Reggeli ima

Még ébredezett a város, amikor a reggeli imaalkalomra indultam. A buszmegállók előtt álldogált néhány ember, s a szemközti boltba is megérkezett már a friss pékáru. Szikrázó napfényben kerekeztem a lakótelep felé. A bicajútról lekanyarodva Sz. Katiba és a gyerekekbe "botlottam". Ők is a térre tartottak. Már ettől a látványtól - hogy egy fiatal anyuka babakocsit tolva, három kisgyerekkel  siet az imára - is megtelt a szívem hálával és örömmel. Kicsit el is tévedtem. De nem baj! Legalább körbekerekeztem a tavalyi helyszíneket.

A szökőkútnál István várt, s Peti is megérkezett a következő percben. Kálmán a házak közül közeledett. Ide költözött a közelmúltban, így már ő is mint "helyi lakos" készül a LAMISZ-ra. Míg a gyerekek a közeli homokozóban játszadoztak, s Gabika azzal próbálkozott, hogy kilessen a babakocsiból, letelepedtünk a szökőkút mellé, s imádkozni kezdtünk az itt élőkért. Néhányan kutyát sétáltattak és időnként mellettünk is eljött egy-egy korán kelő lamisz-lakó. Csodálkozva nézték kis csoportunkat - pár nap múlva talán már megszokott látvány leszünk.
 Mennyei Atyánk elé tártuk a kéréseinket, különösen az épp mára aktuális ügyintézéseket.
Kicsit tovább is maradtunk. Miközben átbeszéltük a hetet, lelki szemeink előtt megelevenedett a környék. Reggeli programok. Babák és mamák. Kicsik és nagyok. Sportolók és zenekedvelők. Idősek és fiatalok. A körénk magasló lakásrengetegben hányan és hányan élnek Nélküle. Értük és Érte jövünk majd a térre júliusban. S addig is - ha tudunk, jövünk - reggelenként.
Arcomon a szökőkút permetével, az orromban a játszótéren virító levendulák illatával boldogan száguldoztam hazafelé a reggeli napfényben.
Köszönöm, hogy ilyen jól indulhatott ez a nap.