Egy Ebola-járvány margójára

Megkönnyebbültem, mikor az irodába visszaérve végre elsírhattam magam. Talán a Lőportál utcai családok átmeneti otthonában élő afgán menekültjeink jelenléte, vagy az a hamisítatlan harmadik világbeli közeg, ami a szobájukban megcsapott, talán az évtizedes emlékek egy hatezer kilóméterre lévő nappaliból, ahol időnként összeszorult a szívem, miközben a vonal túlsó felén egy magyarral beszéltem… Nem tudom, mi miatt érintett így az első telefonbeszélgetés, de tény, hogy ma se tudom rezzenéstelen arccal hallgatni a misszionáriust, aki odaátról, a terepről beszél.

Az elmúlt két hét majd mindennapján beszéltem Kamillával telefonon Sierra Leonba. Az egész egy külügyes segéllyel indult. A magyar állam segélyéhez a Szeretetszolgálat is csatlakozott ötezer dollárral. Volt róla szó, hogy valami steril cuccokat veszünk majd belőle, miket aztán a külügy kijuttat az Ebola által leginkább érintett országokba. A sajtótájékoztatón Sierra Leone is szóba került, mint célország. Másnap Sanyi megkért, hogy kérdezzem meg Kamillát, mi a helyzet vele és az övéivel.

Helyzet persze volt. Titusz, a missziós lelkészük épp akkor tért vissza egy kisebb segélykörútról. A rendelkezésükre álló forrásokból szappanokat, vödröket, és rizst vittek a vidéki testvéreknek, s próbálták elmagyarázni a veszélyt és a legfontosabb teendőket. A helyiek sajnos nem mindig értik, mi is történik körülöttük. Hamar láttuk, hogy elkél a segítség, amit az első tervek szerint Szenczy Sándor személyesen vitt volna ki Kamilláéknak. Brüsszelből még heti egyszer repült egy gép Freetownba, s bár Makeni és a megye már több hete karantén alatt van, sikerült egy meghívólevelet is szerezni - de végül a  kilátásba helyezett több hetes karantén miatt most meghiúsult a látogatás. A banki átutalással próbálkoztunk.

Szombaton levelet kaptam a Tonko Limba-i baptista misszió vezetőjétől, Titus Kamarától is. A megrázó írásban arról számolt be: szeptember huszadikán a közösség egyik elöljáróját megfertőzte a vírus, és a férfi két nap múlva meghalt. A követező napon elhunyt a felesége is, aki időközben szintén megfertőződött. Egy héttel később meghalt a fiuk és a vezető anyósa, így két hét alatt a család négy tagját vitte el az ebola. Egyik fiú és a kisebbik lánytestvér pedig karanténban vannak, összezárva a biztosan fertőzöttekkel. A falu, ahol éltek, szintén le van zárva, a bent rekedt emberek éheznek. A hétvégén egyébként egész Kambia körzetet karantén alá helyezték a hatóságok, mert nagyon megemelkedett a fertőzöttek száma. „A helyzet reménytelen, imádkozzatok értünk és azért, hogy ez a halálos kór ne tegye tönkre az országot.” “Munkatársad az Úr szőlőjében”- zárta levelét Titusz - ez újra szíven ütött, mert valóban ugyanannak a szőlőskertnek a munkatársai vagyunk, csak épp most nekem a naposabb oldalon jutott a feladat. És ha már így adódott, vajon teszek-e valamit azokért, gondolok-e néha azokra, akiket a keményebb terepre vezényelt a Szőlősgazda?

A bank persze visszaküldte a támogatást, más megoldás után kellett nézzünk. Levelezni nehézkes, mert veszélyes. Kamillának csak a telefonján van nete – az internetkávézók körülményei meg nem épp életbiztosítások egy ebola járvány kellős közepén. Hát telefonálgattunk. Egyik nap felajánlottuk Kamillának, hogy jöjjön haza ő egy időre. “Köszönöm a lehetőséget, – mondta – de inkább maradnék. Most költöztem egy biztonságosabb lakásba. Ennek zárt udvara van, nem jöhet be bárki. Saját kutunk is van, amit tudunk fertőtleníteni. És most szükség van rám.” Biztonság egy Ebola-járvány közepén! Másnap meg azt újságolta, hogy egész éjjel ugattak a kutyák, mire reggel kiderült, hogy egy fekete kobra jött be az udvarra. Kamilla nyolc éve nem járt itthon. Egy huszonnégy éves rozzant, légkondi nélküli autóval járja a falvakat, és leginkább azon aggódik, hogy mi lehet a sok közelmúltban megtért fiatal testvérrel, akik az Ebola-veszélyen túl a kolerától, maláriától és a karantén miatt mostmár az éhségtől is szenvednek. Tavaly egy három tantermes iskolát építettek Makeniben. De a baptista iskola első tanéve örökre emlékezetes marad, hisz hetek óta nincs már tanítás, s ki tudja hány gyerek ül majd vissza azokba a padokba, ha visszatér az élet a normális kerékvágásba. Az iskolában mostanság csak a gyülekezet találkozik. Mert egy új gyülekezetet is indított Kamilla, ahol most úgy harmincan lehetnek. “A gyülekezetből is meghalt egy testvérnő. A legrosszabb az volt, amikor kijött érte az Ebola-kocsi. Hogy el se temethettük, el se búcsúzhatott tőle a család…” 

“ - Milyen most a helyzet?

- Nagyon, nagyon veszélyes, mert az emberek nem értik, mi történik. Nincs változás, pedig szerintem rengeteg fontos dolgot meg tudnának csinálni. Most mindenkinek takarítania kellene, kimeszelni a kunyhóikat, kutakat kellene ásni, a meglevő kutakat kellene mélyíteni. Feladat volna elég, pl. eltakarítani a szemetet, elásni, a többit kihordani a településen kívülre. Ehhez képest a helyiek csak ülnek és hallgatják a rádiót. Vagy ott vannak a szokásaik. Nagy temetési szertartásokat tartanak 200-300 fővel, ami az adott helyzetben nagyon veszélyes, de nem adják fel a szokásukat. Nehéz a gondolkodásukat megváltoztatni. A szegénység és az éhezés is óriási probléma.

 - Mit jelent a karantén?

Az élelmiszereket ugyan beengedik, de kifelé már nem vihetnek semmit, emiatt nagyon sokan nem tudják eladni a terményeiket, ezért nincs pénzük. A kiskereskedők, akikből jópár van errefelé, lassanként tönkremennek. Elterjedtek a csapos vödrök, otthon talán inkább hordónak neveznénk, mert vezetékes víz sehol sincs. Ez a csapos megoldás fontos lenne, mert így mindenki tudna kezet mosni, de nincs rá pénz. Amennyit tudunk, segítünk. Ha van pénzünk, vödröket, fertőtlenítőszert, szappant veszünk és viszünk az embereknek, meg rizst, hogy ne éhezzenek. De nagyon nehéz a helyzet, és azt hiszem, ha nem dobnak piacra gyógyszert, elég kilátástalan is.” – mesélte Kamilla az egyik magyar újságírónak.

Talán

Talán újra belekezdek. Persze az elmúlt évben is többször gondoltam már rá, de a felelősség: ha belekezdek, akkor folytatni is kellene... - eddig elriasztott. Pedig időnként hiányzik. Hiányzik, hogy átgondoljam, szavakba öntsem, megosszam, megjegyezzem, hogy számot adjak önmagamnak.
Talán most inkább nem gondolok előre, csak belevágok. Felelőtlenül, elkötelezettség nélkül, csak mert kedvem van írni.
Talán megosztok pár dolgot a közelmúltból is - de az is lehet, hogy nem. Meglátjuk.
"Talán eltűnik hirtelen..."
Talán.

Harcok nélkül nem lehetne?

Józsuét olvasom - meg Dávid életét a Sámuelből. Józsuénak nem mindennapi élet jutott. Mózes utódja. Honfoglalás. Csodás átkelés a Jordánon. Jerikó. Aj... Sokan egyetlen ilyen kalanddal beérnék egy életre. Ő meg átvészel reggel egy hatalmas ütközetet, délután meg másik két királyra és népre támad. Nem mintha ez lenne a passziója, de Isten ezt a feladatot szánja neki. A Mindenható az, aki utasítja a győztes ütközet után, hogy akkor most "hajrá, a következő, majd az azt követő". Józsué meg teszi, amit tennie kell.
De a Dávid sorsa se volt mentes a nehézségektől. Felkenetés után évtizedes üldöztetés, bújkálás, menekülés. Újabb menekülés. Ellene fordult a feleség, fiú, a... Harcok is akadtak. Saul idején, meg azután is. Izrael legnagyobb királya - s még a halálos ágyán is a trónutódlással zajgatják.
Győzelmes élet.
 Ki ne vágyna erre?
 Megvallod, "oszt" a tiéd. Hát nem?!
Jó lenne. Az ember annyira tudná szeretni, hogy oké, felkészül egy Jerikóra, engedelmes, legyőzi a majrét: egy nap, két nap... hét nap, csoda meg miegymás. Aztán egy életen át lehetne mesélni a jerikói élményeket. Úgy látom azonban, szembe kell nézni a ténnyel, hogy a csatákat újabb csaták követik. Ez alaphelyzet. Állapot. Enélkül nincs Ígéret földje, nincs "királyság".
Valamilyen szinten így él minden ember. Megvannak a harcai. Harcol valakiért/miért vagy valaki/mi ellen.
S ha már harcok, akkor remélem, hogy talán egy részük az Úr harcai lesznek.

21 nap

Különös áldással indult ez az évünk. Karácsony után -egymástól függetlenül- arra jutottunk a Lalával, hogy egy hosszabb böjttel kellene kezdenünk az új évet. Korábban sose tettünk ilyet, s nem is terveztünk hasonlót, de most mindkettőnkben az a meggyőződés alakult ki, hogy egy dánieli böjtben keressük Istent január elején. 

Nagyon különleges és nagyszerű áldásokat kaptunk engedelmességünkért cserébe. 

Már a legelső este azt az ajándékot kaptuk, hogy Illés fiúnk átadta az életét Jézusnak. Éjjel az a fura és teljességgel rendhagyó ötletünk támadt, hogy odahívjuk magunkhoz aludni, mivel hallható volt, hogy hosszú ideje ébren múlassza az időt a fal túloldalán. Apa elaludt hamar, mi meg mindenfélékről társalogtunk a sötétben. Egyszer csak azzal állt elő a fiú, hogy "Anya, kérdezz tőlem bátran bármit, őszintén fogok felelni." Hirtelen semmi épkézláb nem jutott az eszembe, így kérdésre kérdéssel feleltem: "Ha három kívánságodat teljesítené, mit kérnél most Istentől?" "Hát ezen nem kell sokáig gondolkozzak, mert az előbb a szobámban épp ezen gondolkodtam. Hogy a mennybe kerüljek." "Tudod-e, hogy mi kell ahhoz, hogy a mennybe juss?" "Hogy Jézust az életembe hívjam." "Szeretnéd ezt megtenni? Netán most?" "Igen!"

A szavakat tett követte az imádság és beszélgetés után pedig sokáig nem tudott még izgalmában elaludni a fiú. A sötétben azt suttogta: "Mostmár jó. Mostmár mindenjó!"

És ez volt a három hetes böjt kezdete. Mindaz, amit személyesen kaptam Istentől, ahogy új nézőpontból láthattam meg magam és környezetem, elhívásom és feladataimat... sokszorosan kárpótolt az étel-italért. 

(Tudom, hogy az Ige azt mondja, hogy a böjtölésünk titokban történjen, s nem is áll szándékomban ezzel a bejegyzéssel magam/magunkat valami nagy szellemi embernek állítani be, mert nem vagyunk többek másoknál, nem számít más, csak a kegyelem... Egyetlen célom azzal, hogy megosztom ezt a bizonyságot, hogy a hozzám hasonlókat bátorítsam arra, hogy merjünk bátran kilépni komfortzónánkból, radikális döntésekkel és elhatározással keresni az Istent, mert az áldás nem marad el.)

Capa, ahogy még soha nem láttam

Szombat délelőtt múzeumba mentünk Lalával. Hónapok óta tervezgettem, hogy megnézem a Capa kiállítást a Nemzetiben. Bori el is hívott egyszer, csak hát épp aznap nem volt rá idő. S mivel a hétvégén végképp bezárt a tárlat, így a szombat reggel volt az utolsó esélyünk. A pesti utcák tíz körül üresen tátongtak, s kicsit szokatlan volt a téli reggel, de egyáltalán nem bántam meg, hogy előző éjjel vasaltam be a szombat délelőttre esedékes "házimunkát". Elképesztő volt belecsöppenni egy világháborúba, látni az amerikai ejtőernyősök arcát, mielőtt kiugranak a náci Németország fölött a bizonytalanba vagy a holland királynő önfeled örömét, ahogy a gyermekével gyermekként hintázik. Felfoghatatlan volt, hogy a pesti utcák házai, melyek nap mint nap körülölelnek mi mindent kellet már átéljenek, hogy tanúi a halálnak, az árulásnak, a pusztulásnak, a romokból előbújó életnek. Nagyszerű volt látni egy embert, aki magyarként vagy zsidóként, amerikaiként vagy egyszerűen csak emberként(?) egy világégés közepette is azon felülemelkedve, némileg távolmaradva, mégis a lehető legközelebbről szemlélte az eseményeket. Hogyan tudott ott lenni Mexikóban, miközben Európa lángokban állt? Hogy volt képes kiugrani egy amerikai gépből Németföldre a háború idején? Hogy fotózta a normandiai partraszállást testközelből? Hogy volt a hidegháború idején Oroszország ortodox templomaiban Steinbeckkel - vagy Idahoi vadászaton Hemmingway-vel? Ott volt Izrael alapításánál és a spanyol polgárháborúban. Mindezt negyven év alatt.

(A kiállítás után egy másik régi vágyam is teljesült: a Leves - ben ebédeltünk. )

... lángot a lélek

Szókapcsolat az (egyik?) legkedvesebb versemből. Mondjuk abban a versben nem ez az egyetlen zseniális szókapcsolat. Aki írta olyat tudott a magyar nyelvvel, amit előtte senki, s utána se sokan.

De most nem is róla akarok írni. Inkább arról a kis mindennapi csodáról, ami az elmúlt hónapokban áldásként érkezett az otthonunkba.

Tavasszal kezdődött. Azzal a felismeréssel, hogy ha a szolgálati lakásunk több szempontból nem praktikus (de erről majd máskor), s ha már leéltünk itt hét évet, s elképzelhető, hogy párat még le fogunk, s mivel amúgy meg ez az egyetlen életünk van itt a Föld nevű bolygón, akkor miért kellene sóvárogva ábrándoznunk egy élhetőbb lakásról, miért is ne vehetnénk a kezünkbe a dolgokat, s alakíthatnánk át ezt, ami adatott. A lényeg, hogy meghoztuk 2013 legjobb döntését, és átépítettük a földszintet. 

Az építkezés mellékterméke lett, hogy az új nappaliba beüzemeltünk egy kéményt és vettünk egy kályhát. Egy csodás kis fekete lemezkandallót, melynek üvegajtaján keresztül órákon át bámulhatjuk-és bámuljuk is!- a tüzet. 

És itt érkeztünk el a fent nevezett verssorhoz, mert ugye a lélek valami ősi vonzalom okán kötődik a lánghoz, a tűzhöz. Így vagyunk ezzel mi is. Esténként ülünk a kandalló előtt, hallgatjuk a fahasábok ropogását, és a lelkünk megtelik a láng melegével. Néha olyan kevés kell a boldogsághoz. 

2013-ban olvastam

1. Demos Shakarian: A legboldogabb emberek a földön
2. Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
3. Max Lucado: Ahogy szeretni érdemes
4. Binka Bleier-Birgit Schilling: Háztatrási túlélőkönyv
5. Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
6. Philip Yancey: Mire megyünk Istennel?
7. Esterházy Péter: Javított kiadás
8. Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig
9. Stephen Paul Thomas: Gócpont
10. Nick Vujicic: Megállíthatatlanul
11. Suzanne Collins: Az Éhezők viadala
12. Suzanne Collins: A kiválasztott
13. Suzanne Collins: Futótűz
14. Joyce Meyer: Ne engedd, hogy az érzéseid irányítsanak
15. Yann Martel: Pi élete
16. Polcz Alaine: Asszony a fronton
17. Jentezen Franklin: Böjt - Újraélesítve
18. Esterházy Péter: A szív segédigéi
19. Stormie Omartian: A hit ereje - Hogyan szeressük gyermekeinket?
20. Polcz Alaine: Karácsonyi utazás
21. Francine Rivers: Megváltó szeretet
22. C.S.Lewis: Caspian herceg
23. C.S.Lewis: Az orszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
24. C.S.Lewis: A ló és kisgazdája

A vakok látása - a látók vaksága

Csodás cipősdoboz időszakot tudhatunk magunk mögött. Csodás munkatársakkal és egy Csodatevő Istennel, aki az elmúlt hetekben sokféle jelét adta, hogy nem feledkezett el rólunk egy pillanatra sem.

Az átélt csodák legszebbikét a Vakok Iskolájában láttam. A (L)átható szeretet projektünk záró fejezeteként december 19-én száz vak kisgyereknek adtuk át a személyre szóló ajándékokat. A Nádor terem lenyűgöző volt, de szépségébe fájdalom is vegyült : ilyen látvány veszi körül őket, és a gyerekek nem látnak belőle semmit. Elkezdődött az ünnepség. Édesanyja a színpadra vezette Agárdi Szilvit, aki maga is vak. "Halleluja, helleluja..." - énekelte a vak lány a száz másik vaknak, s én az első könnycseppeket morzsolgattam. Mit érezhet Isten ezekben a pillanatokban? Mi történik körülöttünk? Mi van itt, Istenem?!
A gyerekek a névre szóló ajándékokat egyenként vették át. Tanáraik segítségével lassan, lassan kibotorkáltak a színpad elé. A neveket hallva az igazgatónő már súgta is nekem, milyen is lesz a kis megajándékozott. Ki az, akit majd lelkesen tapsolnak a többiek, ki az, aki azonnal kibontja ott elől a dobozt, ki az, aki az ikertestvérével együtt csoszog épp előre - két vak fiú, egyikük pár hete talált rá a halott apjára a szomszéd szobában. Tényleg elmondhatatlan, mennyi, mennyi szenvedés és emberi tragédia sűrűsödött össze abban a teremben - pedig az átlagéletkor nem volt valami magas.
Aztán egy srác, kinek nevét nagy ováció fogadta,  a cipősdoboz átvétele után csak nem ment a helyére. Megállt a többiekkel szemben, a magasba emelte ajándékát, és ezt kiabálta: "Nézzétek, mit kaptam!" Megint sírtam, sírtunk. Mert ugye a teremben ülő másik száz gyerek is...
Sokan siketvakok voltak. Se látás, se hallás. "Őket hogy tanítják?" - kérdeztem az igazgatót. "Valami itt-ott visszamarad. Öt százalék ebből, tíz százalék abból. Ez a szakmánk. Megtalálni, ami visszamaradt, s abból kiindulva építkezni."
Körbenéztem a teremben. Száz boldog gyerek. Némelyik nevelőjével összebújva. Ők a siketvakok. Segítőik egyenként a tenyerükbe jelelték: "Amit a kezedben tartasz, az egy ajándék neked."
"Ajándék: neked."
Ajándékot aznap nemcsak a gyerekek kaptak.

Karácsony volt. A gyülekezetben a Jézus születéséről szóló próféciákat olvastuk. Belegondoltam, mit érthetett a szavakból Mária vagy József annak idején...Pedig a világtörténelem egyik legfontosabb üzenete volt. És mit érthet a mi "bizonyságtételünkből" környezetünk?  Amikor őszinte lelkesedéssel győzködjük őket, hogy mindennél inkább Jézusra van szükségük.
"Nézzétek, mit kaptam!" - kiáltjuk nekik - miközben Isten dolgaira talán még teljesen vakok. Mi meg nagy buzgón magyarázzuk... Olyanok vagyunk, mint a vak kisfiú a színpad előtt.
Jobb lenne inkább a tenyerükbe jelelni. Leülni a másik mellé, megkeresni "ami visszamaradt", és kitartóan az értésére hozni, hogy az ajándék csak egy karnyújtásnyira van.

Nem nyaralásunk második napja

Zsúfolt hónapok, hetek, ezer teendő között az ember sóvár szívvel reméli, hogy egyszer csak megérkezik majd a változás, a pihenés, a felhőtlen nyugalom. Messziről még úgy álmodja, átgondoltan, felkészülten vág majd neki az éves szabadságnak. Aztán ahogy közeledik a sebtiben kitűzött dátum, már csak abban bízik,  valahogy mégis összeállnak a csomagok, s nem marad itthon semmi nélkülözhetetlen. Autóba bekerül végül hálózsák, polifóm, fakanál vagy búzadara, naptej és kiskés, ij és gitár, könyv és cd, hörcsi a hűséges társ, a lázcsillapító és a körömvágóolló, no meg hat ember legszükségesebb ruhatára hidegre, melegre, sárra és ünnepre.
 Lényeg a lényeg: másképp álmodtuk az éves szabadságot, mint ahogy idén ránk talált. Egy szétvert lakás átalakítási munkálatainak közepén.
Éjfélkor még takarítgattuk a kitakarítahatatlan por és festéktengert. Másnap felkelni se volt erő a fáradtságtól, de hozzá kellett látni a csomagoláshoz, és elő kellett valahonnan varázsolni a dolgokainkat is, amiket magunkkal vittünk (volna) az erdélyi havasok közé.
 Délre összeálltak a csomagok, elkészültek a szendvicsek, s elindultunk - no még nem Székelyföldre, csak Velencére egy nagyobb autó után.
Kiállás, beállás, kipakolás, bepakolás. Indulás - az irodába, hisz meghatalmazás is kellene a kocsihoz. Egy-két futó teendő, s már száguldozunk is a találkozópont felé, aztán egy újabb felé, s úgy négy körül el is indulunk a határhoz.
Az autópályát elhagyva valaha volt életünk némely díszlete között közelítünk a román határ felé, mikoris valamiért átvillan az agyamon egy tíz évvel korábbi jelenet a gárdonyi okmányhivatalból, hogy akkor milyennek is gondoltam én 2013-at a távoli, ködős jövőben, mikor lejár majd az útlevelem. Némi nyugtalanság kerít hatalmába, mert bizonyos, hogy ez a 2003-as epizód júliusnál korábban kellett, hogy játszódjon. Érdeklődő kérdésemre -érvényes-e útlevelem - hites férjem csak hallgat. Fokozódó nyugtalanságom okán megkerülhetetlen kéréssel fordulok feléje, hogy olvassa fel nekem, milyen lejárati dátum található úti okmányomban.
Május - hangzik a kurta válasz.
S az évet nem kellett mondania ahhoz, hogy tudjam, most még korántsem nyaralunk.
- Hát a gyerekek?
- Borié érvényes!
- Van akinek lejárt?
- Sára.
- És még?
- Bálint... és Illés.

Személyi igazlovány! - jut eszembe a mentő ötlet. Már Bródy is megénekelte, eme okmány nagyszerűségét pár évtizeddel ezelőtt. Nosza, itt van-é a személyitek?
- Igen . - mutatja Sára.
- Nem - mondja Bálint.
S az Illésnek meg hogy is lenne!

Szóval kettő. Két lejárt okmánnyal kell próbálkoznunk - konstatáljuk abban a pillanatban, amikor már csak három autó választ el a román-magyar határőrpárostól.
- A szomszéd sávban nem is néznek bele - mondom.
- Állj át gyorsan! - kiáltja Lala.
De már késő. Megmagyarázhatatlan lenne a záróvonal átlépés egy autónyira a határőrőktől. Hát megadóan nyújtom az okmányokat a hölgynek, aki persze felfedezi a dátumot, s kedvesen közli, hogy hol is kanyarodhatunk vissza Magyarország felé. A helyileg illetékes okmányirodát javasolja, ahol egy ideiglenes személyit kérhetünk az Illésnek. A lényeg, hogy ne a papír legyen, mert az kevés, plasztik kártya kell mindenképp.
 Elköszönünk még a barátoktól, akik nélkülünk vágnak neki az erdélyi hegyeknek, s a 4-es úton araszolunk hazafelé - illetve még Velencén meg kell szerezzük a kapunyitót is, ami ugye a másik kocsiban maradt.
 Éjfélre újra itthon hajtjuk álomra fejeinket a félkész lakás festékgőzös szobáiban.

Álmosan, de reménnyel teli az ébredés.
Hármasunk az okmányiroda előtt várakozva várja a nyolcas nyitást.
Reményre jogosít a határőr határozott tanácsa. Az érzés mégis ambivalens, hisz ki látott már az okmányirodából kezében plasztikkártyával távozó állampolgárt. No de várunk türelmesen.
 A fényképzős néninél aztán kiderül, hogy valóban esélytelen kártyával távoznunk innen.

Hazatérünk. Hogyan tovább?
Erdély felé már csak egy kiskapunk maradt, a 24 órás útlevél negyvenkétezer forintért - ami nem kevés összeg tekintve a tegnapi hiábavaló határátkelési kísérletünk anyagi vonazatait is. De csak felhívom a Váci úti hivatalt - akkor is, ha a gondolattól is rosszul van már a család, hogy egy újabb napot az autóban az indulásra várakozva kell tölteniük.
A telefon nem válaszol. Lassan már ez se lep meg. Marad a kolléganő, aki tud egy másik számot. Azon aztán felvilágosítanak, hogy ma már semmiképp nem lenne passport. Hát elengedjük az utolsó esélyt is. Bori a Balatonra vonatozik, Sára-Bálint a városba sétál, mi meg nézzük a frissen meszelt szobánk falát, s élvezzük a nyaralás második napját.

A kettő, ugyanaz

Vasárnap este a Vasárnap Este óta visszhangzik bennem egy imádság gondolata: "Uram, te azt szeretnéd, hogy dicsőítsünk téged. Mi pedig boldog, kiteljesedett életet szeretnénk. És ez a két ösvény ugyanaz."

Amit Isten kér - és ami nekem a legjobb.

A kettő ugynaz.

A két ösvény, ugyanaz.

Tudom, hogy így van. Tudom, mert élem. Mert az életem, amit élek, azt soha, de soha nem terveztem, az nem az az ösvény, amit valaha magamnak szántam, (csak KEGYELEM) - de ez az ösvény elképzelhetetlenül magasabban felette áll az emberi elképzelésemnek! És ez az ösvény boldoggá tesz, és kiteljesedetté. Igyekszem többnyire érte élni, s benne megtaláltam sok olyat, amit valaha azt hittem magamnak kell megszerezzek.

Reggel az autópályán,  ezek a sorok szóltak bennem:

"Egész életem átadom, hadd legyen Tiéd. Velem bármit terveztél, legyen meg, örökké!!"

Velem BÁRMIT terveztél, legyen meg ÖRÖKKÉ.

Velem bármit terveztél, legyen meg, örökké - ezt tudni kimondnai Istennek, azt hiszem, azt hívják úgy, hogy szabadság.

Abban a percben érkezik, amikor ki tudjuk mondani a BÁRMIT.

Később rájövünk, hogy ez az Istennek nyújtott biankó egyben saját életbiztosításunk, betétszámlánk, garanciánk.

Egy idő után rájövünk...

a bármit nem félelmetes szó.

A bármit a bizalom szava.

A bármit a szabadság szava.

Megszabadít sok felesleges erőlködéstől.

http://www.youtube.com/watch?v=3YjnQGmulbU

http://www.youtube.com/watch?v=gqtDsH7Ev3g

Áradás

A történések sodrásában éljük meg mindennapjainkat. Isten kegyelme őriz, ereje tart, bölcsessége segít át egyik feladatról a másikra. Tankönyvírás- azt reméltem, keddre leadom az utolsó fejezetet is. Aztán minden másképp alakult. Keddre megérkezett az árvíz, és magával sodort. Szerdán Szoboszlóra mentünk, mert csütörtök-pénteken ott volt a Szeretetszolgálat országos vezetői konferenciája. Kétszáz vezető együtt! Elképesztő az Isten! Persze a víz azért nem állt meg. Így két program között és egyik-másik alatt szimultán folyt az árvizi kommunikáció. A család meg... Bori folyamatosan a koliban tanul, vagy vizsgázik. Nem igen marad most idő, hogy rá is odafigyeljünk. Tegnap Áron ballagása után az ebédnél találkoztunk. Elkésett, mert aludt, mert éjszaka tanult... anna szedte össze a koliban. Sára meg a héten emeltezik tesiből - ettől függ a jövője. Bálintnak ballagása lesz szombaton. Illés. Illés is alkalmazkodik a  körülményekhez. Péntek délután Lala kitette az uszodánál, Nelli néni ment érte, én meg Szoboszlóról hazafelé a Nelli nénihez - de tíz körül nagyjából már mindenki hazaért. 

Ma: hajnalban ébresztett a telefon. Persze a fiúk nem is alszanak! Egyik a 11-es gátján a szivattyúkat felügyeli, másik a Hajógyári-szigeteken lesi a buzgárokat, harmadik a hajózási zárlatot ellenőrzi az Esztergomnál.  A lányok Győr-Mosonban osztják a diákjaink által főzött meleg kaját az éjszaka is szorgoskodóknak. Amikor reggel begyűjtöm az éjszakai történéseket, s hallom fáradt hangjukat - furcsa érzés, hogy én a pihenésből jövök. 

Nemsokára kezdődik az istentisztelet. Lala még prédikál, aztán autóba ülünk. A délutánt már lemondta, mert napok óta várja, hogy végre ő is ott lehessen a gáton. Azt hiszem, a következő éjszakákat a folyó mellett tölti majd. Illéssel az irodába megyünk, ahol tegnap is több mint tízen szervezték a munkát - s ha nem lesz még komolyabb a helyzet, talán este még a Boriékat is meghallgatjuk majd a Golgotában. Ma az ő BudapestIfis csapatuk zenél a Vasárnap Estén. De hol van még a vasárnap este...

Valami kegyelem

Hallgatni a lányodat, amint kortársai előtt megvallja hitét, kiáll az értékei mellett, megosztja önmagát, mindazt, amit számára az örökbeadás és fogadás jelent... Hallgatni őt és gyönyörködni benne... valami kegyelem.
Látni, ahogy egy kemény közegben hirtelen elcsendesednek felbőszült tizenévesek, s néma döbbenettel hallgatják, amint eléjük tárja hitét, életét...valami kegyelem.
Hallgatni, amint a vadidegen tanárnő megköszöni neki, hogy eljött, hogy elmondta... s bátorítja, hogy tanárnak kell mennie, mert nem mindenkinek adatik épp egy ilyen közegben ilyen kiállás és tekintély... valami kegyelem.
Látni, amint a szünetben a diákok után megy, és beszélget velük, ahogy pár perc után megosztják vele titkaik... valami kegyelem.

Hatvanban jártunk. Az ottani befogadó iskolánkban egy prevenciós napon az abortuszról, az élet értékéről tartottunk előadást Katival és Sárával. És ma is többet kaptam, mint amit adni tudtam. Láthattam a lányomat, ahogy még soha nem láttam őt. És láthattam sok-sok esélytelen, reménytelen életet - szemeket, amelyek üvöltötték, hogy "mondd még, mondj csak még egy szót, mondd, hogy mi is számítunk valamit". De láttam tanárokat is, akik ebben az embertpróbáló közegben állják a sarat nap nap után, és megpróbálják a lehetetlent, hogy az esélytelennek is adhassanak egy hajszálnyi esélyt. Soha nem beszéltem még úgy diákoknak a kapcsolatokról, az elköteleződésről, a következményekről, az abortuszról, hogy a húsz fős csoportból a végén odajöjjön egy srác és azt mondja" december 5-én családos leszek", majd egy lány: "négy hónap múlva fog megszületni a babám." Ki áll melléjük? Ki segít rajtuk? Életbevágóan szükségük van a Mindenhatóra. Kellene nekik... valami kegyelem.

Hálás vagyok...

Nem  is tudom, hol tartok a hálaokok számolásánál, de a hétvégén akadt pár kiemelkedő a múltból, amit gyorsan megörökítek.
Időnként csak haladnak előre a munkával, szolgálattal, élettel teli napok, az ember (jól vagy kevésbé jól) teszi a dolgát - s alig kap visszajelzést Istentől vagy egy embertől, hogy van-a egyéltalán hatása, gyümölcse annak, amivel a napjait töltit.
Péteken pár óra alatt három visszajelzést is kaptam a múltból.

Az első egy kollégám SMS-e volt: "É.Kiss Katalin név szerint említett téged itt a Magyar Tudományos Akadémián a beszédében! 10 éves a Nyilas Misi!"
Ez egy szívemnek kedves hír volt, mint ahogy a Nyilas Misi, és a Fogadj örökbe program is életemnek olyan részei, amit azt hiszem sose fogok megbánni. É.Kiss Katalin, az MTA egyik nyelvész professzora, - akinek jegyzetéből nyelvészként még vizsgáztam is - egyszer megkeresett azzal, hogy indítsunk közösen egy erdélyi tehetséggondozó programot. Péntek János prefesszor hatására vált számára fontossá, hogy tegyünk valamit az erdélyi diákokért. És megtettük, amit tudtunk. Dávid hétfőn elmesélte, elképzelni se tudom, hogy (többek között) micsoda gyönyörű festményeket (is) készítenek azok a diákok...

Egy szeghalmi diákommal is találkoztam péntek este sok-sok év után. Tudtam, hallottam már, hogy évekkel ezelőtt megismerte az Urat, de egészen más volt átölelni őt annyi év után, és látni, hogy a gimnazistából mára háromgyerekes családanya lett. Hétfőn a következő üzenetet küldte:

"Drága Szilvi (néni) 

Sokat gondolkodtam azon,hogy mi munkálta a megtérésemet!

Ki imádkozhatott kitartóan értem. A gyerekeimért én a férjem,nagymamák, testvérek könyörögnek. De velem mi volt,ki járhatott közben. Isten néhány héttel ezelőtt mutatta meg számomra azt,hogy volt valaki 14 évvel ezelőtt ,aki nem felejtett engem Isten élé vinni imádságban. Ennek a gyümölcse az,hogy megnyílhattam az evangélium előtt lassan 10 éve. Köszönöm. Testvéri szeretettel: N.

Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.

1 Kor.15/58"

Péntek este, közvetlen a tanítás előtt pedig Bori és Sára szeghalmi óvónénije lépett oda hozzám. Először szinte fel se fogtam, hoyg ott van, Ő az, a mi óvónpnink. Ma ő is az ottani gyülekezet tagja már! 

Annyira szerettük őt. Isten különleges áldása volt az életünkben. 
Szombaton egy borítékot hozott - benne emlékek. Fényképek a múltból. És a képeslap, amit már Velencéről küldtünk.  
Ő mutatta ezt a vicces képet is. 
Sára, a kis kedvenc, persze a tantestületi fotózás alatt is az óvónénik mellett volt, és ha már ott volt... észrevétlen ő is feltűnt a fotón.

Inkább írok egy bejegyzést...

... mint hogy újra megnyissam az épp aktuális munkát. Napok óta (hetek óta) a gép előtt nem teszek mást, mint a bibliaismeret tankönyv anyagait dolgozom át, meg át, meg szét, meg össze, meg vissza. Na jó, azért ha minden igaz, a felének a végleges leadásán már túljutottunk. És van még kb. két és fél hét. Igaz, egy teljesen új koncepció alapján átdolgozunk minden anyagot, hogy kompetencia lapú, kooperatív technikákra épülő... legyen. Ma egyébként remekül haladtam - és még a takarítás/főzés/mosás-sal is. Kitaláltam ugyanis (a tökéletesen hasznosított másodpercek jegyében), hogy ha az ember óránként úgyis meg kell szakítsa a kemény agyazást, akkor a facebook és egyéb nyalánkságok helyett 5-10 perces rövid etapokban a legégetőbb házimunkák (egy része) is elvégezhető.  Mindez azért volt kivitelezhető, mert a család kétharmada gyülekezeti kiránduláson és sportnapon járt Vereben, s az emeleten tanuló Borit se igen zavarta, hogy hadiállapot van a konyhában vagy a füriben. Aztán a vacsi és az esti Narnia-felolvasás után egy "kiscaminós" kört is letekertünk Lalával a Maroshegyen át (anno ezt a távot jártuk esténként, amikor az Útra készülődtünk).
Szombaton meg - Illéssel hármasban - Velencére tekertünk ki. Az északi parton - mert bár kétségtelenül nehezebb, de sokkal szebb terep is. Egy csomó család és csapat tekert a tó körül, és Velencén is tele volt a part a Tóbírónál. (Azért hazafelé már vonattal jöttünk.)
Tegnap pünkösd - holnap meg ha minden igaz, Lalával elutazunk két éjszakára, hogy nyugodtan készülődhessek a hétvégi női konfira. Izgalmas napok...
De addig még vár rám itt egy-két oldal.

Csak Te

Palánták

Az este egy baráti pásztorházaspárral vacsoráztunk. Tizenhárom éve Isten hívására hagyták maguk mögött hazájukat, hogy kis hazánkban tevékenykedjenek tovább. Évekig együtt szolágltunk Velencén, ahol sok-sok közös vacsora, esti séta és nevetés tette szorosabbá az Istentől kapott barátságot. Az utóbbi években nem igazán találkoztunk - a közös szolgálatokat leszámítva. Ők Pusztaszabolcsra költöztek, gyülekezetet alapítottak. Egy-két éve Ercsin is van egy roma házi közösség, akiket pásztorolnak. Róluk szól az az apró epizód, ami az este megérintette a szivemet.

- Aminek a legjobban örülök, hogy már több család is felásta a kert egy részét. Az egész tavaly kezdődött. Munkanélküliek, így naphosszat csak otthon ülnek. Hát arra bátorítottam őket, hogy aki felás egy kis darabot a kertben, annak hozni fogok paradicsompalántákat ajándékba. Két család megtette, én meg vittem nekik az ígért palántákat. És aztán jött Isten!- meséli Józsi.
- LÁnka, nem tudod elképzelni mekkora paradicsomok nőttek nekik! - mondja Erzsike. Igaz, egész nyáron imádkaztam, hogy adjon az Úr jó termést, hogy tapasztalják meg az áldást. Megadta! Az egész utca csodájára járt azoknak a paradicsomoknak.
- Tavasszal már kilenc család ásott, és várta a palántákat. Háromszáz palántát vittem nekik a múlt héten!
- Három-százat? - kérdezek vissza.
- Hát még jó! Egész télen kerülgettük a hálószobában a ládákat, dobozokat, ahol a Józsi a palántákat nevelgette. Ha látta volna valaki, egy idő után már inkább nézte volna kertészetnek, mint hálószobának.  - mondja Erzsike nevetve.

Isten két különleges embere. Palántákat nevelnek a hálószobában, hogy Isten szeretetére taníthassanak egy sokak által lenézett és reménytelennek ítélt népet.
Adjon az Úr nekik áldott gyümölcsöket!

A te pillanatod

Balatonföldvárra jöttem dolgozni ma reggel. Általában már Földvár előtt lehajtok az M7-esről, s a legrövidebb úton érkezem az üdülő toronyszobájába, ahol is pár sorstársammal a világtól (majdnem teljesen) elzárva küzdünk a Bibliaismeret tankönyv leadás előtti utolsó verzióin. Ez esetemben azt jelenti, hogy a partig se jutok ki, csak autóból ki-be kis szobába fel, aztán vissza Fehérvárra.
Ma reggel azonban a verőfényes napsütésben, a Balaton és a felhők különleges színeit látva olthatatlan vágy támadt bennem, hogy a Kőröshegyi völgygátról is megcsodáljam kis tengerünk panorámáját. Hát úgy döntöttem, hogy 4-5 km kerülő nem a világ, ez lesz az én mai pillanatom. Nem csalódtam. Nemcsak a völgyhíd panorámája, de a szárszói lehajtóról elém táurló Badacsony tanúhegyének látványa is bőven megérte a kitérőt. És ezek csakis az én pilanataom voltak!
Szerezz ma magadnak te is egy különleges pillanatot!
Isten szeretne ma megajándékozni ezzel!

Minden a javunkra van

Sokféle kapcsolat adatik ember és ember között a földön. Vannak futó barátságok, rövid ideig tart ismeretségek, életre szóló kapcsolatok, és van olyan kötődés, amely független tértől és időtől. Judit ilyen különleges áldása az életemnek. Olyan barát és testvér, akivel örökre összeköt néhány fájdalmas és örömteli pillanat.

Tibor és Judit két kisgyerekkel kezdte meg a pásztori szolgálatot a férjem ikertestvérének szabolcsi gyülekezetében. Sokáig csak hírből hallottunk róluk és odaadó munkájukról, talán egy rokonlátogatás alkalmával találkoztunk először. Aztán úgy esett, hogy egyre sűrűbben láttuk őket vendégül Velencén. Tibornál nyelvgyökdaganatot diagnosztizáltak, és az agresszív betegség miatt műtétre került sor. Tőlünk jártak be a Kék Golyó utcába a vizsgálatokra, kontrollra, kezelésre. Telve voltak reménységgel, élettel és örömmel. A betegség kellős közepén fogant meg és született negyedik gyermekük, Csepke is. Mindenki bízott Tibor gyógyulásában, hiszen hívők százai imádkoztak érte és a családért.
– Tibor betegsége alatt a legnehezebb volt azzal a gondolattal megbirkózni, hogy Isten számára csak egy csettintés lenne, hogy ez az egész szörnyűség elmúljon felőlünk, de vajon akkor miért nem teszi meg? – idézi fel azokat a fájdalmas hónapokat Judit. – Harcoltam, harcoltam az egész ellen. Utólag jöttem rá, hogy abban az időszakban nem Istenben bíztam, hanem a gyógyulásban hittem: abban, hogy a hitem majd meggyógyítja a férjemet. Annyiszor kérdeztem Istent: „Miért, miért nem történik meg a csoda? Miért nem hallgatod meg az imákat?” Emese lányunk hatéves volt Tibor halálakor. Fél évvel később egyszer odajött hozzám, és azt mondta: „Anya, már értem, hogy Isten minden imádságunkat meghallgatta.” „Miért mondod ezt?” – kérdeztem. „Azért, mert apa már nem beteg.” Benne megvolt az a hit. Ő nem csak a földi gyógyulásban tudott hinni. Megértette, hogy a földi gyógyulásnál többen is hihetünk.
Mert Tibort másképpen gyógyította meg a mennyei Atya. Máig előttem van a fotel karfájának erezete, amelybe kapaszkodtam, miközben Judit a telefon túlsó felén suttogta: „Elment, Szilvi, elment. Itt fekszik még az ölemben, de már nincs itt. Elment.”

„Isten kidugta az arcát a függöny mögül”
– Újra kellett építenem a hitemet. Minden megkérdőjeleződött bennem, még az is, hogy van-e Isten – vallja be őszintén utólag. – Aztán eljött az a pont, amikor tudtam, hogy két lehetőségem van: vagy eldöntöm, hogy Isten jó, szeret, és az ő Igéje igaz, vagy elveszek. És akkor elhatároztam, hogy akármit is érzek, tapasztalok, én Istennek hiszek. Ez olyan volt, mint egy váltó az életemben. Attól kezdve Isten kidugta az arcát a függöny mögül, és újra megláttam őt.
Ahogyan teltek-múltak a hetek, a fiatalasszonynak meg kellett hoznia néhány nehéz döntést is. A gyerekekkel ezer szállal kötődtek Újfehértóhoz és az ottani gyülekezethez. A szabolcsi kisváros volt számukra az egyetlen biztonságos hely a földön. Ide fűzték őket a barátságok, az emlékek is. De mindenki látta, hogy bármilyen fájdalmas is, Juditnak el kell onnan jönnie ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni. Mert előbb-utóbb az élőknek túl kellett lépniük a tragédián – úgy az árván maradt családnak, mint a gyülekezetnek is.
– Isten Zircre, a szülővárosomba hívott vissza. Egészen konkrétan szólt hozzám az egyik bibliai igén keresztül: „Rakj le útjelzőket, […] térj vissza városaidba! Meddig tétovázol még, te szófogadatlan leány?” Mert én valóban szófogadatlan voltam: nem akartam visszajönni, továbbra is Újfehértón keresgéltem magunknak lakást. Isten sokféle módon szólongatott, igéken, álmon, jeleken, embereken keresztül. Aztán egy háznézés közben egyszerűen megérintette a szívemet. Az eladó épp a lakás előnyeit ecsetelgette, én meg magamban azt mondtam: „Mit keresek én itt? Nem itt van a helyem!” Hazamentem, és elmondtam a gyerekeknek, hogy visszaköltözünk Zircre.
Amikor Judit a négy kisgyerekkel hazaköltözött, Zircen nem volt baptista lelkipásztor, és csak maroknyian látogatták az istentiszteleteket. Lajos, a férjem segítette az apró bakonyi gyülekezeteket, Judit pedig újra szolgálni kezdett. Özvegyen, egy csecsemővel, egy ovissal és két kisiskolással állt ki eléjük, de négy hónap múlva már egy megtérő fiú bizonyságtétele jelezte, hogy Isten sosem végez félmunkát. És ezt támasztja alá az is, hogy az elmúlt öt évben más is történt Juditékkal…

„Odaadjátok anyát feleségül?”
– Kati nénivel a betegség és a gyász hozott össze bennünket. Az ő férje is lelkipásztor és rákos beteg volt, és Tiborral majdnem egy időben költözött haza. A sorsközösség révén telefonos barátnők lettünk. Egyszer megkérdezte, hogy láttam-e vasárnap a fiát a csetényi hálaadó ünnepen. Látni láttam én egy fiút, és fel is tűnt, hogy miért nézeget, de nem gondoltam, hogy az az ő fia volt. Pár nap múlva aztán egy közösségi oldalon bejelöltük egymást Péterrel, és levelezni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy vonzódunk egymáshoz. Amikor erre rádöbbentem, megszakítottam a levelezést: „Én egy négygyerekes anya vagyok, nem bonyolódhatom felelőtlenül semmiféle érzelmi viszonyba.” Péter eközben azért kezdett imádkozni és böjtölni, hogy tisztán lássa Isten akaratát. Több embert is megkérdezett a döntésével kapcsolatban, és hat nap böjt után teljes békessége volt abban, hogy én leszek a társa. Eljött hozzánk egy csokor rózsával, és feleségül kért – a gyerekektől is. Letérdelt elénk, és megkérdezte őket: „Odaadjátok-e anyát nekem feleségül?” Visszakérdeztek, hogy mit kapnak cserébe, majd egy-egy óriás Túró Rudiért megköttetett az alku…
Könnybe borultak a szemek, amikor a férjem a menyegzőn értük imádkozott. Ilyen párt nemigen látott még az ünneplő gyülekezet. Egymás kezét fogva, körben állt az ifjú pár és az új család. Sírt ott férfi és nő, hívő és hitetlen, mert Isten kegyelme szavak nélkül is beszélt.
Azóta nyolctagúra bővült a Sáfrány család: megszületett Lili és Ádám. Zircen nyaranta közel száz gyerek jár a Judit és Péter által szervezett táborokba. Persze nem csak gyerekek és nem csak nyáron jönnek hozzájuk. Életek, sorsok, lelkek változnak meg a munkájuknak köszönhetően.

– A legnagyobb csoda az, hogy amikor emberi számítás szerint nem történt csoda, akkor sem hagyjuk el az Urat – mondja búcsúzóul barátnőm. – Mi magunktól könnyen elhagynánk, ám ő ilyenkor különleges kegyelemmel hordoz minket. Magamtól én sem tudtam volna megmaradni, de láthatatlan kezek tartottak. Ha akkor feladom, sosem ismerem meg Isten végtelen jóságát, amellyel el akart halmozni.
Sokáig én sem tudtam kimondani, hogy „legyen meg a te akaratod”. Attól féltem, hogy ezzel beleegyeznék valami rosszba. Titokzatos módon éppen Tibor halála után tudtam először szívből megfogalmazni Istennek. Rájöttem, hogy ezzel a legjobbat kívánom magamnak: azt mondom vele, hogy bármihez hozzáférhet az életemben, bármihez joga van hozzányúlni. Mint amikor a gyerek megtanulja, hogy ki a főnök: akkor érzi biztonságban magát, ha tudja a határokat. Így voltam akkor. Megtanultam, hogy Isten a főnök. Akármihez hozzáférhet az életemben, és azt tehet, amit akar, mert minden a javamat szolgálja. Azóta érzem magam biztonságban.

Révész Szilvia
2013/2.

Share