Házasság hete...

Dzsida Jenő : PALOTÁD ELŐTT

Vállamon volt a legtisztább palást:
Királynőm, tőled kaptam meghívást.
Mentem. Azt hittem, félálomban alszom
és rajongástól hajnallott az arcom.
Ruhám fehér volt, messze ragyogó,
mint a szűztiszta januári hó,
a mező pelyhes szirmot szórt elém,
cipőm is hab volt, könnyű hattyúprém –
ibolyás szemem nyílt volt tágra-végre…

… S viharszekerek gördültek az égre.
Jégterhes ponyvák lobogtak-lebegtek,
hírnökei morajló fergetegnek,
rikoltó szélben sírt a meghajolt ág,
s az ég ívét villámok hasították.

Mesziről láttam, mintha fénylene
gyémántkastélyod márvány lépcseje.

Messziről láttam: elébem lobog
Királynőm, a Te tiszta homlokod.

Hiába láttam, ijedelmes lázban:
viharban hulltam, tépődtem, megáztam,
szennyes víztócsák csúf csókja nyomán
szertemállott a hattyúprém topán,
ruhám patakzott, sáros lett a térdem,
szent kastélyodat mielőtt elértem.

Most bánatom a fellegekbe nőtt
és itt ülök a palotád előtt.
Könnyem folyik, akarva-nem-akarva,
ülök némán és rongyokba takarva.
Kezem ajtódon sohasem kopogtat:
nem érzem magam többé meghivottnak,
mert herceg voltam, most koldús poéta. –

S csak egy vibráló remény kérdi néha:
… Ha nyílnának a kristályablakok
és meglátnád, hogy némán zokogok,
megérezénéd, hogy gyermek vagyok, gyermek,
és szeretetért, csókokért didergek, –
hogy nyirkos estben hideg és homály lőn:
Jaj, behínál-e akkor, én Királynőm?

E képtelen-szép-álom ad erőt,
s hét napja ülök palotád előtt.

Szatmár, 1926. augusztus