedettségre. Hogy ne azt lássa, miért olyan amilyen, s neki miért nem adatott meg, hogy halljon, vagy megnőjön a nyaka. Egy barátnője egyszer azt mondta neki, "Te Isten ajándéka vagy!" "Ajándék vagy!" "Gondolj bele, te mit éreznél, ha valakinek adsz egy ajándékot, az pedig úgy reagálna, hogy: "Kösz, de nem tetszik az ajándékod! Én nem ilyet akartam."" Ebből értette meg, meg kell tanulnia úgy látnia önamgát, mint Isten ajándékát. Mint Isten különleges ajándékát. Mert az is. Nem mindennapi lány. Öt nyelven beszél. Öt jelnyelven. Húga volt a jeltolmács, de ő tovább jelelte az alkalmat a többieknek, akik külföldről jötte. (Tudtátok, hogy a jelnyelv nem nemzetközi? Hogy minden országnak más és más jelnyelve van?)
A siket hölgyek között volt egy japán testvérnő is. A szemináriumon - ahol arról beszélgettek, kinek, milyen nehézségei vannak, mely területen is a legnehezebb megtanulnia a megelégedettséget - ez a lány elmesélte, mit is kapott aznap Istentől. Férje rákos beteg. Ő négy éve ápolja, gondozza, s négy éve retteg, hogy melyik nap kell elbúcsúznia a társától. Míg tegnap megértette, hogy nem a közelgő veszteségre, sokkal inkább a mai nap áldásaira kell fókuszálnia. Elhatározta, hogy az aggodalmak helyett ezentúl minden napért, amit a férjével tölthet hálát akar adni, s élvezni szeretne minden napot, amit a társa mellett tölthet el.
"Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk" - Simone Weil
2011. szeptember 22., csütörtök
A legtöbb, mi adható
Ma olvastam:
"Pszichológusok szerint a legtöbb, amit egy anya a gyermekéért tehet, hogy szereti gyermeke édesapját, és amit egy apa tehet, hogy szereti gyermeke édesanyját. A gyermeket szeretheti az édesanyai, és az édesapa is, de ha ők ketten nem szeretik egymást, a gyermekben a bizonytalanság mély érzése alakulhat ki."
„Csodák a családban a szeretet-kapcsolatokon belül történhetnek. E nélkül legfeljebb csak pedagógiai eredmények születnek. A gyermekeinknek pedig csodákra van szükségük."
Milyen egyszerű és nagyszerű! Isten tökéletesen kigondolta ezt az egészet, amikor a családokra gondolt. Nem kell ezer felé szétapróznia magát az embernek. Elég, ha a helyén vannak a legfontosabb dolgai, hisz minden mindennel összefügg.
"Pszichológusok szerint a legtöbb, amit egy anya a gyermekéért tehet, hogy szereti gyermeke édesapját, és amit egy apa tehet, hogy szereti gyermeke édesanyját. A gyermeket szeretheti az édesanyai, és az édesapa is, de ha ők ketten nem szeretik egymást, a gyermekben a bizonytalanság mély érzése alakulhat ki."
„Csodák a családban a szeretet-kapcsolatokon belül történhetnek. E nélkül legfeljebb csak pedagógiai eredmények születnek. A gyermekeinknek pedig csodákra van szükségük."
Milyen egyszerű és nagyszerű! Isten tökéletesen kigondolta ezt az egészet, amikor a családokra gondolt. Nem kell ezer felé szétapróznia magát az embernek. Elég, ha a helyén vannak a legfontosabb dolgai, hisz minden mindennel összefügg.
2011. szeptember 20., kedd
Kifürkészhetetlen
Pár napja kapaszkodott gondolataimba a szó.
Kifürkészhetetlen.
Ízlelgettem, fontolgattam.
Vissza-visszatért.
Kifürkészhetetlen - mert testi, mert földi, mert emberi.
Kifürkészhetetlen - mert egy másik dimenzióból érkezik.
Kifürkészhetetlen - hogy odapaszírozzon az egyetlen megbízhatóhoz.
"A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik." (Préd.7:14.)
2011. szeptember 15., csütörtök
Elveszett és megtaláltatott...
- avagy hétköznapi csodáink 3.-
Kicsit zűrös napunk volt. Úgy családilag és egyen, egyenként. Munkából hazafelé beugrottam még egy szokásos heti bevásárlásra, Lala már a pincébe tartott az imaórára, amikor megérkeztem. A fiúk felcipelték a kocsiból a maradék cuccot, s mivel mindenki éhes volt, úgy ahogy megérkeztem, nekifogtam húst rántani, gombapörköltet főzni, hogy együtt vacsorázhasson a család.
Gyerekek jöttek, mentek. Közben apa is visszatért, épp telefonált.
Egyikőnk se értette, hogy miről beszél.
Valaki a vonal túlsó végén arról érdeklődött, elhagytam-e a vászon táskámat benne egy diktafonnal.
"Nem is használok mostanában vászontáskát! Igaz valóban van a táskámban egy diktafon, de egyébként is, mi vaaaaan? Ki hívott, és hogy jutott az eszébe ez az egész?"
Lala letette a telefont és elmagyarázta, hogy a gyülekezetvezető volt Martonvásárról, mert egy idegen felhívta innen a Horváth István lakótelepről, hogy megtalálta az elveszett táskámat benne egy cédulán az ő telefonszámával. S mivel arra semmi se utalt, hogy kié is lehet a táska, hát felhívta a számot, hátha az az ember sejti majd, kié is a táska. Ő meg rám gondolt.
"Én ma nem vesztettem el vászontáskát. Sőt semmilyen táskát se. Igaz van egy diktafonom, de azt se hagytam el. Itt van a fogason a bőrtáskámban. - De hol a bőrtáskááááám? Határozottan emlékszem, hogy reggel ide akasztottam a fogasra. Ellopták a táskámat! Innen a konyhánkból!"
"Jaaaaaj, neeeee! Nemcsak a diktafon, de benne volt a Kindle-öm is! Épp fél órája ígértem oda a Borinak, mert az egyetemre egy csomó mindent csak elektronikusan tud megszerezni. Abban maradtunk, hogy a következő hónapokban nekem se lesz sok időm olvasni, hát kölcsön adom neki. Most meg? Se neki, se nekem. A Kindle-öömmmmmm!!! Miért pont az, ami nekem olyan értékes. Már mennyi könyvet összegyűjtögettem rá! Miért van ez, hogy bejönnek a lakásunkba gyüli alatt, s elviszik a személyes dolgainkat? Miééért? Miért épp most az e-bookolvasót? Neee!"
Lala közben felhívta a megadott számot. Táska diktafonnal megvolt. Kindle-t nem találták benne.
Sírás.
Lala és Sára a megadott címre a táskáért el. Öt perc múlva Sára telefonál: "Megvaaaan! Benne van a Kindle is, a diktafon is! Minden."
Megtaláló nyugdíjas házaspár is boldog. Épp a postára sétáltak, amikor egy bokor alatt észrevették a táskát. Odahívtak még valakit, belenéztek, s mivel semmi mást nem találtak csak a számot a cetlin, hát felhívták Martonban az ismerősöket....
Mekkora esélye van már, hogy a tolvaj olyan felületesen nézze át a táskát, hogy az aljában ne leljen rá két értékre? (Bori épp két napja panaszkodott erre a táskára, hogy milyen idétlen a belseje, nem lehet benne semmit megtalálni. És íme! Ez mentette meg a kincseimet!)
Mekkora esélye van, hogy a megtaláló jóhiszemű, segítőkész?
Mekkora esélye van, hogy a sok-sok papír és papíron lévő telefonszám közül ő pont azt az egyet hívja fel (és nem a többi munkahelyi partnert, kontaktot...), aki előtt a közelmúltban turkáltam a táskámban egy diktafon után?
S mekkor esélye van, hogy az ismerősünknek ebben az irreális szituációban eszébe jut, amint én diktafont keresgélek a táskámban?
Ráadás.
Ahogy kinyitottam a hazakerült táskát, a tetején Bálint ócska barna hasitasija virított. Nem is értettem, az meg hogy került oda? A hasitasi belsejében aztán néhány szem kutyakajára, egy szövegkiemelő filcre és egy kutya nyakörvre leltem. A fiam ugyanis ezzel jár le idomítani a kutyáját.
Tolvajunk miután a fogasról leemelte a papírokkal megtömött táskámat, magához vette még a polcról Bálint kutykajával kibélelt hasitasiját is.
Bálinttal hatalmasat nevettünk amikor elképzeltük tolvajunk ábrázatát amint megtekintette a "zsákmányt" tele jutalomfalatkákkal és telefirkált papírokkal. Nem csoda, hogy csalódottságában már nem maradt ereje, hogy a táska aljában rátaláljon a "kincsekre".
A csoda az, ahogy Isten visszanavigálta mindazt, ami elveszett.
Mal 3:11 „És megdorgálom érettetek a kártevőt,és nem veszti el földetek gyümölcsét..."
Kicsit zűrös napunk volt. Úgy családilag és egyen, egyenként. Munkából hazafelé beugrottam még egy szokásos heti bevásárlásra, Lala már a pincébe tartott az imaórára, amikor megérkeztem. A fiúk felcipelték a kocsiból a maradék cuccot, s mivel mindenki éhes volt, úgy ahogy megérkeztem, nekifogtam húst rántani, gombapörköltet főzni, hogy együtt vacsorázhasson a család.
Gyerekek jöttek, mentek. Közben apa is visszatért, épp telefonált.
Egyikőnk se értette, hogy miről beszél.
Valaki a vonal túlsó végén arról érdeklődött, elhagytam-e a vászon táskámat benne egy diktafonnal.
"Nem is használok mostanában vászontáskát! Igaz valóban van a táskámban egy diktafon, de egyébként is, mi vaaaaan? Ki hívott, és hogy jutott az eszébe ez az egész?"
Lala letette a telefont és elmagyarázta, hogy a gyülekezetvezető volt Martonvásárról, mert egy idegen felhívta innen a Horváth István lakótelepről, hogy megtalálta az elveszett táskámat benne egy cédulán az ő telefonszámával. S mivel arra semmi se utalt, hogy kié is lehet a táska, hát felhívta a számot, hátha az az ember sejti majd, kié is a táska. Ő meg rám gondolt.
"Én ma nem vesztettem el vászontáskát. Sőt semmilyen táskát se. Igaz van egy diktafonom, de azt se hagytam el. Itt van a fogason a bőrtáskámban. - De hol a bőrtáskááááám? Határozottan emlékszem, hogy reggel ide akasztottam a fogasra. Ellopták a táskámat! Innen a konyhánkból!"
"Jaaaaaj, neeeee! Nemcsak a diktafon, de benne volt a Kindle-öm is! Épp fél órája ígértem oda a Borinak, mert az egyetemre egy csomó mindent csak elektronikusan tud megszerezni. Abban maradtunk, hogy a következő hónapokban nekem se lesz sok időm olvasni, hát kölcsön adom neki. Most meg? Se neki, se nekem. A Kindle-öömmmmmm!!! Miért pont az, ami nekem olyan értékes. Már mennyi könyvet összegyűjtögettem rá! Miért van ez, hogy bejönnek a lakásunkba gyüli alatt, s elviszik a személyes dolgainkat? Miééért? Miért épp most az e-bookolvasót? Neee!"
Lala közben felhívta a megadott számot. Táska diktafonnal megvolt. Kindle-t nem találták benne.
Sírás.
Lala és Sára a megadott címre a táskáért el. Öt perc múlva Sára telefonál: "Megvaaaan! Benne van a Kindle is, a diktafon is! Minden."
Megtaláló nyugdíjas házaspár is boldog. Épp a postára sétáltak, amikor egy bokor alatt észrevették a táskát. Odahívtak még valakit, belenéztek, s mivel semmi mást nem találtak csak a számot a cetlin, hát felhívták Martonban az ismerősöket....
Mekkora esélye van már, hogy a tolvaj olyan felületesen nézze át a táskát, hogy az aljában ne leljen rá két értékre? (Bori épp két napja panaszkodott erre a táskára, hogy milyen idétlen a belseje, nem lehet benne semmit megtalálni. És íme! Ez mentette meg a kincseimet!)
Mekkora esélye van, hogy a megtaláló jóhiszemű, segítőkész?
Mekkora esélye van, hogy a sok-sok papír és papíron lévő telefonszám közül ő pont azt az egyet hívja fel (és nem a többi munkahelyi partnert, kontaktot...), aki előtt a közelmúltban turkáltam a táskámban egy diktafon után?
S mekkor esélye van, hogy az ismerősünknek ebben az irreális szituációban eszébe jut, amint én diktafont keresgélek a táskámban?
Ráadás.
Ahogy kinyitottam a hazakerült táskát, a tetején Bálint ócska barna hasitasija virított. Nem is értettem, az meg hogy került oda? A hasitasi belsejében aztán néhány szem kutyakajára, egy szövegkiemelő filcre és egy kutya nyakörvre leltem. A fiam ugyanis ezzel jár le idomítani a kutyáját.
Tolvajunk miután a fogasról leemelte a papírokkal megtömött táskámat, magához vette még a polcról Bálint kutykajával kibélelt hasitasiját is.
Bálinttal hatalmasat nevettünk amikor elképzeltük tolvajunk ábrázatát amint megtekintette a "zsákmányt" tele jutalomfalatkákkal és telefirkált papírokkal. Nem csoda, hogy csalódottságában már nem maradt ereje, hogy a táska aljában rátaláljon a "kincsekre".
A csoda az, ahogy Isten visszanavigálta mindazt, ami elveszett.
Mal 3:11 „És megdorgálom érettetek a kártevőt,és nem veszti el földetek gyümölcsét..."
A sorszám
- Hétköznapi csodáink 2.-
Papírok. Igazolások. Hivatalok. Adatok. Sorbanállás...
Nem is értem, hogy kinek és miért jó, hogy egy iskolakezdéshez öt hivatal állítson ki hatféle papírt.
A lényeg: miután az okmányirodában végre minden családtagunk megszerezte a Fehérvárra szóló lakcímkártyát (melynek megszerzéséhez Lalának persze a Földhivatalból is ki kellett váltani több ezerért egy tulajdoni lapot, s nyilatkozatot is kellett szereznie egy presbitertől stb.stb.)- szóval a hat azonos címre szóló lakcímkártyával el kellett zarándokolnunk egy újabb hivatalba, aholis hatósági tanúsítványt kellett kiállíttatni arról, hogy mindannyian egy háztartásban élünk. ( Ne kérdezzétek, hogy ez mire és kinek jó, s hogy miért nem elég ennek az igazolásához az egyetemnek a hat azonos lakcímre szóló lakcímkártya másolata - főleg azt a tényt figyelembe véve, A Hivatal mindezt az igazolást az alapján állítja ki, hogy felmutatod nekik a hat lakcímkártyát.)
No de egyelőre még csak ott tartunk, hogy az Okmányirodából átgyalogoltunk az Önkormányzat nyolc utcával arrébb lévő ügyfélszolgálatára, ahol nem gyenge sor fogadott. Sorstársaim, az ügyfelek az utcán is várakoztak.
Körültekintő állampolgár lévén a procedúrát rögtön a helyi illetékes biztonsági őrnél kezdtem, mivel értelmi képességeimet, s jogi tájékozottságomat meghaladta annak a ténynek az eldöntése, ezt az igazolást melyik ablaknál is kell majd kérnem. Őr bácsi felvilágított, hogy "Hatósági igazolás". Sorba álltam hát a sorszámosztó automa előtt, s rövidesen a hatvankettes sorszám boldog tulajdonosának tudhattam magam. Az örömbe csak az az aprócska üröm vegyült, hogy a kijelzőn a huszonkettes hívójel villogott. Itt tartottak reggel óta. Várhatóan nem egy órát kell majd rostokollni a célig.
Egy perc múlva megszólít egy férfi. Nem is értem, mit akar. Elmagyarázza, hogy neki van az én ablakomhoz egy harmincegyes sorszáma, mert valaki rájött, hogy neki mégse kell, s hogy ne vesszen kárba (?) odaadta neki. Szóval a kezembe nyomott egy harmincegyes sorszámot, amivel húsz perc alatt sorra kerültünk.
A furcsa csak az volt, hogy mindezt a zsúfolt teremben tette a harminc, negyven, ötven akárhányas jelöltek jelenlétében, akiknek ezt látva semmi ellenvetése nem volt.
Papírok. Igazolások. Hivatalok. Adatok. Sorbanállás...
Nem is értem, hogy kinek és miért jó, hogy egy iskolakezdéshez öt hivatal állítson ki hatféle papírt.
A lényeg: miután az okmányirodában végre minden családtagunk megszerezte a Fehérvárra szóló lakcímkártyát (melynek megszerzéséhez Lalának persze a Földhivatalból is ki kellett váltani több ezerért egy tulajdoni lapot, s nyilatkozatot is kellett szereznie egy presbitertől stb.stb.)- szóval a hat azonos címre szóló lakcímkártyával el kellett zarándokolnunk egy újabb hivatalba, aholis hatósági tanúsítványt kellett kiállíttatni arról, hogy mindannyian egy háztartásban élünk. ( Ne kérdezzétek, hogy ez mire és kinek jó, s hogy miért nem elég ennek az igazolásához az egyetemnek a hat azonos lakcímre szóló lakcímkártya másolata - főleg azt a tényt figyelembe véve, A Hivatal mindezt az igazolást az alapján állítja ki, hogy felmutatod nekik a hat lakcímkártyát.)
No de egyelőre még csak ott tartunk, hogy az Okmányirodából átgyalogoltunk az Önkormányzat nyolc utcával arrébb lévő ügyfélszolgálatára, ahol nem gyenge sor fogadott. Sorstársaim, az ügyfelek az utcán is várakoztak.
Körültekintő állampolgár lévén a procedúrát rögtön a helyi illetékes biztonsági őrnél kezdtem, mivel értelmi képességeimet, s jogi tájékozottságomat meghaladta annak a ténynek az eldöntése, ezt az igazolást melyik ablaknál is kell majd kérnem. Őr bácsi felvilágított, hogy "Hatósági igazolás". Sorba álltam hát a sorszámosztó automa előtt, s rövidesen a hatvankettes sorszám boldog tulajdonosának tudhattam magam. Az örömbe csak az az aprócska üröm vegyült, hogy a kijelzőn a huszonkettes hívójel villogott. Itt tartottak reggel óta. Várhatóan nem egy órát kell majd rostokollni a célig.
Egy perc múlva megszólít egy férfi. Nem is értem, mit akar. Elmagyarázza, hogy neki van az én ablakomhoz egy harmincegyes sorszáma, mert valaki rájött, hogy neki mégse kell, s hogy ne vesszen kárba (?) odaadta neki. Szóval a kezembe nyomott egy harmincegyes sorszámot, amivel húsz perc alatt sorra kerültünk.
A furcsa csak az volt, hogy mindezt a zsúfolt teremben tette a harminc, negyven, ötven akárhányas jelöltek jelenlétében, akiknek ezt látva semmi ellenvetése nem volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)