Hálás vagyok

Hálás vagyok,

1. hogy Isten életet adott, hogy megajándékozott egy különleges kihívással ebben a földi dimenzióban

2. hálás vagyok, hogy családba érkeztem, ahol gyökereket kaptam

3. hogy megbízott bennem annyira, hogy rám is bízott egy családot

4. a társamért, kedvesemért, barátomért, akivel jóban, rosszban, győzelmek és harcok között szolgálhatjuk Őt és az embereket

5. hogy Isten annyira kegyelmes, hogy megengedi, közelről látnom az Ő munkáját

6. a lelki családomért, a gyülekezetért

7. hogy annyi félek... annyiféle múlttal, háttérrel, ajándékkal, küldetéssel, lehetőséggel megáldottak lehetünk

8. a városért, ahol élek

9. a lehetőségért, hogy éppen ebben a korban, épp ezen a helyen, épp ezek között a kihívások között tölthetjük be a küldetést: kilépni és elvinni a jó hírt

10. hogy "az Ő parancsolatai nem nehezek", s hogy az útjai, olyan egyszerűek, "hogy még a bolond sem téved el rajtuk"

11. a Márk drámáért (azokért, akik elhozták, s akik megajándékoztak bennünket ezzel a különleges élménnyel)


12. hogy Krisztust vállalta értem... a megüresítést, a meg nem értést, a megalázást, a megvetést, a meghalást - meg még egy csomó dolgot, amit csak odaát fogok majd megérteni

13. hogy az Ő tervei MINDIG megvalósulnak. Nemzedékről, nemzedékre. (33.Zsolt.) - szemben az emberi tervekkel, melyek semmivé lesznek az idő viharában

14. hogy adott a lehetőség Isten tervéhez csatlakozni...

15. hogy tart a kegyelem, ami képes újra és újra kiemelni az emberiből, s becsatlakoztatni a mennyei menetrendbe
...

Havazott

Szerdán még hidegebbre fordult az idő, és csak esett és esett... Lala azonban arra jutott, hogy értelmetlen itthon ülni. Az autóból nézni a tájat is jobb, mint a szobában punnyadni. Igaza volt.
Elindultunk a Grossglocknerhez, Ausztria legmagasabb hegyéhez mondván: az itt kiépített harmincakárhány km-es panorámautat úgyis az autóból élvezi az ember.
Ahogy az út emelkedett, úgy lett egyre sötétebb és hidegebb. A Ferenc József kilátóhoz mentünk, onnan ugyanis belátni a legmagasabb hegyeket. Persze nem olyan hóesésben,mint amibe mi keveredtünk! A külső hőmérséklet nulla fok volt, így megint a forró csoki győzött. ( Ez a nyaralásunk már a forró csokizásról lesz emlékezetes. Ki gondolta volna, hogy egy júliusi nyaraláson több forró italt iszik az ember, mint egy januári síelésen!) Ahogy alábbszálltunk, egy helyen a gyerekek kiszálltak hógolyózni. De kesztyű és télikabát nélkül nem volt túl mókás a nyári hócsata. Lejjebb azért arra is adódott lehetőség, hogy megcsodáljuk a virágba borult alpesi legelőket. Fantasztikusan gazdag az Alpok faunája. Elképesztő volt látni, hogy az otthon féltve gondozgatott kis sziklakerti növényecskéim itt úgy nőnek ki a lépcsőfokok közül, akár a gaz.
A nap fénypontja azonban nem a Grossglockner volt, hanem az aranymosás. Ez mekkora ötlet már! Egy eldugott hegyi patakon arra van lehetősége az érdeklődőnek, hogy –pár euróért- aranyásónak álljon. Gumicsizmát, ásót és aranymosó tálat kap a jövevény, aztán az aranymosó mester megismerteti a szakma legalapvetőbb fortélyaival, és kezdődhet is a kaland! Órákig álldogáltunk volna a patakban, s bogarásztuk volna a tálba tévedt köveket, ha nem szitált volna közben az eső olyan masszívan, s ha az Illés kábulatában nem gyalogolt volna bele egy mélyebb vízbe, s nem merült volna meg a gumicsizma.De csizma megmerült, Isi elázott, s megint jöhetett a forró tea és csoki. Visszafelé megálltunk Heiligenblutban. Itt az Isinek vettünk egy túrazoknit (jó drágán), majd benéztünk a városka híres-neves katolikus templomába is, ahol állítólag Jézus vérét őrzik. Ez mondjuk azért is érdekes lenne, mert nem tudom, hogy a kereszthalál és a feltámadás között vajjon ki, mikor és hogyan nyerte ki Jézus vérét. Nem beszélve arról, hogy két évezred távlatából hogyan tudták azt tartósítani. De tekintsünk most el ezektől a mellékes kérdésektől. Ha Jézus vérét nem is, egy csodás kis alpesi falucskát láthattunk - sőt a templomban is ért egy kellemes meglepetés is: a bejáratnál több nyelven állt egy kedves köszöntés, melyben arra bátorítják a látogatót, hogy érezze otthon magát a templomban, élvezze annak szépségét, s arra kérik, hogy ha leül egy percre, s elcsendesedik, szólítsa meg azt az Istent, aki őt és ezt a lenyűgöző világot teremtette, s köszönje meg neki az életét, s a világ szépségeit... Ez utóbbi felkérésnek nem volt nehéz eleget tennünk.

 

 

A bátorság titka, avagy hogyan győzzük le a félelmet

A kedd borongós kedvében köszöntött. Délelőtt mégis nekivágtunk a Raggasluck-nak, ami egy hatalmas és gyönyörűséges szakadék a hegyek között. Hihetetlen, hogy az osztrákok már több mint száz évvel ezelőtt megnyitották ezt a helyet a látogatók előtt. Gondolom, annak idején azért kicsit másként nézhetett ki. Ma jól kiépített – és néhol jó meredek, s a szitáló esőben nem kicsit csúszós falépcsőkön kapaszkodtunk felfelé több száz métert a szakadékban. Nagyszerű élmény volt. Egyik gyermekünk – az alattunk tátongó mélységet és a felettünk emelkedő sziklafalat látva- közölte, hogy ő fél itt végigjönni. Jó alkalom adódott arról beszélgetni, hogy mit is jelent a félelem, s mi különbözteti meg a bátrakat azoktól, akik a félelemre hallgatnak.
Innen a Mölltall gleccser felé vettük az irányt. A gleccserhez a gleccserexpresszel és egy kabinos sífelvonóval jutottunk fel. Háromezer méter magasan jártunk, körülüttünk síelők és snowboardosok. A felhőben az orrunkig se láttunk, a metsző hidegben pedig apát leszámítva senkinek se volt kedve közelebbről is megnézni a gleccsert. Inkább teáztunk és forrócsokiztunk.
Délután a nemzeti park különleges kiállítását néztük meg Mallnitzben (BIOS ház). Nagyjából olyan, mint a Csodák Palotája, csak a helyi természeti adottságokról, jelenségekről. A kiállítással szemben volt viszont egy termálfürdő, itt zártuk az első tele/nyaralásos napunkat.

Grüss Gott!

Idén Karintiában nyaraltunk (Ausztria). Látszólag véletlenül kerültünk erre az általunk eddig ismeretlen, csodás helyre. Épp bejelentettük a családnak, hogy most „csak” Magyarországon megyünk el majd pihenni – erre az egyik gyerek nagyon intenzív imákba kezdett, hogy valami jöjjön közbe és… És a valami megérkezett. Barátainkat látogattuk meg – útban feléjük Lalával azt beszéltük, hogy aznap este eldöntjük majd, konkrétabban hová is menjünk a nyáron a gyerekekkel. Megérkezvén, látogatóink megmagyarázhatatlan módon azzal álltak elő, hogy tudnak egy nagyon jó helyet Ausztriában, ahol már többször is nyaraltak az elmúlt években. Menjünk oda mi is a nyáron! Megmutogatták a képeket, elmesélték a részleteket, az árak is olyan kedvezőnek tűntek, hogy emiatt vagy a buzgó gyerekimák miatt-é, de mindkettőnkben az volt: Obervellachba magyünk nyaralni a nyáron. Bár az eredeti kedvező árú szállás nem jött össze, de a szállásadó egy ismerősétől szerzett egy kiadó lakást (ami kicsit drágább, de sokkal jobb is volt, mint a másik).
Hétfő kora reggel útnak indultunk. Ennek csak az az egy oka volt, hogy a gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy kora reggel keljünk, s legkésőbb hatkor induljunk, mert nyaralni úgy illik menni. Hát legyen! (egyébként a nyaralásos feelingen kívül ennek semmi értelme nem volt, mert Ausztria olyan közel van, hogy így majdnem délre megérkeztünk már a tetthelyre)
A szállást közvetítő „ismerősünk” épp bevásárolni volt a közeli városban, de némi telefonálgatást követően megtudtuk, hogy ha a főutcán lévő cukrászda melletti reisebüro épp zárva van, akkor a cukrászdában dolgozó Barbarától megkérdezhetjük, hogy hol lakik Marianne Grünakárki, mert mi vagyunk az ungarische vendégei. Na mármost Andrea nem volt a Reisebüroban, Barbara nem volt a cukrászdában, de a váltótársa felhívta Barbarát, aki 5 percen belül ott termett, és „haza”navigált bennünket a hangulatos muskátlis kék házikóba. Hétfőn – ugye a korai kelés miatt – aztán már semmi jelentősre nem voltunk képesek, csak belaktuk a szobáinkat, olvastunk és játszottunk napestig. No meg kézbevettük Karintia Kártyáinkat, melynek köszönhetően aztán egész héten ingyenesen végigjárhattuk a legkülönfélébb kiállításokat, libegőket, hegyi utakat és strandokat. Szeretettel ajánljuk minden Ausztriában üdülő figyelmébe ezeket a tartományi kártyákat, melyekkel (esetünkben 34 Euró/fő –ért) több mint száz élményben lehet része a látogatónak.

Bicajos, citromos tortás battyáni szülinap

Korán ébredtünk. Túl korán. Lala valami hivatalos papírokat nyomtatott, töltögetett az irodában, majd közölte elmegy a postára. Először azt hittem, csak álmodtam, hogy szombat van. Eszembe jutott viszont, hogy ha már így alakult, gyorsan felmegyek a netre, hátha valahol a végtelenben találkozom majd a Borival. Sajnos nem sikerült. Így visszamásztam "aludni", amiből végül olvasás lett. Nyolcig Bálintnak tilos volt bekapcsolni a tévét. Azt követően nem volt értelme a szobában maradni. Következhetett hát a vasalás. Volt mit..
Közben Lala cikket írt a megyei újságba, amit végül én fejeztem be. Hihetetlen, hoyg tudunk 3000 karakteren több mint 3 órát szenvedni. Segítségemért hálából Lala és a gyerekek elkészítették az ebédet (lecsó és palacsinta - természetesen baracklekváros! ). Ebéd után a gyerekek letűntek valahová, Lala pihent én pedig elkezdtem egy újabb könyvet olvasni. Majd némi győzködések után bicajjal indultunk Szabadbattyánba szülinapozni.
A tegnap esti ifi után készült citromos tortánkat az Ildi vitte kocsival.
A tortára ki kellett térnem. nem csak azért, mert - többek szerint - nagyon finom, így másoknak is ajánlom a receptet. De azért is, mert az egy héttel ezelőtti kevésbé sikeres próbálkozást követően most gyorsan és jól sikeredett. Ha valaki netán belevágna az elkészítésébe, s netán rajtam kívül más is lenne olyan tapasztalatlan, hogy a tejszínből képes vajat köpülni, úgy felhívnám a figyelmét, hogy a tejszín felverésénél jó ha óvatos az ember.
No de térjünk vissza a ma délutánhoz, s hogy bicajjal mentünk Szabadbattyánba.
A bicajokkal nem is lett volna gond (főleg, hogy most a Lala Gergely kölcsönjárgányával, Sára pedig az Ildiével jött), viszont az úúúúút... elég kalandos.Ezúton is üzenjük a battyáni polgármesternek, - ha valaki ismeri, szóljon neki - hogy lobbizzon egy bicajút felépítéséért. Mert hát főleg így nyári szombat délután, mikoris csak a fél ország zúz éppen lefelé a hetesen a Balatonhoz, nem épp életbiztosítás három gyerekkel bicajozni Szabadbattyán felé. De túléltük, sőt megérte! (Azért amilyenek vagyunk, szerintem most is belevágnánk újra...)
Jókat ücsörögtünk, beszélgettünk a battyáni kertben, majd még sötétedés előtt visszatekertünk a mi kis városunkba.
Miután megint sikeresen kizártuk magunkat, örömmel fedeztük fel, hogy a fiatal felnőttek házicsoportja ma is áldást jelentett az életünkben - jelen esetben egy aláhajított kulcs formájában. A gyerekek megnézték az Aladin végét, mi pedig elkezdtünk csomagolni, mert hát nemsokára ny-a-r-a-l-u-u-u-n-k!

Baracklekvár

Sok év után újra belevágtunk a lekvárfőzésbe. Huszonkét üveggel sikeredett. S ami még nagyobb siker, a gyerekek azóta folyamatosan lekvároskenyeret esznek - és ez nálunk elég ritka eset (volt eddig).

Ágytakaró

A cipzár

Édesanyám varrónő, így gyermekkoromat egy női szabó műhelyben töltöttem. Szabás, varrás. Varrógépek. Ruhapróbák. A mindennapok díszletei voltak.
Persze, hogy szerettem volna én is varrni. Főleg a gépen!
Mikor kicsit nagyobb lettem, anyu megengedte, hogy tanuljak.
Persze nem a gépnél, sokkal inkább a férceléssel, jegyszálazással.
Kezdőként elég sete-suta "művek" születtek. Anyu ilyenkor kibontatta és újravarratta velem a dolgokat. Nem értettem. Nem értettem, miért kell nekem alaposan megtanulnom a dolgokat, mikor csak "varrni" szeretnék.
"Ki tudja! Egyszer felnőttként talán majd távol leszel, s mennyire bánnád, hogy nem tanultad meg. Pedig itt voltál a közelemben." - érkezett a válasz.

Évek jöttek. Évek mentek.
Messze kerültem.
Anyutól hatezer km-re. Mongóliába.
Lalának öltönyt vásároltunk, de hosszú volt a nadrág szára.
"Sebaj! Ez nem nagy dolog. Megoldom."
S ahogy az ulánbátori nappaliban a nadrágszárat öltögettem, eszembe jutottak anyukám szavai. Mintha látta volna annak idején, hogy egyszer majd...

Mindez azért jutott az eszembe, mert szombaton is akadt egy helyzet, melyben az anyutól szerzett tudást kamatoztathattam. A menyasszonyi ruha cipzárja a menyegző előtt egy órával felmondta a szolgálatot. Valakinek eszébe jutott, hogy talán én tudnék segíteni.
Jó régen javítottam cipzárt, de bíztam benne, hogy ha látom, eszembe jut majd, mi is a teendő. Így történt.
S mivel az anyu annak idején nem hagyta, hogy csak felszínesen álljak a dolgokhoz, három évtizeddel később egy szükséghelyzetben megvolt a megoldás.
Mert nincsenek véletlenek.

Esküvő 2.0

Ha szombat, akkor menyegző. S mivel a menyasszony és a vőlegény más és más, a menyegzők is sokfélék. Most Katival és Csabával ünnepeltünk.
Nem is olyan régen történt, hogy Kati bejött az egyik istentiszteletre. Később elmesélte, hogy az ablakuk az imaház kertjére néz, s ha nyitva van, hát áthallatszik a dícséret. Így figyelt fel először az énekekre. Később már hallgatta, aztán átmerészkedett, mert személyesen is látni, hallani szerette volna az istentiszteletet. S jött a következő héten is. Meg a rá következőn. Házicsoportba is elkezdett járni, ahová a párja, Csaba is elkísérte. Isten pedig Csabát is megszólította. Később már nem csak ketten jöttek, magukkal hozták kisfiaikat is. Eldöntötték, hogy elkötelezik az életüket Isten mellett - és egymás mellett is. Így esett, hogy kapcsolatuk hetedik évében, két kisgyerekkel, s a pocaklakó harmadikkal ültek a menyegzői asztal mögött. Jó volt gyönyörködni bennük, és jó volt látni Isten munkáját, aki megszólít időset és fiatalt, a közelben és a távolban.
Bárcsak tudnánk eszközei lenni, hogy sokak megismerhetnék őt a környezetünkben!

Valami igazán értékes, amit a számodra fontosaknak adhatsz

"Én nagyon szoros családi kötelékben nőttem fel, ahol a Jóisten olyan közel volt, hogy fel lehetett volna szólni neki a padlásra. Ha a hitközségben megbetegedett valaki, körbejárt a templomszolga, és megkérdezte: Schwarz úr halálosan megbetegedett, ön mit tud felajánlani az életéért? Apám általában azt mondta: adok két napot az életemből. Ezt felírták, és az így összegyűjtött napokat összesítve Schwarz úr javára felajánlották a Mindenhatónak: összegyűjtöttünk neki két év három napot. Ha Swarcz meghalt, akkor az Örökkévaló nem fogadta el az adományt, ha meggyógyult, elfogadta. Ám a rabbi minden esetben személy szerint mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy vigyázzon, mert nem tudhatja, miből adja azt a néhány napot. Hogy miért meséltem ezt el? Mert az idő az ember legértékesebb tulajdona. Ennél többet senki nem adhat a másiknak. " - Popper Péter

Selfcontrol

Önkontroll vagy mértékletesség - pár napja mindig előttem van. Szó szerint és átvitt értelemben is. Egy takaróra tűztem fel a lélek gyümölcseit. Valahogy a bal felső sarokba jutott a mértékletesség, így mindig látom és mindig elgondolkodtat.
Önkontroll. Mértékletesség. Félek, nem ártana ha többet teremném. Valamiért gyakran érzem azt, hogy ha kétszer ennyi órából állna a nap, akkor is ki/be tudnám tölteni a kis dolgaimmal. Valahogy mindig az van bennem, hogy egy csomó feladatnak, kötelességnek vagy célnak nem tettem eleget. S tudom, ez nem Isten tévedése, hisz ha egy napra 24 órát tervezett, akkor tőlem sem vár 36 vagy 48 órányi serénykedést. A hiba az én készülékemben van. Hogy minden érdekel, hogy mindent meg szeretnék tenni,hogy mindent elvállalok, mindenbe belefogok.
Nem tudom, hogy lehetne jobban és józanabbul csinálni. Itt van pl. a ma reggeli ige "az igaz istentisztelet ez: meglátogatni az árvát és az özvegyet..." És valóban! Épp a múlt héten egg este amikor végre megtettem, hazafelé ezen agyaltam. Milyen áldás is volt találkozni a házhoz kötött idős testvéremmel! Milyen különleges kincsek ezek az órák, percek! S milyen jó is volna, ha hetente legalább egyszer meg tudnék látogatni valakit! ( a félelmetes az, hogy amekkora a gyülekezet, még ez a heti egy alkalom is kevés lenne ahhoz is, hogy mondjuk kétévente eljussak akikhez jó lenne...) Pedig pl. a látogatásban is annyi áldás rejlik. Az ember sok-sok tapasztalatot, bizonyságot, bölcsességet befogadhat, ha figyelmesen hallgatja a másikat. Átélni egy percre egy idős ember terheit. Belelátni az ő mindennapjaiba, ahol egyre jobban beszűkül a világ, és egyre inkább kinyílik az a másik... Futó pillanatra átérezni, milyen is, mikor már évek, évtizedek óta nincs melletted a társad. Mikor a percek, órák lassan telnek, s van hogy álló nap se nyit ajtót senki az emberre. Ezek a találkozások lelassítanak - ami jó. És belelátni engedned az életnek egy másik valóságába, melyet a legtöbben át kell éljünk majd. Jó látni jó példákat! Jó ismerni, becsülni őket! Jó lenne több időt tölteni... velük is.
De most ugye a mértékletességről írok. Amiből több kellene.
Tudom, Isten ilyennek teremtett. Ezekkel az erősségekkel és ezekkel a gyengeségekkel. No meg korlátokkal. Valamivel több mértékletességgel azonban talán könnyebb és bölcsebb lehetne az élet.
Talán varrok majd magamnak is egy takarót, amire rátőzöm a lélek gyümölcseit...

Lepény evők

Lepény evők lettünk.

Szombaton délben egy kisebb láda sárgabarackkal ajándékozott meg az egyik család. Eszegettük, eszegettük, de mivel elég gyors barnulásnak indultak a barackok, másnap az az ötletem támadt, hogy ebből a tetemes adagból sütni kellene valami finomságot.Mivel ilyet még sose sütöttem, de a konyhapulton ott volt épp a laptop, hát gyors rákerestem valami barackos lepényre. Nemsokára el is készült a kis drága. S a következő pillanatban már el is tűnt a tepsiből. Így a következő napon újabb adag lepény gyártásába kezdtünk , most már a Bálinttal közösen, aki szépen be is másolta a receptkönyvbe az új szerzemény legfontosabb összetevőit. A tegnapi is bizonyára finomra sikeredett, de azt már szinte nem is kóstoltuk. Viszont elfogyott az alapanyag. A sütik épp kifelé távoztak az ajtón, mikoris valaki egy tál barackot nyújtott be ugyanott. Így ma megint arra jutottunk a Bálinttal, hogy sütnünk kell egy újabb adagot. Az egészben az is jó, hogy Bálint kész kuktává érik lassacskán a sok sütögetésben. Ha így haladunk, holnap már egyedül süti a következő adagot.

Ma