Hol sírjaink domborulnak...

Szombaton Kondoroson jártunk a családdal. A gyülekezet 100 éves jubileuma volt. Ha már ott jártunk, kilátogattunk a temetőbe is nagyszüleim sírjához. Eredetileg a papámra gondoltam, aki mongol tartózkodásunk alatt halt meg, így nem voltunk ott a temetésén, s kicsit máig hihetetlen, hogy már nincs közöttünk.De a temető kapuján belépve hirtelen ráébredtem, hogy minden ősöm, közelebbi rokonom valahol ebben a sírkertben nyugszik. A két papa, a mama, az összes dédim, nagybátyám. Ahogy felnéztem, épp mellettünk tekert el a szomszéd. S az autóból odaköszönt a sírköves. Hét éve, hogy nem is jártam Kondoroson, mégis valahogy itthon lennék?
"Hol sírjaink domborulnak..."

A temető határozottan kisebb lett az elmúlt két évtizedben. Halottak napja estéjén kisgyerekként végigjártuk a családtagok sírjait. Egyébként is anyai családom és a temető élete furcsa, már-már bizarr szálakkal kapcsolódott össze. Dédszüleimé volt anno az egész "biznisz". Nagynagypapa koporsós, nagynagymama koszorús volt. Na meg minden mást is ők intéztek, mielőtt ki nem sajátította az előző rendszer a vállalkozást. Megérkezett a temetkezési vállalat. Igaz helyi képviselője ki más, mint a mama egyik tesója lett.
A gyászhintót azonban még a nyolcvanas években is a dédim garázsában tárolták (hisz anno az övék volt a hintó is).Szüleim építkezése alatt a dédinél laktunk. Na azt gyűlöltem. Sötétedés után nem mertem az udvarra menni, mert ott hatalmasodott az a borzasztó gyászhintó. Anyu nem értette mi bajom vele - ők az unokatesóival anno azon rendezték be a babaszobát... De ők mondjuk abból szerezték a zsebpénzt is, hogy a koszorúkat hordták - ó jaj - a ravatalozóból a sírokhoz. Dédim hatalmas házában a gyászhintó mellett más is akadt. A padláson volt például komplett koporsó - igaz miniatűr méretben. Dédi szerint a kirakatból maradt, amikor elvették az üzletet. A gyászhuszárok aranysujtásos kék bársony egyenruhái pedig a nagyszobai szekrényben várták jobb sorsukat. Az ő sorsukat aztán magam intéztem. Ált.sulis koromban hosszú rimánkodás után rávettem dédit, hogy a honismeret szakkörnek ajándékozzuk őket. Aztán volt egy rakat koszorú is mindenfelé a házban. Kézzel készítettek. A vázuk tobozból (tobozok a kamrában zsákszám), a virágok viaszba mártott itatóspapírból. Dédi és barátnői kisfazékban olvasztották a viaszt a kályha tetején és a drótszárnál fogva mártogatták a papír-krizantémokat a forró löttybe. Virággyártás idején mindenfelé száradtak a viaszba mártott fehér virágok, és mindent átjárt az összetéveszthetetlen visz"aroma". És volt még a szalagfestés. Papír vagy selyemszalagra. Dédi kb. egy kettes ecsettel bronzfestékkel pingálta rájuk a szöveget: "Fájószívvelbúcsúzunka...család" A "megrendelések" szövegeit a Szabadföld széléből szakajtott fecnikre írta fel. Ezek a fecnik lógtak a függöny szélére tűzve - jelezvén az aznapi megrendelések nagyságát. Dédim egyébként nagyon laza hölgyemény volt. Barátnőivel pontban minden szerda és szombat délután négykor felöltöztek, összegyűltek, karjukra vették a kék kis bádogkannát és méltóságteljesen kisétáltak ... a temetőbe. Hétfő reggelenként bebuszozott Orosházára anyagért - persze a koszorúkhoz. Hatalmas háza folyosóján hatalmas fonott karosszékeiben a szomszédokkal órákig vitatták az élet nagy dolgait. Dédinek korát megelőző találmányai is voltak. pl. a "távkapcsoló" A távkapcsoló abból állt, hogy a tévéjéhez vagy tíz méter hosszú zsinórt szereltetett, mely az ágya melletti konnektorban végződött. Éjfél tájban - mikoris a Himnusz hangjára dédi felriadt álmából - nem kellett ám felkelnie és a készülékhez zarándokolnia, elég volt egy elegáns mozdulattal kirántani a zsinórt, s azonnal sötétség borult a szobára. Dédimnek kilencvennégy évet adott a Mindenható. Megélte még Bori születését is. Így volt neki ükmamája is három hétig.
Hiányzol Dédi. Áldás, hogy ismerhettelek.