Kedden rendeztük meg a már hagyományos nőnapi vacsorát a gyülekezetben. A városban lévő női szállóról és anyaszállóról látjuk vendégül ilyenkor azokat a lányokat és asszonyokat - no meg csemetéiket - akik elhagyni kényszerültek családjukat, otthonukat. Már ha valaha is volt nekik ilyen...
Idén kicsit késtünk a nőnappal. Kati, aki évről-évre a szervezés oroszlánrészét vállalja, külföldön dolgozik, s mivel nekem sincs mostanában túl sok szabad estém, vártam, hogy valaki más felveti-e a nőnapot. A márciusi női alkalmon Izsák élete alapján a kutakról beszélgettünk. Atyáinktól örökölt kutak, saját magunk által kiásott, feltárt források, régi kutak kitisztogatása... Jó közösség kerekedett. A végén vetette fel valaki, hogy "van nekünk az a nőnapi vacsoránk, azzal most mi lesz idén? - mert ha már van ez a jó kis kutunk, melyne keresztül bemutathatjuk Isten szeretetét néhány asszonynak, nem kéne most betömni!". Percek alatt összeállt a terv. Már csak a megvalósítás maradt hátra - amire most kedden került sor. A szállón örömmel fogadtak, már azt hitték, idén elmarad az ünnepi vacsora. Pedig idén a foltvarrók is készítettek ajándékot. Kézzel varrott zsebkendőtartókkal gondoltak a vendégekre.
Kutak. Meglévők és még csak reményteliek. Nem mindig egyszerű "életben tartani" őket. Időnként kényelmesebb ott hagyni, elapadni, mint húzni, húzni... Jó, hogy vagyunk egymásnak, s tudjuk egymást figyelmeztetni, ha a kényelem betemetni készül forrásainkat. Mert mennyivel egyszerűbb egy kutat húzni, mint újat ásni a sivatagban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése