Lelkek

Ültem az Arénában, és csak néztem az Isten munkáját. Franklin Graham hívására százak, ezrek mentek előre. Csak mentek és mentek az emberek. Aztán megszólították a Mindenhatót, és megkérték, hogy legyen Úr az életükben. A  hangos imát követően egy-egy tanácsadóval összefordulva, apró csoportok százaiban folytatódott a beszélgetés Istennel. Hosszan maradtak a küzdőtéren. Néztem az embereket, ahogy visszafelé jöttek. Az idős nénit, aki valószínűleg hamarosan majd színről színre is találkozik Mennyei Atyjával. Alig tudott felkapaszkodni a lépcsőkön. Milyen jó, hogy meghallotta az evangéliumot! Milyen jó, hogy hittel válaszolt Isten hívására! Milyen jó, hogy befogadta Jézust, így lelke már örökre Isten közelében élhet! Mert mennyire nem mindegy, hogy megteszi-e ezt az ember! Mennyire életbevágó! Örökéletbe vágó döntés ez!

""Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül." De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? ...Így van megírva: "Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!" ( Róma 10:13-15.)


Fantasztikus kiváltság, hogy a Mindenható bennünket is bevon az Ő munkájába! Hogy részesei lehetünk, hogy bevesz a csapatba, s ha elfogadjuk a meghívást, közelről láthatjuk az Ő munkáját. És ez nagy felelősség is egyben, hisz ránk bízatott az a rész, hogy legyen, akitől meghallják. Nekem nagy öröm, hogy ezen a nyáron újra  kimehetünk a lakótelepre az örömhírrel. Ma este a nőkkel már elkezdtük az imát, hogy a meghallott igére hittel tudjanak válaszolni majd azok, akik hallják... S hogy mennyien fogják meghallani? Ez csak rajtunk áll.

Fehérvári lelkek.