OKT: Várgesztes-Kőhányáspuszta-Gánt

Sajnos nincs annyi időnk és lehetőségünk a túrázásra, amennyit szeretnénk. Másrészt hálásak vagyunk Istennek, mert mindig kegyelmes hozzánk, amikor alkalmunk adódik kiszabadulni a természetbe.
A tavaszi szünet zsúfoltsága miatt csak húsvét hétfő délután maradt pár szabad óránk, így a Várgesztes-Kőhányáspuszta közötti alig 5 km-es távot céloztuk meg a fiúkkal. Aznap elég esős volt az időjárás, de nagyon mehetnékünk volt már, így autóba ültünk és szakadó esőben hajtottunk végig a Vértesen. Várgesztesen már nem esett, hát nekivágtunk a hegyeknek. Épp kikerültek a fellegek. Miután beültünk az autóba, megint eleredt az eső.
Most szombaton a Kőhányás-Gánt távot gyalogoltuk végig.Ez már egy 13 km-es szakasz. Épp az a táv, amit kellő odafigyeléssel meg tudnak tenni a fiúk is. No meg akuyta, mert ő se maradhat otthon. A kutya miatt kellett autóval mennünk. Kettővel,. Egyiket Gánton hagytuk, másikkal elviharoztunk Kőhányásig. Ideális tavaszi kirándulóidő fogadott. Az erdő tele volt színes virágokkal, bogarakkal, lepkékkel. Egy szakaszon a fiúk rá is kaptak a lepkefogásra, s alig akartak továbbjönni. Egyébként ez a túráink gyenge pontja: a fiúk leginkább megállni és játszani szeretnek a túrák alatt. A legkülönfélébb helyeken, a legapróbb csekélységekkel bármeddig eljátszanának. Főleg, ha tudják, hogy mennünk kellene. Indulás előtt alkuk köttetnek a megállók számáról és hosszáról. Most pl. egy márványtörmelékkel feltöltött útszakaszon a márványdarabkák széttörése varázsolta el őket. De a Csáki vár romjait is értékelték. Ehhez egyébként kitérőt tettünk meg, mert a neten valami várromnak véltük, aztán kiderült, hogy csak az alapok maradtak - no meg egy tábla "várromok a Vértesben". Pedig szegény Crédót is felcibáltuk a meredek ösvényen.
Nagyjából a táv felén, a mindszentpusztai túristaház mellett volt a következő pecsételő-hely: a romos ház mellett egy oszlop oldalán. Itt újabb pihenőt iktattunk be, és mivel ez már vagy az ötödik volt, megbeszéltük, hogy minimum 45 percet folyamatosan haladunk majd. Az utolsó, Gántra vezető 5,6 km-es szakasz megint csak más volt, mint minden eddigi. Egyik része egy hatalmas ősbükkösön haladt át. Egy keskeny ösvény kanyargott a magas aljnövényzett között. A legszebb erdő, ahol eddig jártunk. Aztán egy fenyves következett. No meg a pihenő. Majd egy erdei útjelző kellemes meglepetéssel szolgált. Megtudtuk, hogy gyorsabban haladtuk, mint reméltük, s már csak egy fél órás táv van vissza Gántig.
Az utolsó két km-t egy lankákkal szegélyezett völgyben haladt. Előttünk a völgyben a gánti templomtorony, mellettünk a szélborzolta fűtenger hullámai. A fiúk pedig - szokás szerint - a fáradságtól végighahotázták az utolsó métereket.
Gánton a Vértes vendéglőben pecsételtünk. A vendéglő, inkább étterem több száz éves fafödémével, és apró régi tárgyakkal, az étlapon bajor étkekkel igen csak megkísértette éhes kis csapatunkat. De a kutya miatt inkább átszáguldoztunk Kőhányásra a Fókuszért és maradt az otthoni palacsintasütés.

Mulandóság

Úgy esett, hogy szabdságon voltam a múlt héten. Megmagyarázhatatlan gyorsasággal és tömörséggel teltek-múltak a napok. Szerda délután végre kimerészkedtem a városba, mert az egyik kávéházban beszéltem meg találkozót valakivel, közvetlenül a Fő utcán kiállított Bori-tabló szomszédságában. Ha már úgy esett, hogy észrevétlen siekrült átbeszélni majd három órát, gondoltam megtoldom egy antikváriumozással is.
Reggel egy blogban olvastam egy Hemingway mondatot, de az eredetét nem sikerült felkutatnom. Az antikváriumban viszont ráakadtam egy Hemingway novelláskötetre, amiben már a második történetben ott volt a keresett mondat. Apró örömök.
Hemingwayt olvasni Párizsról, meg az orosz realistákról. Céltalanul és időtlenül bolyongni a belvárosban. Anyáknapján kisfiam szemébe nézni - őrizgetni a kártyát, mit különleges szerettel szerkesztett. Érettségizőm miatt teljesen értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul átizgulni a magyar érettségit. Berohanni a gimibe, mert nem vagyok normális. Sárival turizni. Isivel színezni. Az angolokkal ebédelni. A nőkkel együtt imádkozni. Sütni. Főzni. Mosni. Vasalni. Szervezni és intézni. Lavórt és barna cérnát venni. Ágytakarót varrni. Lenni. Élni. Jó volt.
Az egyetlen szomorúság az antikváriumba történt másodszori visszasodródásom kapcsán esett meg velem. Újabb fontosságokat fellelvén hirtelen szakadt rám a végzetes felismerés: sosem fogom tudni mindazt elolvasni, amit szeretnék. Ugyanis általában annyira naív vagyok, hogy egészen eddig , életem elmúlt negyvenkét esztendejében abba a hitbe ringattam magam, hogy egyszer majd elolvasok mindent, amit szeretnék. S hogy mikor lesz az az egyszer? Ez nem volt kérdés. Gondoltam, ha máskor nem, hát nyugdíjas éveim alatt. Most azonban valami váratlan módon és megmagyarázhatatlan okból a Hold Antikvárium H betűs polca előtt a bőség zavarában és a H-s kedvencek közötti döntésképtelenség miatt hirtelen tudtam, hogy soha nem tudom majd mindet elolvasni. Vagy legalább azokat, akiket nagyon szeretnék. De őket se tudom majd. Erre mindre sose lesz elég idő. Szomorú volt a felismerés. S valamiért szomorúbban bandukoltam hazafelé a végül is inkább G-s szerzeményemmel. A H-sok most még várhatnak. Remélem, azért nem a nyugdíjig.

Ma

Leszólsz vagy leszólnak?

Reggel azon gondolkodtam, az emberek alapvetően két csoportba tartoznak: akik leszólnak másokat és akiket mások leszólnak.
A leszólósakat azért irígylem, mert ők mindig mindent tudnak. Sose bizonytalanok semmiben. Ők tudják, hogy másoknak mit kellene tenni. Tudják, hogy is lehetne jobbá tenni a világot. Azt is tudják, hogy mit gondol a másik ember! S az a vicces, hogy simán tudnak ex katedra kijelentéseket tenni olyan emberekről is, akikkel lehet hogy életükben nem váltottak két mondatot. Ők tudják, és kész.
Aztán vannak, akiket leszólnak. Mert ugye ezek ahelyett hogy másokkal foglalkoznának, ezek valamit csinálnak. Hoppá! Ezzel már rögtön felületet is adnak a leszólósoknak, hogy meg lehessen ítélni őket. S persze mivel csinálnak valamit, s mivel emberek, hát nem mindig mindent tökéletesen és hibátlanul. S mindjárt itt a következő, a még felháborítóbb dolog: tévednek!,hibáznak! No meg: MÁSKÉPP teszik. Másképp, mint a leszólósok - akik ugye tudják a tutit! Ráadásul ezek a lúzerek, akiket le lehet szólni többnyire tüsténkednek, s csak ritkán merengnek el azon, hogy mit is szólhat ehhez a másik. S valljuk be, ez nagy hátrány! Aztán mikor leszólják őket ( mert ez rendre megesik ezzela fajjal) akkor sincs sok idejük sebeiket nyalogatni - hisz az élet halad, a feladatok nem várnak. Hát ha fáj is, menni kell. Ha tévedtek is, tovább kell lépni.S mivel általában nem csinálnak nagyobb ügyet az őket ért sérelmekből, a leszólósok majd legközelebb is szemrebbenés nélkül leszólják őket, hisz az ilyennek bírnia kell.
Hát ilyen az élet nagy leszólós körforgása! A játszmából senki se maradhat ki: leszól vagy leszólják.

Einstand

Illésünk a múlt héten játszóterezni kezdett. A konyhaablakból rálátni a játszóra, ami az elmúlt években üresen árválkodott - tekintettel a lakótelepen élő idősekre. Az elmúlt időszakban azoban néhány fiatal házaspár is a szomszédba költözött, így tavasszal benépesedett a játszó. Isi sokáig csak szemezett a szomszédban hangoskodó csemetékkel.Később bicajával arra-arra kerekezett, ha nyitva volt hátul a nagykapu. Aztán - mivel az egyik család kisfiait már ismeri a gyülekezetből - megállt beszélgetni is. Majd kérte, hogy had játsszon kicsit a gyerekekkel. Jól érezte megát, s egyre jobban belemelegedett a közösségbe. Alig várta már a délutánokat, hogy szaladhasson játszani a többiekhez. Megkereste a homokozó-játékokat, kivitte a focit is.
Pénteken aztán felzakaltva rohant fel a konyhába. Láttam, hogy valami szokatlan történehetett. Némi faggatózás után kifakadt belőle, hogy a focin vesztek össze a fiúkkal. Mint új gyereket, csúfolni kezdték valami hatalmi harc miatt. Mondtam, nyugodtan sírhat is - hát elpityeredett és közölte, hogy soha többet nem megy a játszóra. Pár perc múlva azt mondta, hogy "ma már nem megyek le hozzájuk". Felmászott a konyhapultra és lekandikált a többiekre, majd közölte "azt hiszem, lemegyek, megnézem őket". Mosolyogva tért vissza - így küzdötte át magát élete első hatalmi forrongásain.

18

Legidősebb gyermekünk tegnap nagykorúvá vált.
Különleges érzés ez egy szülő életében. Tegnap még csak vártunk, mára felnőtt, holnap meg... kirepül a családi fészekből. El se hiszem, hogy ezt leírom. Gondolni is rossz rá. Másrészt áldás, hogy így lehet, hogy felnőhetett.
Tegnap szabadságot vettem ki, hogy itthon lehessek ezen az egyszeri és megismételhetetlen napon. Jól tettem.
Reggel a szüleim látogattak meg. Apunak a kórházban volt jelenése, mert egy műtétje lesz pár hónap múlva, aztán eljöttek a Borit köszönteni. Olyan jó volt, hogy itt töltöttek egy egész fél napot! Sokat beszélgettünk és együtt köszönthettük Borit egy szülinapi rántottsajtos ebéddel.
Szerencsére délután gitárórára kellett mennie, így maradt annyi időnk, hogy Lalával gyors elrohanjunk kaját beszerezni az esti szülinapi meglepi partyra. Némi nehézség adódott. A Duran szendvicsbolt ugyanis bezárt a főutcán, így hirtelenjében át kellett szervezni a terveket. Szendvicsek helyett pizzát rendeltünk hát. A szülinap fél 7-kor kezdődött a Kaffkában. Borit a barátnői hívták el oda, de nem sejtette, hogy többen is lesznek. Bízom benne, hogy minden rendben volt, és sikerült a meglepetés.
Közben megérkeztek Tomáék is - ha nem is Brüsszelből, de Nagytarcsáról. Bálint ugyanis Gergőhöz ment egy-két napra vendégségbe. Bálint már rettenetesen várta őket. Reggel óta. Estefelé egyre kétségbeesettebben kérdezgette: "Ugye jönnek? Ugye jönnek?" Majd átváltott a "szerintem már úgyse jönnek"-be. Nagy örömmel távozott este Gergő barátjával.
Nemsokára megérkezett viszont Sára, majd Bori és Anna-Áron is. Éjfélig beszélgettünk. Majd a nappaliban is folytattuk még vagy másfél órát.
Délután Sára elővette A Füzetét. Kis korukban ugyanis minden gyermekemnek elkezdtem egy füzetet írni az életéről. Jobb időkben egész lelkiismeretesen vezetgettem is még. (főleg a szeghalmi évek alatt :( ) El kell mondjam, nagyszerű így utólag visszaolvasni a dolgokat. Minden szülőtársamnak csak ajánlani tudom, mert felbecsülhetetlen kincs egy ilyen emlékkönyv. Viszont az elmúlt években - és most többről is beszélek - teljesen elmaradt az írás. Az este a Sáráéba írni is kezdtem hát. Ma délelőtt pedig a Bálintén ügyködöm. Nem kis munka - s a legnehezebb, hogy visszaemlékezzen az ember - még jó, hogy itt a blog. Írás közben azonban Illés is előállt azzal, hogy neki is írjak egy füzetet. Illésünknek ugyanis már bele se kezdtem a krónikába. Eddig elfogadta, hogy neki nincs, de tegnap közölte, hogy nem baj, neki úgy is jó, ha most kezdem és csak 6 éves korától fog szólni. Szóval mielőtt bárki is belevágna, mérlegelje a feladat és a felelősség nagyságát.

Ugye tudod?!

Kedves Jézus, ugye tudod, hogy szeretlek? Szeretelek, szeretlek, szeretlek. És kész. Mondanám, hogy teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes elmémből és minden erőmből, de ha valaki, hát te tudod, hogy ez csak a szándék - mert a szívem sokszor a porhoz tapad, a lelkem megtelik mindenféle salakkal, az elmémben csak te tudod mi minden képes cikázni a másodperc tört része alatt is, az erőmet meg hagyjuk... De bárhogy is: szeretlek! És egyre jobban...
Szeretlek, mert kihez is mehetnék... te vagy Teremtőm, aki - kétség nélkül - akart és formált. Te vagy Megváltóm, aki kivásárolt a hiábavó életemből. Aki vérével fizetett. Aki bevett a Családba! ,hát azóta a világegyetem legjobb családjához tartozom.
Ugye tudod, hogy szeretlek?! Szeretném hogy tudd, hogy lásd, hogy ne csak mondjam, de éljem is. Minden nap, minden órában, minden pillanatban. Általad, érted és veled. Érezni, amit érzel. Szeretni, akit szeretsz. Szólni, akihez szólni akarsz. Így szeretni téged, rajtuk át.
Tudom, hogy tudod. Tudod, mert MINDENT tudsz. Azt is, amit senki más. Amit senki se kérdez, amit magam se tudok. S amit álmodok. Többet is: az időket, az alkalmakat. Hogy mi az, ami hiábavaló, s mi visz az örökkévaló felé.
Tudom, hogy tudod. Tudom, hogy most is itt vagy. Mindig. Nemcsak ha figyelek Rád, akkor is, ha hanyagollak. Tudodm, hogy vársz. Olyankor is, meg odaát is. "...ott leszel, vársz rég." Addig meg... itt szeretnélek szeretni, Téged, Életem Istenét. Az Ábrahám, az Izsák, a Jákób Istenét, A Józsefét és Mózesét, a Józsuéét és Kálebét, az Illését és Elizeusét, a Dávidét... az enyémet.
Szeretlek, mert előbb szerettél, s mert úgy szeretsz, ahogy emberi szeretet szeretni képtelen.
Köszönöm.