Semmi különös: csak tesszük a dolgunk. Felkelünk reggel, összeszedjük magukat, a családot, és tesszük a dolgunk egészen estig.
Jövünk, megyünk. Felhívunk, leírunk. Elintézünk, kikérdezünk. Átveszünk, továbbadunk. Beszerzünk, kifőzünk. Elmosogatunk, összepakolunk. Szétosztunk és begyűjtünk. Lefektetünk és felébresztünk. Tesszük a dolgunk.
Tesszük a dolgunk. Azaz semmi látványos, lényeges.
Vagy mégis? Dolgunkat tenni tán mégse lényegtelen?
Mert ez is kegyelem: hogy tehetjük. Hogy van dolgunk. Hogy tudjuk, mi a dolgunk. Hogy nem a másét tesszük, hanem a magunkét. Hogy tesszük, s nem csak ábrándozunk róla: majdegyszer... majdmáskor... s nem csak méregetjük azokat, akik teszik a dolguk. Végezzük a magunkét. Kegyelem, hogy dolgunk van ebben a világban. S adatott hozzá erő, hit, képesség és szenvedély. Kegyelem, ha rátaláltunk, ha tudjuk, érezzük, ez a mi dolgunk. S kegyelem az is, ha visszanézve mondhatjuk majd: nem volt több, de kevesebb se - tettük a dolgunk.
2 megjegyzés:
Mi az hogy? Persze, hogy kegyelem... eppen most dontottek arrol, hogy az elkovetezendo evekben sokan nem tehetik a dolgukat (effektive elvesztika a melojukat)... akkor most nekunk (ahogy sokan masoknak is a vilagban) meg tobb kegyelemert kell imatkoznunk.
S az a jó, hogy - amíg Istennel rendben vagyunk - ha munkahelyünk nem is biztos, de "dolgunk" mindig akad majd ebben a világban :)
Megjegyzés küldése