... zöldebben látva...

p

ont a

mai napon

sokat beszéltünk

a helytakarékos írásról.

ami

lehetővé

teszi, hogy

minnél kevesebb papír fogyjon.

így hát

mire kedves

utánnunk érkezőknek

átadjuk ezt a Remek Bolygót, már

nem lesz

esélyük arra

hogy környezetet

védjenek. okafogyott

dolog lesz ez akkor és ott.

a folyamat amiben most vagyunk, hogy

vágjuk magunk alól/alatt a fát, miközben csak

remélni merjük, hogy leállítja valaki ezt az őrült tényt,

miközben egymást sandán figyeljük, hogy ki kezdi a leállást,

szóval mindeközben nagyot reccsen az ág, és együtt zuhanunk a farönk

aljába

ahol p

uha hu

ppanás

sal kon

statálju

hogy tú

léltük!!!

De akko

r már ne

m lesz fá

nk, amire

visszamászhatnánk, hogy mindent újrakezdjünk... szükségünk van Új Földre...

Időben meghozott döntés

Többször szóba kerül, milyen fontos is egy-egy időben meghozott elvi döntés. Amikor az ember csupán egy igazság, vagy egy érték ismeretében a konkrét helyzet érzelmi nyomásától mentesen meghoz és kimond egy döntést: "ha valaha ebbe a helyzetbe kerülnék, így és így teszek majd...", "számomra ez a dolog olyan érték, hogy ezen a területen soha nem fogok kompromisszumot kötni"...

Vasárnap a jegyesoktatáson beszélgettünk erről. Mennyire fontos is, hogy előre meghozzunk dönmtéseket, s előre megfogalmazzuk magunknak, milyen feltételek mellett - vagy épp feltételnélkül számíthatunk egymásra az élet különböző terüeltein. Hisz szövetséges társunk csak egy van! S ez a szövetségi kapcsolat minden más kapcsolatnál erőteljsebben hat az életünkre.

Előre meghozott döntések.

Csak egy jelentéktelen hétköznapi példa.

Amikor megszületett a döntés, hogy végigjárjuk a Caminót elhatároztam, hogy a Biblián kívül semmi olvasnivalót nem viszek majd magammal. Hisz az egyik fő cél, hogy minden mást félretéve Istenre tudjak fókuszálni ez alatt az 5 hét alatt. El is mondtam ezt a döntést Lalának.

Jól tettem.

Most, hogy lassan közeledik az indulás, egyre nagyobb kísértést érzek, hogy magammal vigyem a Kindle-t. Kicsi is. Könnyű is. Könnyebb, mint a Biblia. Benne van a Biblia ! ( is - meg másik ötszáz regény :) ) Abba feljegyzéseket is írhatnék.... Meg hát milyen jó is lenne esténként az alberg teraszán mondjuk Hemmingwayt vagy Garcia Lorcát olvasgatni...

Szóval jól tettem, hogy már fél éve eldöntöttem. Így most már csak a döntésem mellett kell kitartsak. Ami meg tudom, hogy áldást hoz majd az életemre.

Ma

A gyerekkönyvtárban jártunk délután. A fiúk új "készlettel" tértek haza. Bálint azóta egy könyvet már ki is olvasott. Illés inkább Fifázik a playstation-ön. Korábban a Mosolyklubbon kókuszgolyókat készített mialatt apa és anya gyalogolni volt Pákozd-on. ( Késő délután 2 óra latt 9,5 km-t tettünk meg telepakolt hátizsákokkal egy elég változatos terepen. Kíváncsi leszek, holnap reggel hogyan kászálódom ki majd az ágyból.) Mindeközben Sára a Vidi szezonnyitó győzelmét tekintette meg Sóstón - Bori pedig Ócsán járt a 12 órás dicsőítésen. Ócsán egyébként délelőtt a Sára is járt, csakhát ő a focit se akarta kihagyni...

Visszaszámlálás

Már csak 47 nap és indulunk a Caminóra. ( Valaki a héten azt írta : "örülök, hogy sikerül elmenni a kamiontúrára " - szóval a kamiontúrára indulunk, ha nem is kamionnal)

Olyan hihhetetleeen.

Ma reggel azzal ébredtem, hogy "legyenmoooostáprilistízlegyenlegyenlegyen mossst." Hát, nem lett. Ami meg azért jó, hogy ha április 10. lenne, akkor most kellene elbúcsúzzak az én drágaságaimtól - erre még gondolni is fájdalmas. Addig is "szoktatomszívemetacsendhez":(. És nem ártana a lábamat is szoktatni a kilométerekhez. Ez sajnos az elmúlt hetekben idő hiányában teljesen kimaradt az életünkből. S a közeljövőben sincs túl sok esély rá, hogy heti két esténél többször tudnánk egy kört tenni a városban.

Addig is elképzelem, milyen is lesz majd róni az utakat a Pireneusokban, Navarrában vagy Galícióban - s próbálom magamban tudatosítani, hogy ezen az úton nem a cél a fontos, hanem az út, maga.

Számokká redukált világban

A teljesítmények, gyorsaság, elfoglaltság... világában egyre kevésbé érték a gondolat. Életünket kitölti a rohanás, a feladat, a szereplés, a birtoklás, a szórakozás. Gondolkodni szinte idő se marad.

Szép lassan számokká redukálódunk. A gondolatunk, véleményünk nem érdekel senkit.

A világ azt sugallja, az vagy, amit teszel és amit birtokolsz.

Pedig igazából az vagy, ami ott legbelül - a díszletektől megfosztva - vagy.

...

S a Teremtőnek is erről kell majd számot adnod - hogy ott belül kivé lettél.

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy is lehetne ebben a számokká redukált világban jól nevelni a ránk bízottakat. Beléjük plántálni a gondolat értékét. A jellem-ét...

Mert bármilyen is legyen a közeg, ahonnan jönnek, Isten tőlük is - mint tőlünk is - elsősorban ezt fogja megkérdezni.

Hogyan lehet értékeket átadni egy ellenkultúrában? Egy olyan világban, ahol a valódi értékre a többség a legtöbbször már csak szánalommal reagál? Becsület? Megbízhatóság? Hűség? Tisztesség? Adott szó? - Látszólag "felesleges" a számokban mérhető gyors sikerhez. Mégis, mivel örök, sőt örökkévaló.... ezt kell tovább adnunk... valahogy....

Kisütöttük...

- avagy életünk egy tökéletesen hiábavaló mozzanata -

Péntek este volt. Két kemény hét állt mögöttünk. Apa valami konferencián, mi meg - hátrahagyottak - épp a gyerekszobában diskuráltunk az előttünk álló két nap teendőiről. A lányok még ifire indultak. A fiúkkal pedig a hirtelen adódott szabadidő lehetőségeit boncolgattunk. Talán Illés vetette fel, hogy süthetnénk ... mondjuk sajtos croisont. Végül is... Legalább az apunak is vihetünk belőle szombaton a kórházba. Sára - mintha csak az apa szólt volna általa - azonnal jelezte, hogy ez az adott helyzetben egy elég bölcstelen ötlet. "Anya, ezt most felejtsd el! Hulla fáradt vagy! Pihenned kellene!" Tudtam, hogy igaza van...

No de miért is hallgattam volna rá?

Illéssel szépen nekiláttunk, hogy begyúrjuk, kikenjük, kinyújtsuk, felszeleteljük, megkenjük, megszórjuk, megkelesszük... és végül egy óra múlva kisüssük a kis sajtos kifliket.

Igen ám, de ezen a ponton eszméltem fel, hogy hisz nekem nincs is sütőőőőőm!

Merthogy a sütőm üvegajtaja pár hete valamely furcsa okból szétrobbant. Először a külső. Egy hét múlva már a belső üveglap is. Így azóta a sütőnk már csak a konyha melegítése céljára használható - mely nem elhanyagolható funkcióját úgy két hete igénybe is vettük már - de ez egy másik történet.

No de, mivel ugye mi egy olyan házban lakunk, ahol nem egy, még csak nem is két konyha, így nem egy, hanem hááárom tűzhely is létezik, szóval most is akadt egy mentő megoldás.

A legkézenfekvőbb a gyülekezeti konyha sütője lett volna, akit már személyes ismerősömnek tudhatok - hisz az elmúlt két hétben benne sütöttem a sütnivalómat. Ott lenn, az alagsorban viszont épp az ifi ment. Gondoltam, miért is kínoznám az éhes fiatalokat az én fanatsztikus croisonjaim illatával. Így maradtak a felsőbb régiók. A felső lakás tűzhelye egyébként is újabb, alig használt... oda vittem fel hát a sütiket.

Előrelátó háziasszony lévén azt is bekalkuláltam, hogy "vigyázat, idegen sütő, ki tudja, hogy is működik", így a szokásosnál negyed órával korábban látogatást tettem a fenti konyhában. Meglepő látogatást.

Már a lépcsőházban volt valami furcsa, kellemetlen illat. Ám ahogy a fenti lakásba benyitottam, a mindent átható bűz mellett az áthatolhatatlan füst is azonnal mellbe vágott.

Mert a sütőnek álcázott kis krematóriumban húsz perc alatt sikerült gyártanom egy teljes tepsi szenet. Sebaj! Nem olyan fából faragtak, hogy ilyen könnyen feladnám! Van másik ... tepsim még. A fenti lakást kiszellőztettem. A szenet "hazahoztam". ( Jelzem, ezzel a bölcs léppéssel sikerült mostmár a lenti lakást is egy tökeletes lakástűzt is megszégyenítő szag-állapotba varázsolnom.)

No de ott volt még a következő tepsi! Gyorsan suhantam vele a mostmár legalacsonyabb fokozatra állított tűzhely felé. De fokozat ide, fokozat oda - újabb húsz perc elteltével szomorúan kellett konstatálnom, hogy sikerült ismét szert tettem egy tepsi croison formájú szénre.

Így esett, hogy két órai munka, két lakás elbűzösítése, egy rendetlen konyha és egy csomó piszkos edény után be kellett lássam, hogy ennyi tökéletesen hiábavaló fáradozással sikerült kisütnüm két nagy tepsi szenet... s hogy nem árt, ha az ember időnként hallgat a gyerekére, főleg ha tudja is, hogy bölcs dolgot tanácsol.

"A kevélységből csak civódás lesz, de a tanács megfogadásában bölcsesség van." - Pb. 13:10.

Az életközepi válságról

A Family magazin februári számában megjelent írás.

( Lala megígérte, hogy a közeljövőben majd ő is ír ide egy bejegyzést arról, nála hogyan is zajlottak ezek a dolgok. :) )

Különös változás zajlik mostanság a fiatal negyvenesek életében. Sikeres emberek hagynak ott egyik napról a másikra jól működő karriert, és kezdenek valami teljesen újba. Mások hirtelen új családot alapítanak, és mennek az álmaik után. De mintha azokkal sem lenne minden rendben, akiknél nincsenek ilyen látványos változások. Érzékenyebbek, ingerlékenyebbek lesznek, látszik, hogy valami emészti őket, s amikor végül kibökik, valahogy nem értjük, mi zajlik bennük. Ismerősen hangzik? Akkor Isten hozott minket az életközepi válság kellős közepén!

Az utóbbi hónapokban jó néhány közeli férfiismerősöm is megtapasztalta a fenti érzéseket. Rájuk telepedtek a félelmeik, kételyeik, sok mindenben elbizonytalanodtak, rossz hangulatba kerültek… Többüknek Varga György, a Baptista Családgondozó Szolgálat vezetője tudott hasznos tanácsokkal szolgálni. Nem véletlenül: néhány évvel ezelőtt ő maga is átment ezen a krízisen.

– Úgy harmincévesen hallottam először az életközepi válságról egy, a férfiak életszakaszairól szóló hétvégén. Így volt már némi ismeretem róla, amikor negyvenévesen nálam is jelentkezett. Bizonyos értelemben véve tehát már fel voltam készülve rá, ezért tudtam értelmezni, hogy min megyek keresztül, de a személyes élmények és a témával kapcsolatos olvasmányaim egy sor új felismeréssel gazdagítottak.

Mi lesz az álmaimmal?

A szakirodalom szerint – nemtől függetlenül – a negyvenesek 75%-a átmegy az életközepi válságon, de a férfiakat mintha jobban megviselné, mintha látványosabban jelentkezne náluk.

– Ez a krízis két fő területre fókuszálódik: a karrierre és a párkapcsolatra, márpedig mindkettőnek nagy jelentősége van a férfiak életében – magyarázza szakértőnk. – Nagyjából negyven év körül elkezdi foglalkoztatni őket a kérdés, hogy vajon megvalósultak-e az álmaik. Arrafelé haladnak-e, amerre eltervezték? A férfiak a húszas éveikben szokták megfogalmazni a nagy életcéljaikat, így a negyvenedik születésnapjuk körül készítik el az első komoly számvetést. „Az álmaimnak élek?” „Ha így folytatom, teljesül majd, amit szeretnék?” Ekkortájt pánikszerűen, döbbenetes erővel tör felszínre ez a kérdés.

Ha valaki igenlő választ tud adni rá, akkor a krízis rövid idő alatt lezárul benne. Ez esetben megerősödik abban, hogy jó irányba halad, így teljes erőbedobással veselkedhet neki a következő húsz évnek. Ha azonban ellentétes következtetésre jut – „nem annak élek, aminek szeretettem volna; szolgája lettem valami másnak” –, akkor ez bizony alaposan megviseli, és arra készteti, hogy valamit kezdjen ezzel a felismeréssel. Ha nem talál megnyugtató válaszokat a kérdéseire, akkor valamilyen értelemben váltani fog. Lehet, hogy nem egy új munkahelyet keres, csak új pozíciót, de valami újba fog bele.

Ezek a döntések ugyanakkor az esetek nagy többségében új energiákat szabadítanak fel az emberben. Persze mindehhez bölcsesség is kell, hogy olyanba vágjuk a fejszénket, amire valóban alkalmasak vagyunk.

Mostanában olyan furcsa lettél!

Az életközepi válság a férfiak életében a kapcsolatok területén is ugyanolyan intenzitással jelenik meg, és a házasságban is okozhat viharokat.

– A legtöbb férfi igazából most találkozik először az érzelmeivel – folytatja Varga György. – Sokakat ez a felismerés zavarba hoz, lelkileg instabillá tesz. Én például akkoriban sokkal többet beszéltem az érzelmeimről, vagy érthetetlen helyzetekben sírtam el magam. Hallottam egy dalt, és összeszorult a szívem. Másoknál épp ellenkezőleg: lobbanékonyságban, ingerlékenységben törnek felszínre az érzelmek. De ezek a felfokozott emóciók utat kell, hogy találjanak maguknak – méghozzá a megfelelő helyen.

Egy jó házasságban, ahol az érzelmi szükségletek be vannak töltve, ez az időszak új színt is hozhat a kapcsolatba. A nők általában örülnek, hogy végre tudnak egy kicsit „lelkizni” is a férjükkel. Ha azonban a házasság nem kellően érzelemgazdag, akkor ezek az ismeretlen, új érzések nyitottá tehetnek egy férfit egy új kapcsolatra. „Mostanában olyan furcsa lettél!” „Mitől vagy ilyen túlérzékeny?” – az efféle mondatok azt jelzik számára, hogy ezen a különös, szokatlan „lelki hullámvasúton” egyedül maradt, a felesége nem érti meg őt. Így aztán könnyen keres magának valakit, aki többnyire nem jobb, nem is szebb a feleségénél, de akinek pont ő kell – úgy, ahogy van. Az érzelmek tehát utat találnak maguknak – ám sajnos kifelé…

Ha a férfi mind a karrierjében, mind a párkapcsolatában válságba kerül, akkor szinte borítékolható a törés – és leghamarabb a házasság fog repedni. Nem egy helyzetet láttam, ahol negyvenes, jó egzisztenciájú, családos hívő emberek léptek ki egyik napról a másikra a házasságukból… Szinte minden esetben a fenti jelenség állt a háttérben.

Posztmodern, individualista világképünk egyébként kiváló táptalaja ennek a krízisnek. Korábban sokan elnyomták önmagukban ezeket az érzéseket, de a mai korszellem felerősíti őket. Ma már nem tűnik olyan irracionálisnak, hogy valaki csupán az érzelmeire hivatkozva hagyja ott a családját. Pedig ha egy házasság tönkremegy, akkor ezen a ponton, ebben az életkorban már minden borul – sérülnek a gyerekek, közös célok, álmok válnak köddé, mindkét fél önbecsülése csorbul...

Társként a zűrzavarban

Érdemes tehát előre tudatosítani magunkban, hogy létezik ez a krízis, és jó, ha nem ér felkészületlenül minket. Fontos, hogy megtanuljunk az érzéseinkről kommunikálni, mert ezek a változások nagyon mélyen zajlanak bennünk. Ha ezt jó időben begyakoroljuk, akkor könnyebb lesz például az önbecsülési problémáinkról is beszélni. Akkor szabadon megoszthatjuk a kételyeinket a társunkkal: „Ki is vagyok én tulajdonképpen?” „Akkor most elvesztegettem húsz évet?” „Van-e bennem annyi erő, motiváció, hogy újat kezdjek?”

Sokat segíthet, ha házas hétvégékre, csendeshetekre járunk együtt. Nem azért, mert baj van a kapcsolatunkkal, hanem jól felfogott önvédelemből.

– Mindezeken túl a feleség szerepe elvitathatatlan, pótolhatatlan – zárja szavait a lelkipásztor. – Nekem személy szerint rengeteget jelentett, hogy a felségem annak idején nem ítélt el a kavargó érzéseim miatt. A kétségeim között mindig emlékeztetett az elmúlt húsz évben történtekre; ha elbizonytalanodtam önmagamban, tudatosította bennem az erősségeimet. Aki a legjobban ismer, megértést és bizalmat sugárzott felém. Én akkor végül új utakat kerestem a hivatásomban – de ez egy közösen meghozott döntés volt.

Azt tanácsolnám a feleségeknek, hogy legyenek társak a férjük mellett ezekben a válságos időkben. Segítsenek, hogy hadd lehessen újra kamaszosan bohókásnak vagy épp érzékenynek lenni! Így ez a különös időszak is fontos értékekkel, szép emlékekkel gazdagíthatja a házasságukat. - Révész Szilvia

Egy éjszaka a kerepesi erdőben

Szerda este 7 óra. Lassan készülődök. Meleg pulóverek, bakancs a télies fajtából, duplanadrág, meleg sál, kesztyű és egy termosz tea.

Miközben az autóba huppanok, s kesztyűskézzel indítom a motort azon gondolkodom, vajon, akik közé most megyek, ebből az öltözetből ami rajtam van, mit fognak ma éjjel viselni?

Hóesés, szél, -16 C, dugó a Lágymányosin. Végre megérkezem a Bánya utcai hajléktalan szállóhoz, ahol Vígh Attilla programvezető vár. Jelentkezem a feladatra. Megköszöni, hogy eljöttem. Autóba ülünk két másik önkéntessel, akik krízis autóznak az éjjel. Benézünk a kőbányai melegedő sátorba. "Ez még nem a te helyed, ide csak benézünk."- mondja vezetőm katonás fegyelmezettséggel. A sátortól csak néhány percre már a Kerepesi erdő lakótelepi végén lévő parkolóba hajtunk. "Itt lennénk!" Ha nem tudnám hogy kivel vagyok, biztos rémisztő lenne a közeg. Ha bűnügyi-film rendezője lennék, akkor itt és most ( 20:30 perc) instruálnám azt a jelenetet, ahol' baltás gyilkosunk lecsap az erdei ösvényen, majd a rengeteg takarásában elszelel a még párát gőzölgő tetem mellől'. Kiszállunk. Beljebb az erdőben egy lakóautó motorja duruzsol, s az ablakain kiszűrődő fény meleget sejtetve hívogat közelebb. A sofőr oldalról egy barátságos középkorú férfi pattan ki, röviden vázolja a tényállást: " öten vannak, plusz egy kutya." Kísérőim elköszönnek, csak az asztalon sorakozó általuk hozott konzervek, takarók, cukros tasakok, műanyag poharak maradnak utánuk.

A lakájosan berendezett lakóautóban öt hajléktalan, és egy koromfekete "szőrgombóc" - aki jelenlétével oldja a kezdetben még feszült hangulatot. A lámpafénynél bemutatkozom, majd a munkatárssal elindítjuk a gázrezsót, hogy meleg tea és melegített konzerv kerüljön a vendégeink elé. Együtt szolgálunk ma ezzel az idegen férfival a vendégek felé. Legalább olyan odaadással, minha egy előkelő étterem pincéreiként csak az lenne a dolgunk, hogy vendégeink maximális megelégedésére legyünk. "Kész is a tea, ki kér?"Költői a kérdés, hisz mind tudjuk, honnan érkeztek a vendégeink. Az erdő kajibáiból, ahol az össz komfortfokozatot egy gáztűzhely kiberhálásából átalakított tűztér jelenti.

Az első fogás előtt a vendégek illedelmesen - és egy kicsit szégyenlősen - leveszik a kesztyűt. Öt pár kesztyű, tíz tenyér, ötven ujj. Mind fekete. Korom fekete.

Mire a műanyag pohár átmelegíti a gémberedett ujjakat, elkészülnek a konzervek is. Melegen, gőzőlgően nyitunk fel hatot, hisz a kutyus is kap ma este a jóból! Nyitás előtt megkérdezzük, melyik konzervet óhajtják. "Lehet választani?" Hangzik a csodálkozó kérdés, majd igenlésünkön felbátorodva egyik vendégünk kettőt rendel. Viccnek szánja, s döbbenten hallja, hogy "természetesen". Már csak afelől kell döntenie, hogy melyiket szolgáljuk fel először: a töltött káposztát, vagy a sárgaborsófőzeléket? Nyomatékul bemutatjuk mindkét dobozkát. A töltöttkáposzta a második helyre csúszik, ugyanis ez az ízletesebb, így ezzel zárják a mai ízpárbaj résztvevői a közös lakomát. - Közben azon gondolkodom, hogy most illene-e enni velük, vagy csak a háttérből figyelve kiszolgálni őket? Az utóbbi mellet döntünk. Fehér kendő ugyan nem omlik le vízszintesen tartott alkarunkról, de ettől eltekintve mi vagyunk ezen az estén a hajléknélküliek pincérei. Miközben az arcukat, kezüket, kutyájukat, öltözetüket nézem, valamiért egy szó jut eszembe : szeretet.

Újra forró tea, majd szaloncukor desszertnek. Ez volt a ma esti menü. "Maradnak még?"- kérdi társam vendégeinktől. Szó nemigen hallatszik, de a jóllakott szuszogásból világosan érthető, hogy nem ez az a pillanat, amikor a zord időbe visszatérnének. A sutára sikerült kérdést a mini-tv beizzításával ellensúlyozzuk. Mi, a pincérek már nem férünk oda. Beülünk hát a vezetőállás székeibe, és beszélgetni kezdünk...

Még csak 11 óra!- jegyzem meg magamba, s azon töprengek, hogy az előttem elterülő erdőben vajon hányan lehetnek még? Társamat hátra hagyva begyaloglok hát az erdőbe. Csend, hóropogás, szökve lobban előttem lehelletem, de győzelme csak kérész életű. Még csak tíz perce vagyok kint, de már fázom. Na nem nagyon. De fázom. Tényleg? Mennyire? Hányféleképp lehet fázni? Tudnék-e itt tölteni egy éjszakát, itt, ahol 15-16 ember éjjelente vacogva várja a hajnalt...

Talán te is arra gondolsz, amire én: Miért nem mennek be a szállóra? Nem tudom, tudtad-e, hogy az "erdőlakó" hajléktalanok általában talpraesettebb, szociálisan érzékenyebbek ( de ciki ezt így írni...) esetleg magányosabb, de mélyebb érzésű emberek. Így megvan a saját döntésük, saját szabályrendszerük, kis kolóniájuk odafigyelnek egymásra, szomszédolni járnak egymáshoz, védik egymás "otthonát"! Még az is megeshet, hogy pár dologban előrébb tartanak, mint mi, a nagy civilizációnkkal...

A fák tövében fekete-dobozként lapuló kunyhókhoz érek. Nincsenek itthon... nálunk vannak!

Kijöhettem egy éjszakára, hogy megvendégeljünk néhány hajléktalant, de valójában mi voltunk a vendégeik! 12 órára engedtek belelátni a világukba. Beszéltek az örömeikről. Többet is, mint a "mi világunkban" szokás... Néha elhangzott egy szomorú történet, de a végére mindig egy nevetésbe forduló mondat maradt.

....már hajnali 3-óra. A háttérben elhangzik a Himnusz, vége a műsornak. Vendégeink szedelőzködnek. Marasztaljuk őket, de lassan, biztosan "hazakészülődnek". Illedelmesen megköszönik az estét, majd az utólsó vendégünk megigazítja a lábtörlőt, miután óvatosan beteszi az ajtót.

Társammal mehetnénk is, de mivel az egész éjszakát vállaltuk, maradunk reggelig. Még 4 óra. Beszélgetünk, néha ásítunk egyet, de ez inkább a test fáradtsága, mintsem az érdektelenségé.

Jó itt lenni. Furcsa, de ajándéknak érzem ezt az estét.

Néha kimegyünk, teszünk egy kört az erdőben. Beszélgetünk, teázunk. 5 óra körül halk kopogást hallunk. Vendégünk a Blaha Lujza térről érkezett. Gyalog jött végig, hogy a reggeli guberálók előtt átfésülhesse a kukákat. 10 boros üveg, 6-8 sörösüveg, és egy kilónyi csirkecsont a ma éjszaka mélyének ajándéka. Csont a kutyusnak, a többit meg tudjátok...

Apropó, alkohol. Ezen az estén az erdőben, a kocsinkban nem találkoztunk részeg emberrel. Hmmm. ... érdekes.

Barátunkat is tisztelettel és meleg étellel-itallal szolgáljuk ki. 6:30-ra újra kiürült a vendéglátó-egység. Lassan eltelt az ájszaka. Társammal közben észrevétlen baráttá beszélgettük magunk.

Család, feleség, betegség, munkahely, munkanélküliség, csalódások és örömök, Isten és annak népe, Mongólia, és Magyarország... na meg egy kis politika, de az csak módjával.

Valami különös barátságot szült ez az éjszakai erdő mindkettőnk szívében. Ez a második ajándék.

Reggel nyolcra már a szolgálati járművet is leadtuk, s kicsit fáradtan, kicsit fázósan, de szívünkben melegséggel búcsúztunk el egymástól.

345. Hálás vagyok az éjszakáért, amit a kerepesi erdőben tölthettem.

Hálás vagyok....

318. Hálás vagyok Isten szaváért.

319. Hálás vagyok, hogy meghallhatom.

320. Hálás vagyok a Bibliáért, melyben az Ő szavait olvashatom -amennyit csak akarom.

321. Hálás vagyok, hogy ez a szó ÉL. Élet és erő van benne.

322. Hálás vagyok, hogy ez az erő engem is képes megérinteni és megváltoztatni is.

323. Hálás vagyok az Ellelért,

324. .. s hogy a gyüliből többekkel járhatom.

325. Hálás vagyok az Igazság minden morzsájáért, amire szombaton hívta fel Isten a figyelmemet.

326. Hálás vagyok, hogy Jézus a Szabadító

327. .... s hogy a szabadítás munkáját nem függeszti fel.

328. Hálás vagyok, hogy meghallgatja az imáimat.

329. Hálás vagyok, hogy megjavult a lakásban a fűtés.

330. ... s azért, aki megjavította (miután vasárnap elintézte, hogy kinyissanak egy alkatrészboltot)

330. Hálás vagyok, hogy Illés túl van a varratszedésen.

331. ... hogy Bori ma leadta az indexét.

332. Hálás vagyok, hogy Lala annyi mindent tesz nap, nap után, s van hozzá ereje, hite, kedve.

333. ... s hogy mindeközben még arra is van ereje, ideje, hogy kivigye a fiúkat korcsolyázni.

334. , hogy tegnap este Seregélyesen a fiúknak traktor-vontatta szánkókalandban lehetett részük.

335. ... , hogy Seregélyesen mindig különös élmenyek várják őket a Mátéval és a Milánnal.

336. Hálás vagyok, hogy szeretnek az apával házicsoportba menni. Legyen szó Seregélyesről, Magyaralmásról vagy Zámolyról.

337. Hálás vagyok Isi rajzáért, amit ma rajzolt nekem.

338. ... s hogy a téli leárazásnál vehettem pár dolgot a gyerekeknek.

339. Hogy van fűtés a Ká-ban,

340. ... és légkondi is van.

341. Hálás vagyok, hogy Isten megbocsátja a hibáimat, Bűneimet.

342. Azért is hálás vagyok, hogy szembesít velük.

343. Hálás vagyok a változás lehetőségéért, hogy amíg ezen az oldalon vagyunk, mindig lehet másképp csinálni.

344. Hálás vagyok, hogy Ő így is szeret, ilyen gyarlón, amilyen vagyok.

Téli krízis

Fehérbe öltzött a világ. Fehérbe és hidegbe.

A fehéret régóta vártuk - a hideget kevésbé.

Szombat este tönkrement a kazán, így egy hajszálnyit belekóstolhattunk, milyen is lehet azoknak, akiknek nem jut meleg szoba. Hajszálnyit csak, mert egy hősugárzóval reggelre egész melegecske lett a szoba. De este amikor a második takarót magamra terítettem, s éreztem, hogy átmelegszik a lábam, akkor eszembe jutott, miért is szorította a hajléktalan olyan odaadóan magához a brokátpaplant az egyik indexes fotón. Megértem, mert korántsem mindegy, hogy egy vagy kettő takaró jut.

Mint ahogy az se mindegy, hogy az a kis fekhely hová esik.

Kollégáim napok óta járják a várost. Éjjel és nappal keresik a fedél nélkül élőket. Leszólítanak mindenkit, aki láthatóan otthontalan. Felajánlják, hogy beviszik a szállóra, a melegbe. De nem mindenki él vele. "Nézd, itt egy szellőző fölött alszom, ahol feljön a meleg. Ha itt hagyom ezt a jó kis helyet, tízen is örömmel ideköltöznek. Nem mehetek. Egy-két éjszakáért nem kockáztathatom, veszíthetem el a helyemet." Neki csak plusz takarót és egy pohár teát adtunk. Másoknak fedelet is egy éjszakára.

Csodálom a fiúkat is. Napok óta nyomják - napi 24 órában. Egyszerre hat műszak megy. Három krízisautó, ügyelet a szállón, ügyelet a krízisszállón, no meg a melegedőben. Éjjel és nappal. Mindig mínuszban.

Téli krízis? Inkább téli összefogás. Mert kívül az idő talál kicsit zord, de belül olyan szívmelengető látni, hogy a szükségben megszületik az összefogás, a segítség. S ezek a rendkívüli napok rendkívüli helytállást hoznak ki azokból, akik odaadják magukat a feladatra.

Haldokló kincsünk, a levél

Egy angol író (Roald Dahl) életrajzát olvastam a héten. Regényes történetei között valamiért egy jelentéktelen epizód is megfogott. A szerző kiskorában (1920-30-as évek) egy bentlakásos iskolában tanult, ahol hagyomány (és kötelesség) volt minden vasárnap reggel levelet írni a szülőknek. Persze ezek a szigorúan cenzúrázott, kötelességből megírt levelek nem okoztak nagy örömöt egy kisfiúnak. De Dahl valamiért édesanyja haláláig megtartotta azt a szokását, hogy minden héten írt haza egy levelet. Akkor is, ha épp Afrikában vagy a második világháborúban az angol légierőnél szolgált. Akkor is, amikor később már hetente többször hosszan beszéltek telefonon. S csak anyukája halála után tudta meg, hogy az minden levelet gondosan összegyűjtött, s olajzöld selyemszalagokkal átkötve megőrzött a fiának.

Milyen különleges és bensőséges anya-gyermek viszony!

Milyen életreszóló örökség - gazdag hagyaték!

A számítógépek, mobiltelefonok világában hová lettek a kézzel írt, szeretettel címzett és gondosan megőzött levelek? Kinek is írunk ma még a postán? S mi marad így utánunk, miből lesznek az emlékeink?

Gyermekeim néha izgatottan mutatják, hogy rátaláltak egy jegyességünk idején született levélre, ami valahogy elkószált a doboz mélyén őrzött kötegből. Különös kincsünk, hogy - ha egyszer sok időnk lesz - kézbe vehetjük és szembe nézhetünk valaha volt önmagunkkal, terveinkkel, vágyainkkal.