- egy igaz történet, ahogy én láttam -
A kisfiáról mesélt, amikor először beszéltem vele. A három éves fiáról, akivel addig egy napot se töltött. Úgy alakult, hogy elváltak mielőtt a fiú megszületett. Hát keveset látta. Egy-egy órát. A lány szüleinek lakásán. Mások jelenlétében. Úgy tanította meg neki, hogy ő az apja, hogy a lehető legtöbb mondatba beleszőtte: "add ide apának", "látod, apa odaadja", "apa szeret", "apa elmegy". Akkoriban készült az első apás hétvégére. Pontosabban készülni régóta készült, hisz egész listája volt már: hol és mit csinálnak majd fiával - akkor jött el az első találkozás ideje.
A kisfiú édes volt. Mosolygós. Nyílt szívű. Fecsegő és barátságos. Boldog volt a fiúval. És boldog volt a lánynal is. Repült felé az óvodában. Ölelte. Puszilta. Az óvodában, ahol ha mindkettő jelen volt, a kicsi kicsit zavarba jött. Anya itt. Apa ott. Ő meg...
Telt-múlt az idő, s már természetesebb volt a találkozás. Anyáknapja lehetett? Egymás mellett ültek az alacsony tornapadon. A kicsi középen, a fiú és a lány a két oldalán. A műsor végén játék volt az udvaron. A kicsi kézenfogta őket, és együtt vezetette a körjátékhoz apát és anyát. Akkorra már a fiú is megbarátkozott a helyzettel. Úgy tűnt, ő is talált társat valahol messze.
Ekkor eszmélt a lány. Esélytelen volt és reménytelen. De volt valami furcsa, megfoghatatlan érzés mélyen a szívében. Először tán csak Istennek suttogta el. Aztán gondolt egyet, és a fiú elé állt. Emberileg nem volt sok esélye. De Istennél nem volt esélytelen.
Gondolom, egyiknek se lehetett egyszerű. Végül mégis mindketten a hit lépése mellett döntöttek. Hogy elengednek és elfelednek és adnak egy új esélyt.
Legközelebb kézenfogva jöttek. A mindig mosolygós kisfiú repkedve mondta: "apa és anya szerelmesek."
Ma is kézenfogva jöttek. Csodaszépek voltak, ahogy a házasságkötő székei közt vonultak. Boldogan, meghatottan mondták az igent. Igenüknek súlya volt. Mert ára volt.
Persze sírtam -már a második pillanatban, ahogy megláttam őket. Mert ez is a menny öröme volt! Hisz ami embereknél esélytelen, reménytelen, lezárt fejezet, az is megtörténhet ott, ahol az Isten is része a teljes képnek.
Sajnos nem mindig, és nem mindenkivel, de időnként megesik, hogy a lehetetlen lehetségessé válik és elkezdődhet valami új.
Hát ez a kegyelem.
A kisfiáról mesélt, amikor először beszéltem vele. A három éves fiáról, akivel addig egy napot se töltött. Úgy alakult, hogy elváltak mielőtt a fiú megszületett. Hát keveset látta. Egy-egy órát. A lány szüleinek lakásán. Mások jelenlétében. Úgy tanította meg neki, hogy ő az apja, hogy a lehető legtöbb mondatba beleszőtte: "add ide apának", "látod, apa odaadja", "apa szeret", "apa elmegy". Akkoriban készült az első apás hétvégére. Pontosabban készülni régóta készült, hisz egész listája volt már: hol és mit csinálnak majd fiával - akkor jött el az első találkozás ideje.
A kisfiú édes volt. Mosolygós. Nyílt szívű. Fecsegő és barátságos. Boldog volt a fiúval. És boldog volt a lánynal is. Repült felé az óvodában. Ölelte. Puszilta. Az óvodában, ahol ha mindkettő jelen volt, a kicsi kicsit zavarba jött. Anya itt. Apa ott. Ő meg...
Telt-múlt az idő, s már természetesebb volt a találkozás. Anyáknapja lehetett? Egymás mellett ültek az alacsony tornapadon. A kicsi középen, a fiú és a lány a két oldalán. A műsor végén játék volt az udvaron. A kicsi kézenfogta őket, és együtt vezetette a körjátékhoz apát és anyát. Akkorra már a fiú is megbarátkozott a helyzettel. Úgy tűnt, ő is talált társat valahol messze.
Ekkor eszmélt a lány. Esélytelen volt és reménytelen. De volt valami furcsa, megfoghatatlan érzés mélyen a szívében. Először tán csak Istennek suttogta el. Aztán gondolt egyet, és a fiú elé állt. Emberileg nem volt sok esélye. De Istennél nem volt esélytelen.
Gondolom, egyiknek se lehetett egyszerű. Végül mégis mindketten a hit lépése mellett döntöttek. Hogy elengednek és elfelednek és adnak egy új esélyt.
Legközelebb kézenfogva jöttek. A mindig mosolygós kisfiú repkedve mondta: "apa és anya szerelmesek."
Ma is kézenfogva jöttek. Csodaszépek voltak, ahogy a házasságkötő székei közt vonultak. Boldogan, meghatottan mondták az igent. Igenüknek súlya volt. Mert ára volt.
Persze sírtam -már a második pillanatban, ahogy megláttam őket. Mert ez is a menny öröme volt! Hisz ami embereknél esélytelen, reménytelen, lezárt fejezet, az is megtörténhet ott, ahol az Isten is része a teljes képnek.
Sajnos nem mindig, és nem mindenkivel, de időnként megesik, hogy a lehetetlen lehetségessé válik és elkezdődhet valami új.
Hát ez a kegyelem.
2 megjegyzés:
ez csoda-szép...
Igen, csodaszép. Itt könnyezem...
Megjegyzés küldése