Természetesen

Hazaértünk a nagy székelyföldi kirándulásból és nyírségi családlátogatásból, szolgálatból. Sok-sok mindent történt, sokmindent láttunk, tapasztaltunk. Az idei nyaralásban számomra az volt a legemlékezetesebb, hogy minden olyan természetesen történt. Jöttünk, mentünk, megérkeztünk, aztán maradtunk, mert maradni volt kedvünk. Valahol a civilázáción alig túl, a jicsinyi rettenetes fenyveserdők szélén, egy sebesen zúgó hegyi patak mellett, egy vadregényes margarétákkal teli tisztás közepén állt egy réges régi ház, amellett egy ütött-kopott pajta, s hogy azért a civilizáció se szenvedjen csorbát, volt ám a telek sarkában két új kis faház is. Hát itt éltünk, éldegéltünk egy hétig. Kilenc után ébredtünk, a gyerekek vizet hoztak a patakól meg a forrásról, tábortüzet raktak, s reggelire kenyeret pirítottak. Kemencében sültet. Olyan furcsát. Mert az én kis "civilizált" gyerekeimnek olyan furcsa volt a kenyér, a sajt, a tej, a víz... a kistyúkok (csibék), a kaszálás, ( amin a fiúk úgy fellelkesültek, hogy apa fából kiskaszákat is készített a Bálintnak és az Illésnek). Olyan volt, akár a mesében. Rettenetes fenyves és a vérmedve. A Békás-szoros és a Gyilkos-tó. A mesébe illő hatalmas felhők és az égig érő hegyek. Magas Déva vára. És a szászok kultúráját őriző Segesvár. Aztán a csodadombok Segesvár és Fehéregyháza között. A dombok, melyek látták Bem seregét, Petőfi eltűntét. Annyira valószínűtlen ezeken a helyeken járni. Vagy Farkaslakán Tamási Áron aprócska szülőházában, ahol az Áron bácsi unokamenye meséli hogy is esett, hogy Áron bácsi 9 évesen ellőtte a bal hüvelykujját, s ezért már sose volt alkalmas a mezei munkára. Így került az iskolába, így lett belőle írástudó. Nem is akármilyen. S így öntötte szavakba mindazt, amit csak egy székely ember tudhat igazán... a rengetegben. Ez nem Erdély. Ez a Székelyföld. Magához ölel és visszavár. Természetesen.