"Dávid házára és Jeruzsálem házára pedig kiárasztom a könyörület és a könyörgés lelkét." - (Zak.12:10.a)
- olvastam reggel a napi igét. Gondoltam: ez kellene, annyira kellene, hogy Isten ne csak adja, de árssza ránk a könyörgés lelkét! Azon is gondolkodtam, hogy miért is épp a könyörületet adja a könyörgés mellé...Persze annyi a szükség, s az ember nem adhat mindig mindenkinek, hát időnként megkeményedik. Netán könyörtelen? - elkél a könyörület is e könyörtlen világban.
Aztán valaki kinyitotta a szívét előttem. Megtisztelt azzal, hogy megosztotta azt a sok gyötrelmet, küzdelmet, fájdalmat és megaláztatást, ami közt élni kénytelen. Beszéltem neki Róla, akinél mindből, mindenből van szabadulás és gyógyulás. Megrázott a sorsa, a küzdelmei. Kértem Istent, könyörögtem, hogy segítsen neki jó döntést hozni - s nem érdekelt,az utcán ki látja, hogy folynak a könnyeim.
A buszban besötétedett. Nem működtek az olvasólámpák. Imádkozni épp ideális. Mi is volt a reggeli ige? Könyörület és könyörgés! Nem hiszem el! Ez lett volna a reggeli kérdésem? Most meg... talán megértette velem az összefüggést. Mert hogy is tudnék igazán könyörögni azért, akin nem könyörült előbb a szívem? Kinek elveszett voltát vagy veszteségét nem látom, érzem? Kezdem már érteni, miért kell a könyörület, az érzékeny, érző, másért dobbanó szív. Előszobája - nem az imának -könyörgésnek. Amikor nyöszörögve könyörög az ember Isten kegyelmének egyetlen morzsájáért, mert annyira ráutalt és annyira szeretné...
Áraszd ki rám Istenem! Hadd lássam elveszettjeid fájdalmát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése