Valaki Az Út vége előtt azt mondta "le ne zárjátok Santiagoban, úgyse fog ott véget érni... pár hét, és arra eszméltek majd, hogy az elmétek visszaidéz olyan szakaszokat, amikre most elvileg oda se figyeltek". Ma megint megtörtént. Egyszercsak láttam az eukaliptusz fákat, aztán meg egy kemény emelkedőt a sárban és esőben. Még az az érzés is visszajött, mennyire túl akartam lenni azon a szakaszon. Most meg... bárcsak visszamehetnék. Aztán hirtelen egy másik út volt. Olyan szakasz, ahol valakivel elmélyülten beszélgettem. Nem is értem, hogy emlékezhetek arra a részre, mert tudom, hogy a tudatomnak akkor a táj, a terep nem is számított, csak az a másik ember...
Nem tudom miért hiányzik egyre jobban az út.
Pedig jó itthon. Jó ölelni az enyémeket. Jó látni Isten munkáját, s a gyülekezetet. A munkám is jó. Olyan szép az új irodám.... De hiányzik az a másik világ. Ahol annyira kiszolgáltatottan, mégis olyan biztonságban, olyan csodálatos közelségben voltam Istenhez és az emberekhez.
Miért van az, hogy itt bent, ebben a szépen berendezett világban valahogy más? Miért nem tud ugyanolyan lenni az élet? Miért sekélyesebbek a szavak, s én meg, miért oly ritkán találom őket?
Hétfőn valaki azt mondta "talán az is nehéz, hogy egy hosszú-hosszú ideje dédelgetett cél beteljesült, a helyén most még csak az űr van". Nem szó szerint így hangzott, de ez volt a lényege. Azt hiszem, ez is része az igazságnak.
Ma este hazafelé, egy mozgalmas nap után, az egyik pláza mosdójában épp a migrénemmel küszködve megcsodáltam egy ötvenes hölgyet. Kicsit molett volt, s nem épp tinis kinézetű, de olyan elegáns és harmónikus , legszívesebben megmondtam volna neki. Összetalálkozott a tekintetünk. Rámosolyogtam. "Tudja, hogyan kell masszírozással enyhíteni a fejfájást? Ugye fejfájás gyötri?" - kérdezte kedvesen. Tanácsát megköszöntem, s még utána szóltam: "Öröm Önre nézni, nagyon jól áll ez a ruha, az egész együtt olyan kellemes" Megköszönte. Az ajtóból még egyszer visszalépett: "nagyon köszönöm a szép szavakat!" Szép szó. Néha csak ennyi kell.
Ha az úton lettünk volna, bizonyára később egymás mellé sodor az élet. Talán a történetét is megismerhetem. Így csak mentünk. Ki erre, ki arra. De ez is egy találkozás volt. Ebben a másik, rohanó világban. És megszépítette a mai napom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése