Tipikus sztereó

Időnként az ember egy azon nap alatt egymással tökéletesen ellentétes érzelmek átélésére képes. 

Délelőtt  Illéssel a Pláza könyvesboltban jártunk. Ugyanis egy focis gyerekregény-folyam kapcsán úgy tűnik a fiú is rákapott az olvasásra.Alkut kötöttünk, hogy amint kiolvassa az egyiket, újra ellátogatunk az Alexandrába, s már kezdheti is a következőt.  Bevallom, fájó szívvel adok ki kétezer kemény forintot egy egyszer használatos, irodalmilag kétségtelenül csekély értékű könyvért, amikor mennyi minden kincset vehetne ott magához az ember! - de ha másképp gondolom, ( tekintettel arra, hogy a fociregényfolyam tizenhárom! kötetes) huszonötezer forint nem nagy befektetés, ha az ember gyereke ezáltal lelkes olvasóvá válik. Szóval ilyen hátsó szándékkal gyarapítom én Matyi Dezső vagyonát! Visszatérve a Plázabeli, s a könyvesboltbeli látogatásunkra, be kell valljam az időjárással együtt én is kicsit elszontyolodtam, mert olyan sok szép könyv, s jó pár szükségesen beszerzendő téli ez+az láttán elkezdett növekedni bennem az abbéli aggodalom, hogy hiába várom a következő meg az azt követő hónapot, amilyen nagy a család képtelen leszek beszerezni mindenkinek minden szerintem vagy szerintük szükséges cuccot télire. ( Ami tuti nem igaz, mert még sose fordult elő, mióta család a család. De hát a negatív érzések általában nem az igazságból táplálkoznak! ). Ja, és magamat is sajnáltam, hogy a könyvesboltban többnyire csak körbenézhetek...

Délután Illés eljutott az új könyv feléig, s megkérdezte, hogy ha ma este befejezi, holnap megkaphatja-e a következő részt. ( Minő pech, a ma beszerzett példány egy gyengébb eresztés, csak 120 oldalas az előző 180-assal szemben!) "Erre most legalább egy hetet várnod kell majd." - válaszoltam. Ahogy így a következő napok olvasmányairól diskurálgattunk Borinak eszébe ötlött, hogy el kellene ugornia a megyeibe - beszerezni még egy-két kötelezőt. A fiúknak is felajánlotta, hogy vele tarthatnak. Igaz, az olvasójegyek (reméljük) apa pénztárcájában épp a szomszédos Románia területén tartózkodtak ezidő szerint, a fiúk mégis elkísérték nővérüket a könyvtárba. Hazafelé beugrottak a gyerekkönyvtárba is, s Bori kölcsönzött is nekik ezt-azt. És láss csodát, a könyvtárban is megvolt a fent említett remek gyerekregény-sereg! Illés  hóna alatt a két következő kötettel boldogan viharzott haza . Aztán két takaró, egy zacskó chips és három könyv társaságában levonultak hármasban a pincebeli sarokba olvasni, s én olyan, de olyan boldogan és hálásan vasalgattam a konyhában, mert mintha csak gyerekkori vágyálmaimat láttam volna megelevenedni: az enyémek olvasnak, olvasnak és olvasnak. A vasalás egyébként is jót szokott tenni az elégedetlenkedéseimnek, mert ilyenkor újra és újra hálát adok minden ruhadarabért, amit kaptunk.És rácsodálkozom, hogy is tette, teszi ezt velünk az Isten évtizedek óta, hogy egyre többen, egyre nagyobbak vagyunk, s egyre gazdagabban viseli gondunkat.

Elégedetlenség és hála. Vágyak és öröm. Tipikus sztereó - ahogy a vasalás közben hallgatott új Ákos album egyik nótája mondja...

Hálás vagyok...

Hálás vagyok...
449. hogy Illés fiunk ma nyolc éves.
450. hogy a zsúfolt péntek ellenére sikerült megszerveznünk a szülinapi partyt.
451. Hálás vagyok az egyszerű, de nagyszerű focis szülinapért.
452. ... hogy Illés mindennek nagyon örült.
453. Hálás vagyok Lala és a lányok segítségéért.

454. Hálás vagyok, hogy mindkét fiú meggyógyult.
456. Hálás vagyok a tegnap reggeli imaidőért.
457. ... s az estékért, amikor sikerült Illéssel együtt olvasni Illés történetét.
458. Hálás vagyok, hogy Isi folyékonyan olvas - még a Biblia szövegét is.
459. ( erről jut eszembe) hálás vagyok, hogy nagyon szeret bibliakörbe járni, vasárnap reggelenként mindig lelkesen pattan ki az ágyból.
460. Hálás vagyok, hogy szereti a bibliaköri tanítóit, s ma reggel is tőlük kapta az első szülinapi üdvözletet.
461. Az ifiért is hálás vagyok,
462. ... s hogy a lányaim most is épp ott lehetnek.
463. A múlt heti női alkalomért.
464. ... a velencei gyüliházért, ahol sokszor átélhettük Isten jelenlétét.
465. ...hogy a kisbabák is jól viselték a nőit.
466. Hálás vagyok, hogy Marianna túl van a műtéten,
467. ... s hogy tegnap láthattam őt és együtt imádkozhattunk.
468. Hálás vagyok a csodaszép naplementéért, amiben tegnap este gyönyörködhettünk az M7-esen.
469. Hálás vagyok, hogy a benti Tesco is éjjel-nappali lett, így már nem kell rohannunk esténként, hoyg odaérjünk 22-ig.
470. ... és azért is hálás vagyok, hogy ezt a héten megtudtuk a Banditól, így már nem fogunk feleslegesen száguldozni esténként, hogy odaérjünk zárás előtt.
471. Hálás vagyok, hogy este van.
472. ... az alvásééééééért!

Vértes

"Lassan őszbe öltözik a táj. A kora reggel félénk sugarai már erőtlenül söpörtek végig a Vértes lankáin, ahogy a környező falvak között úticélom felé száguldoztam. Szeretem ezeket a színeket. Szeretem ezt a vidéket. A lovasberényi lankákat. A zsidó temető robosszus kőkerítését. Az alcsúti arborétum mellett kanyargó utat. A váli völgyet. A kastélyromokat. Szeretem ősszel és télen, tavasszal és nyáron. Szeretem a nadapi ősjegyet. A hullámvasutas utat. A rengeteg erdőt. A kopottas házakat. Szeretem - ahogy ma reggel is - kelet felé elhagyni a várost.

Mint ahogy szeretem az egyik északi utat is, a Zámolyra hömpölygőt. Azon meg vasárnap reggel utaztunk Dáviddal Oroszlány felé. Azt az utat is szeretem. Nem utolsó sorban, mert Zámolyra visz - és onnan meg további csodahelyekre. Szeretem Zámolyt, közepén az égből pottyant rendőrlámpát. A körforgalom kopárságát. A gánti bánya vörösét. A falu svábos rendjét, csodás házait. A kék túra útvonalát. A kőhányási kápolnát. A kőkeresztet. A fenyőerdőt. A kanyarokat. A majki tavak csendjét. Várgesztes csodáját. A titkos völgyet. A várakat. Szeretem a Vértest." - írtam vagy két hete egy blog-kezdeményben.

Ezek a sorok annak apropóján jutottak az eszembe, hogy ma reggel újra ugyanazon az úton jártam. Azóta még színesebbek a fák, még őszibb a táj. De ahogy a szakadó esőben Bicske felé hajtottam megint csak átjárt az a különleges érzés, amit csakis a természet közelében tapasztal az ember. A teremtett világ befogadhatatlan szépsége. Az az örökkévaló, ami egy pillanatra átvirít a halandó mulandóságán. Jó felkúszni ezekre a dombokra és aláereszkedni a völgyekbe. Jó megcsodálni a szürke esőfelhőt a horizonton. Jó bevenni az ismerős kanyart, s még jobb felfedezni a sosem látott tájat. Haza Csákvár felé vettem az irányt, így Vértesbogláron át felfedezhettem egy általam még sose járt utat. ( mert a vasárnapi ebéd mellett azt is megtudtam, hogy Varga Laci időnként erre megy Szombathely felé :) )
A napot megkoronázta egy női közösségi alkalom. Ez mindig áldás. Nem tudom, nem értem, miért és hogyan. De az. A maga egyszerűségében, és őszinteségében. Abban, hogy szívek és generációk kerülenk egymáshoz közel. A közös imákban. A mindennapi terhek megosztásában. Mert amit az Isten kitalált - például a gyülekezet - az áldás az embernek.
S mivel a fiúk lebetegedtek - Lala ma délelőtt egymás után kétszer is járt a gyerekorvosnál - így este sokáig fennmaradtunk, s családi mozizásra is adódott lehetőség. Ez is különös élmény volt. Nem akármilyen családi mozi. A fiú a Marsról.  És én olyan boldog voltam, hogy én is átélhetem a csodát, hogy nekem is adatott a lehetőség: befogadni és szeretni és soha, soha, soha, soha, de soha, soha... 

Ön-csalás

Egy beszélgetés közepén elhangzott mondattöredék vissza-visszatérő visszhangjaként forog bennem a téma pár hete. "Mindaz amit a másik nem gondol, de én hinni vélek, öncsalás." 

Öncsalás. Vajon hányszor és hányféleképp esik az ember áldozatául? Vajon hányszor ringatjuk magunk hamis biztonságba, téveszmékbe, elképzelésekbe - ahelyett, hogy szembenéznénk a realitással.

De csaljuk magunk másként is, amikor nem merünk ráállni arra amit Isten mond, amikor félelmek közt, kétségek közt, szorongva araszolunk a mából a holnapba. Amikor hitetlenül a föld alatt hagyjuk tálentumainkat - hisz úgyse menne az nekem, úgyse tudnám tökéletesen. És készülnek az észérvek, megy ám a racionalizálás. Hány és hányféle öncsalás!

Ma reggel az Igében olvastam: " Becsaptátok magatokat, amikor engem Istenetekhez, az Úrhoz küldtetek és azt mondtátok: Imádkozz értünk, és mondd meg mindazt, amit ...az Úr üzen, mi pedig megtesszük." (Jer. 42:20.) Aztán persze amikor az üzenet nem volt a kérdezők kedvére való, dehogy tették! És én? És mi? Jobbak lennének? Nem könyörgünk-e a kétségek idején kétségbeesetten "csak egy szóért" - aztán ha jön? Meghalljuk? Elfogadjuk? Aszerint megyünk tovább? Öncsalás.

Persze az öncsalás az ember ösztönös önvédelmi mechanizmusa. Csaljuk magunk, hogy élni tudjunk. Csaljuk magunk, hogy ne fájjon úgy a valóság, hogy el tudjuk viselni az elviselhetetlent. De előbb vagy utóbb (utóbb majd biztosan) elkerülhetetlenül szembesül az ember minden öncsalással. S milyen fájdalmas is lenne a felismerés, ha később kiderülne: sokminden csak álom volt. 

Hogyan tudjuk elkerülni hát az öncsalást? Hogyan tudjuk minimalizálni: Felismerni? Kizárni?

Őszinteség. Önvizsgálat. Ima. Olyan értékes kapcsolatok, akiken keresztül az ember valós visszajelzéshez jut. Isten Igéje, ami maga az Igazság. Mert "megismeritek az igazságot, s az igazság megszabadít titeket..." és azt hiszem, hogy kell hozzá még némi bátorság is. 

Depónia

Már jó ideje tervezgetjük a Borival, hogy egyszer lomtalanítás idején felkerekedünk és elmegyünk kincsvadászni. Mert biztos különös kincseket lelhet az ember ilyenkor a lomok között! Tavaly ez a feltételezésem be is igazolódott: egy esti sétánk alkalmával csodás régi bőröndöket (vagy ötöt!) leltünk egy halom tetején a Széchenyi téren. De Lala nem engedte meg, hogy hazahozzam őket. Szerinte ugyanis van elég szemét így is a házban. Évente minimum egy konténernyit vitetünk el kemény forintokért csak az alagsorból. Hiába győzködtem én, hogy ezek KIN-CSEEEK!!!, meg hogy higgye el főleg a Bori mi mindent odaadna egyetlen ilyen bőröndért -hajthatatlan maradt. Mi meg bőrönd nélkül... 

Ma reggel a Bori megint felvetette, hogy el kéne menjünk egyszer... mire eszembe jutott, hogy a belvárosban a héten volt a lomtalanítás. Nosza, irány a net, ahol megtudtuk, hogy ma a Maroshegyen viszik a lomokat. Öt perc múlva már a Ká-ban ültünk, és a Maroshegy felé száguldoztunk - ahol sajnos az utcák zömében már beelőzött a Depónia :(  Persze nem adtuk fel olyan könnyen! Bejártuk a fél negyedet, hátha valahol sikerül még megelőznünk őket. Minden harmadik utcában kukáskocsiba botlottunk, s persze a lomok már csak a Harmatosvölgy mellett voltak kinn- ahol is új építésű házak vannak, tele építési törmelékkel, meg másfajta lomokkal - még egy Ribban képkeretet is láttunk! A Brassai úton aztán az ódon házak előtt feltűntek a lomhalmok. Rögtön az elsőnél volt is egy koffer - de túl kopott és szakadt. A lomok többsége ezen a tájon leginkább marmonkanna meg ágybetét. Ennyi műanyag marmonkannát régóta nem láttam. Egy klassz fotelt azért leltünk egy mellékutcában, de nem fért be a Ká-ba. Így aztán az élmény az egyetlen, amit sikerült hazahoznunk a kincsvadászatról. Azt hiszem azért így se volt ez hiábavaló időtöltés - megvalósítottuk végre  a tervet, amit mindig csak elméletben szövögettünk.

Illés öttusázik

Illés fiúnk sportot váltott. Az elmúlt másfél évét a foci bűvölete határozta meg. Vidi. Barca. Gombfoci. Teremfoci. Focis kártyák. Focis táska. Focis toll. Foci, foci, foci... A nagy álma, hogy szeptembertől a Vidi gyerekcsapatában játsszon valahogy mégse jött össze. Aztán egy hete az iskolai úszás után odalépett hozzá egy öttusaedző, s egy papírt nyomott a kezébe. Meghívást az Alba Volán kis öttusázói közé. Az edzők végigjárták az iskolákat, úszó csoportokat, s kiválasztottak a városból 40 gyereket, akiknek felajánlották a lehetőséget, hogy elkezdjék az öttusával való ismerkedést.

Hétfőn volt az első szülői értekezlet. Tegnap este pedig az első úszóedzés, ahol végül 17 kisgyerek állt a medence szélén, s figyelte áhítattal Gábor bácsi szavait. A következő percben a medencében rótták már a hosszakat a kis úszó palánták. Hihetetlen volt látni, hogy húsz perc után úgy mozgott a csapat, mintha legalábbis fél vagy egy éve együtt edzenének. Fél kilenc lett, mire haza értünk. Hát nem igazán kellett altatgatni tegnap a fiút! Egyenlőre heti három estét töltünk majd az uszodában. Tavasszal jönnek majd a futóedzések is. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, s nem lesz mindig ilyen lelkes a fiúnk, mégis örülök, hogy belevágtunk. A csípős őszi estébe kilépve eszembe jutott egy tanítványom, aki minden reggel az óra vége felé botorkált be a tanterembe. Általában az uszodából érkezett, s mire leült a padban, már mögötte volt napi 2-3 óra edzés. Öttusázott. Magyart tanítottam a lánynak, akivel ma egy gyülekezetbe járunk. Rita azóta abbahagyta az öttusázást,  korábbi edzőtársa, Gábor ma utánpótlás-edző, tegnaptól Illés edzője is.

Valami más

A dolgozóm háza táján sok-sok minden változik mostanság. Isten új kapukat nyitott meg előttünk. Magam is csak tanulgatom a számokat, hogy 35.000 napi ellátott, 16.162 diák, 4800 alkalmazott, 15 milliárdos éves... Isten sokkal bőségesebben megáld, mint ahogy azt elképzelni tudtuk volna - pedig azt hiszem sose volt gond a képzelőerőnkkel :)
"Jó az Úr, és jókat tesz."
Mindez persze új feladatokkal, új felelősséggel új kihívásokkal, új harcokkal és terhekkel is jár. A negyvenakárhány baptista oktatási intézmény esetében pl. a sok közül az egyik az, hogy 2013 szeptemberétől  kötelezően meg kell kezdjük vagy a hittan vagy az erkölcstan oktatását. Amit mi örömmel meg is teszünk majd  - pontosabban a bibliaismeret oktatását kezdjük majd szeptemberben. No de addig még meg kell írni 12 évfolyamra a tanterveket, akkreditáltatni kell az anyagot, meg kell írni és ki kell adatni minimum 3 tankönyvet, segédanyagokat stb. Ezt a megbízatást kaptam. Mindezt persze lehetetlen lenne felvállalni így szeptember végén - lévén hogy már javában szervezzük a Cipősdoboz Akciót. Úgyhogy ahhoz, hogy a kezembe vegyek valami mást, először is le kellett tennem azt, amit eddig szorongattam benne. A legkedvesebb projektet, az év legszebb részét... hagyjuk.
Több mint egy évtizede, egy szolgálat indulásakor a kirendelő imán azt imádkozta felettem az egyik pásztorom: "elengedni. megragadni. elengedni. megragadni..." - akkor mélyem belém vésődött a kéz képe, amely megragad, erősen tart valamit, amit Istentől kapott, aztán szabad akaratából szép lassan kinyitja  a tenyerét és elengedi, ami olyan fontos volt neki, hogy Isten valami újra irányíthassa a figyelmét, amit meg kell ragadjon. "Elengedni. Megragadni." Az ember döntése. Isten nem kényszerít, nem feszegeti szét a tenyeredet, s nem erőszakol abba valami mást. Rád bízza, hogy akarsz-e megragadni új dolgokat.
No de igaziból nem az elengedős-megragadós dolgokról akartam ám írni, hanem arról a múlt heti változásról, hogy hétfőn szépen átadtam a dolgokat egy új kolléganőnek , kedden délelőtt pedig már Balatonföldváron írtuk a baptista bibliaismeret tanmenetét. A feladat nagyságának tudatában azzal az őszinte kéréssel kezdtük, hogy "Atyánk, add nekünk a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, mert enélkül képtelenek lennénk..." És elkezdődött a munka.
Valami más.