Zsúfolt napokat élünk, így írásra végképp nem marad idő. A mostani történések nagyjából az ifikonfi és a házasság hete köré szerveződnek - no meg persze a napi rutin köré.
Ifikonfi. Számomra sokféle szempontból áldás volt. Látva az előzményeket, a készülődést, szervezést, az odaszánást, az Istenre hagyatkozást... tudtam, hogy jó lesz, mert az alapján amit és ahogyan ebbe vetettek a fiatalok a szellemi törvényszerűségek ismeretében ez várható volt. Alázattal, minden lehetséges külsőséget félretéve, Istent keresve és Rá várva heteken át órákat, estéket napokat dolgoztak és imádkoztak, hogy mindenkinek áldás legyen, aki itt lesz, s hogy az legyen itt, akinek épp ezekre az áldásokra szüksége van. Most, mikor ezeket a sorokat írom, most is az alagsorban ülnek. Filmezni jöttek be pár órája, de a gitárt hallom épp. Nem csodálom, hogy itt vannak! Hosszú hetek, sok-sok este után a tegnapi volt az első nap, amit külön, otthon töltöttek, s bár az egyetemisták nincsenek, a gimiseknek meg holnap iskola, aki van, az ma is összegyűlt. Hozzászoktak, hogy együtt vannak. Szeretem őket. Közel állnak hozzám. Ahogy szombat este a tapsolós pantomim alatt egy nagy, erős, egységes csapatként láttam őket - na számomra az volt a hétvége egyik legjobb pillanata.Azt hiszem, felnőttek. Egy különleges csapat. Csak így tovább! Keményen, Istenért!
De hogy a konfira mégis visszatérjek, az alkalmak is sokat jelentettek. A dicsőítés, melyben az első pillanatban találkozhattam Istennel. Márk egyszerű és nagyszerű tanításai. A közösség. A hétvége csúcspontja kétségtelenül a szombat esti tetőbontás volt, amikor 5-6 fős csoportokban kerestük Isten jelenlétét, akaratát, áldását. Mindenfelé a földön, a lépcsőkön, a padok között, a karzaton embercsoportok összeborulva, egymást átölelve, a földön térdelve, könnyezve és mosolyogva... együtt az Istennel. Köszönöm, hogy én is részese lehettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése