Fehérbe öltzött a világ. Fehérbe és hidegbe.
A fehéret régóta vártuk - a hideget kevésbé.
Szombat este tönkrement a kazán, így egy hajszálnyit belekóstolhattunk, milyen is lehet azoknak, akiknek nem jut meleg szoba. Hajszálnyit csak, mert egy hősugárzóval reggelre egész melegecske lett a szoba. De este amikor a második takarót magamra terítettem, s éreztem, hogy átmelegszik a lábam, akkor eszembe jutott, miért is szorította a hajléktalan olyan odaadóan magához a brokátpaplant az egyik indexes fotón. Megértem, mert korántsem mindegy, hogy egy vagy kettő takaró jut.
Mint ahogy az se mindegy, hogy az a kis fekhely hová esik.
Kollégáim napok óta járják a várost. Éjjel és nappal keresik a fedél nélkül élőket. Leszólítanak mindenkit, aki láthatóan otthontalan. Felajánlják, hogy beviszik a szállóra, a melegbe. De nem mindenki él vele. "Nézd, itt egy szellőző fölött alszom, ahol feljön a meleg. Ha itt hagyom ezt a jó kis helyet, tízen is örömmel ideköltöznek. Nem mehetek. Egy-két éjszakáért nem kockáztathatom, veszíthetem el a helyemet." Neki csak plusz takarót és egy pohár teát adtunk. Másoknak fedelet is egy éjszakára.
Csodálom a fiúkat is. Napok óta nyomják - napi 24 órában. Egyszerre hat műszak megy. Három krízisautó, ügyelet a szállón, ügyelet a krízisszállón, no meg a melegedőben. Éjjel és nappal. Mindig mínuszban.
Téli krízis? Inkább téli összefogás. Mert kívül az idő talál kicsit zord, de belül olyan szívmelengető látni, hogy a szükségben megszületik az összefogás, a segítség. S ezek a rendkívüli napok rendkívüli helytállást hoznak ki azokból, akik odaadják magukat a feladatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése