Egy angol író (Roald Dahl) életrajzát olvastam a héten. Regényes történetei között valamiért egy jelentéktelen epizód is megfogott. A szerző kiskorában (1920-30-as évek) egy bentlakásos iskolában tanult, ahol hagyomány (és kötelesség) volt minden vasárnap reggel levelet írni a szülőknek. Persze ezek a szigorúan cenzúrázott, kötelességből megírt levelek nem okoztak nagy örömöt egy kisfiúnak. De Dahl valamiért édesanyja haláláig megtartotta azt a szokását, hogy minden héten írt haza egy levelet. Akkor is, ha épp Afrikában vagy a második világháborúban az angol légierőnél szolgált. Akkor is, amikor később már hetente többször hosszan beszéltek telefonon. S csak anyukája halála után tudta meg, hogy az minden levelet gondosan összegyűjtött, s olajzöld selyemszalagokkal átkötve megőrzött a fiának.
Milyen különleges és bensőséges anya-gyermek viszony!
Milyen életreszóló örökség - gazdag hagyaték!
A számítógépek, mobiltelefonok világában hová lettek a kézzel írt, szeretettel címzett és gondosan megőzött levelek? Kinek is írunk ma még a postán? S mi marad így utánunk, miből lesznek az emlékeink?
Gyermekeim néha izgatottan mutatják, hogy rátaláltak egy jegyességünk idején született levélre, ami valahogy elkószált a doboz mélyén őrzött kötegből. Különös kincsünk, hogy - ha egyszer sok időnk lesz - kézbe vehetjük és szembe nézhetünk valaha volt önmagunkkal, terveinkkel, vágyainkkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése