Az Őrségben jártunk az őszi szünetben. Olyan régóta szerettünk volna már ellátogatni az országnak ebbe a különleges zugába, most végre sikerült. Egy valahavolt malomban béreltünk egy családi apartmant, s az első nap jóformán ki se tettük a lábunkat a "malomból". Örültünk, hogy együtt vagyunk. (legalábbis mi szülők - és az aprónépség) Ennek a pár napnak a legnagyobb áldása talán nem is annyira a különleges környezet, sokkal inkább a közösen tölött idők, a társasozások, filmezések, országvárosozások voltak.
Persze nem hagyhatjuk szó nélkül az Őrséget se. Ezeket a különleges, évezredes falvacskákat. Messze a világtól, messze a civilizáció "csodáitól", messze a mindennapok nyüzsgésétől.
Megcsodáltuk az ezer színben pompázó hatalmas erdőket. Besétáltunk az aranysárga levélesőbe. Megnéztük a népi építészet különleges kincseit. Végigjártuk a szereket. szedtünk szelídgesztenyét. Ettünk dödöllét és vargányát. Túráztunk két rövidet. Apa-Sára egyik este még Szlovéniába is átsétált.
Számomra a csoda azonban a "fény temploma" marad. Velemérben egy Árpád-kori templom.
Péntek reggel kisütött a nap, s mi épp a veleméri templomban jártunk. Csodakaticák százai lepték a falát - így már kívülről is örömet szerzett a fiúknak. Belül aztán megtudtuk, hogy az 1270-es években épült kis templomot a "fény templomának" nevezik. Csak kelet és dél felé vannak ablakai. Az ablakokat azonban úgy építették meg, hogy mindig máshová essen a fény. S a fény a falon lévő (1370-ben festett) freskók közül vízkeresztkor pl. a betlehemi csillagot.. világítja meg. A nyári napfordulókor a templom végén lévő körablakon érkezik, az üdvösségre váró lelkekre világít, majd körbevonul az egész templomon. Csupán egyetlen kis szöglet van a temlpmban, ahová soha , az év egyetlen pillanatában sem ér el a fény. Ebben a sarokban a pokol látható. Elképesztő volt az egész. És elképesztő, hogy valaki hétszáz évvel ezelőtt képes volt mindezt megalkotni, s évszázadokon át ott áll Istennek ez a parányi háza, s hirdeti az Ő hatalmas dicsőségét. A falu már kihalt mellőle. A török időkben megszűnt létezni. Aztán a templom is tönkrement. Nem volt tető, romosan álltak a falak. Belül fák nőttek. Így teltek évek, évtizedek. De - hála a reformációnak - a mészréteg a pusztulás közt is megőrizte a csodás freskókat. Rómer Flóris valahogy megtudta, hogy az Őrség zegzugos dombjai között fák közé rejtőzött az árpádkori csoda, hogy aztán újra megossza szépségét az őrségi vándorokkal. Azóta is ámulok a csodán. Hogy mi mindenre voltak képesek elődeink! Micsoda alkotás! Hétszáz évvel később is célba ér üzenete. Ma a fogyasztói társadalom eldobható világában oly ritkák ezek a távlatok. Ha már ide vetődtünk, milyne jó is lenne az Isten dicsőségére valami maradandót hagyni ebben a világban. Ha nem is örökké, s nem is hétszáz évre - legalább néhány nemzedéknek továbbadni amit megértettünk a Mindenhatóból...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése