Lelki segély

Ma beszélgettem egy telefonos lelki-segélyszolgálatnál dolgozó hölggyel. Tőle tudtam meg, hogy a gyüliből többen is önkénteskednek ott éjszakánként. Pár napja a rádióból pedig azt hallottam, hogy ,megszűnt egy speciálisan tinédzsereknek fenntartott vonal. Megszűnt, mert nem volt rá többé pénz. Pedig most már tudom, nem is kevesen kérnek segítséget abból a korosztályból.
Lelki segély.
Éjszakánként.
Hétvégenként.
Ünnepnapon és hóvégén.
Vannak napok, amikor jóval több hívást fogadnak. Amikor már elfogy otthon minden tartalék. Amikor legjobban hiányoznak a szeretettek. Amikor teljesen kiürül a szeretet-tank. Mikor a hullámok összecsapni látszanak.
De jó, hogy a legreménytelenebbeknek is van még emberük!
Mert vannak, akik mindenféle ellen-szolgálatatás nélkül havonta többször odaadják az éjszakájukat, hogy a magányosnak is legyen egy hang, aki meghallgat.
Míg otthon saját gyermeke alszik.
A három. Vagy a négy.
Míg más "az igazak álmát alussza". Addig ők, az igazak, önként odaadják álmukat egy idegen hangért valahol a vonal túloldalán.

Isiségek

Ma sokat voltunk Isivel. Együtt keltünk. Jöttünk-mentünk.
Be kellett szerezzünk ezt-azt a városból (pl. egy új verdás kesztyűt és egy vázlatfüzetet, amit szégyen, de szeptember óta kellene bevigyünk az oviba :P). Szóval - Meláth A-val ellentétben - mi vásároltunk a Plázában - ha csak két kesztyűt, két tollat és egy füzetet is. Majd megpróbáltunk hazaaraszolni a fehérvári dugóban. Ami rém vicces, hogy gyalog 8 perc lenne, kocsival meg...
Illés kiborult. Azt mondta, elege van a lámpákból. Mindenről a lámpák tehetnek! Mert ezek a lámpák direkkkt lassítják a forgalmat. "Most mondd meg anya, minek kellenek a lámpák?" "Hát, hogy pl. a gyalogosok is át tudjanak kelni az úton.""Az meg főleg felesleges!" "???" "Nézd meg, úgyse mennek az autók sehová. Mind csak áll egy helyben. A gyalogosok simán átmehetnének bármikor köztük. Minek nekik saját zöld?" És per pillanat ez logikusnak is látszott.
Majd jött a mentőötlet.
"Azt hiszem, rendőr leszek." "Mert? Miért?" Mert ha végre az leszek, akkor leszereltetem az összes lámpát, s mindenki mehet végre, ahogy tud!"

Zongoristák délutánja

Megint egy eseménydús hétvége.
Négy nap, négy evangélizáció.
Péntek esti kisifis ima és beszélgetés.
"A szívünk vágya." - Többek között erről is beszélgettünk. Amit szeretnénk, mert a szívünk vágya. Nem mondjuk, "Isten akarata" - de " a szívünk vágya". Szerintem Istennek tetszik. A szívünk vágya is tetszik. Főleg, ha együtt dobban az Ő szívével.
És beszélgettünk Istenről, a barátról.
Másnap itthoni dolgok. Adventi ablak. Vasárnapi előkészületek.
Ma adventi evangélizációk, vendégség, délután pedig a zongoristák délutánja.
Bálintunk volt az első "fellépő", mint a legifjabb zongorista. Mennyire ügyesek voltak! Jó volt hallgatni őket.
S most megint egy új hét kezdődik.
Apa reggel Vésztőre megy. A legelső gyülekezetünkből látogat meg pár testvért. Egyikük, kinek megtéréséért akkor sokat imádkoztunk, most komoly beteg - hát meglátogatja. És a dédit is. A mi! dédinket. (mert nekünk is van, nemcsak a gulyásoknak!) Jó lenne vele menni. De most nem lehet. Máskor.

Adventi naptár 2009

Elkészült a 2010-es is. Megtekinthető: itt.

Vakság

Cannes-i filmfesztivál nyitófilmje 2008-ban.
"Láss, amíg lehet!" - alcímmel.
Elég durva. Így nem csoda, hogy 16 felett ajánlják.
Viszont a szokatlan történet és helyzetek jó pár kérdést megmozgatnak a nézőben.
A film José Saramago Nobel-díjas regénye alapján született. Kíváncsi lennék a regényeire is. Talán, ha egyszer sok időm lesz...

Anett, János bácsi és a cipősdoboz gyerekrajzok

Napjaink sokfélék. Időnként csak telnek, telnek anélkül, hogy bármi emlékezetes történne bennük. Máskor meg mintha egyetlen nap alatt három is megtörtént volna.
A munkánk is ilyen. Van hogy csak tesszük a dolgunk, feladatot feladat után mindenféle visszajelzés nélkül. Máskor meg rácsodálkozunk, hogy "aztaaaa... amit teszünk, az fontos az emberekneeeeek". Tegnap ezt az utóbbit éltem át.

Reggel egy Ofotérttel közös szemüveg-programunk sajtótájékoztatója volt a Bazilika mellett. Ezer embernek tudunk karácsony előtt szemüveget adni. Az első három megajándékozott már át is vehette a szemüveget. A gödi fogyatékos fiataljaink voltak. Egyikük, Anett soha nem viselt korábban szemüveget. Munkatársaimnak feltűnt, mintha nem lenne tökéletes a látása. S most, mivel volt ez az ingyenes lehetőség, elvitték a vizsgálatra. Akkor derült ki, hogy mínusz 5-ös lencsére van szüksége! Megható volt látni, ahogy a kamerák előtt kibotorkált, s először nézett körbe az "új" világban. Majd két méteres társa, Joci következett, aki egy óvodás kisgyerek arckifejezésével vizsgálgatta magát az új szemüvegben. Sokáig meg se szólalt. A jelenlévők feszülten várták az első reakciót. "Aztaaaaa......"- mondta halkan, s bár le tudnám írni az arcát.

Délután az Utcafront vezetőjével, Marcellel beszélgettem. Mindig rácsodálkozom arra a különleges szeretetre és odaszánásra, amely benne él a hajléktalanok iránt. Soha nem találkoztam még másban hasonlóval. Olyan tisztelettel beszél róluk és hozzájuk, amilyennek az emberek többsége még a feletteséhez se. Marcell a héten megmentett egy embert. A Népligetben kerekezett. Ott feküdt egy hajléktalan. Magán kívül, s figyelmen kívül. Marcell megállt mellette. De már nagyon rossz állapotban találta. Hívta hát a Menhely Alapítvány krízisszámát. Ők küldték az ügyeleteseket. A mieink voltak. Azaz egyszer csak megállt a krízisautó Marcellék mellett és kiszálltak belőle saját munkatársai. Felemelték. Elvitték. Megmosták. Kigyógyították. Felvették a szállóra. Tegnap Marcell elé állt: "Köszönöm, hogy megmentette az életemet." A nyugdíjas János bácsi a lakásmaffia miatt egy hónapja került az utcára. "Zéró túlélési eséllyel." Nem ismerte ezt a világot. Képtelen volt így élni. A segítség az utolsó pillanatban érkezett.

Levelek is érkeztek. Gyerekrajzok szerte az országból. Egy csodaszép nagyatádi kislány még fotót is küldött magáról. Az egyik stócban egy árvaház rajzára leltem. Több szintes ház volt átlátszó falakkal. A bejárat felett a kiírás: ÁRVAHÁZ. Minden szobában egy karácsonyfa, s egy gyerek a cipősdoboz ajándékkal. Az egyik az ágyán ugrált épp. Néztem. Néztem. Kolléganőm meg rám nézve azt mondta: "ne már, te kész vagy, mindjárt elsírod magad." És igen. Mert abban a rajzban láttam, hogy más is érti, egy tíz éves kisgyerek is tudja valahol messze innen, hogy minek is, miért is csináljuk ezt az egészet így karácsony előtt...

Este pueblo moi bien

Betegek vagyunk egy ideje. Konkrétabban ma épp egy hete. S a többes szám pedig összes gyermekemre, s rám (Szilvi) utalna.
Kedden reggel a lányokkal kezdődött. Illés csütörtökön csatlakozott. "Boji, fájj a fejem. Adjál nekem Nulofent a hűtőből..." Jómagam szombat reggel estem ágynak. Bálint vasárnap csatlakozott.
Így ma itthon voltam napközben. Délután pedig egy ismeretlen látogatóm volt. Laci bácsi a könyvesboltból áthozott egy argentin lányt. Nagyon örültem a találkozásnak. Nyolc hónapja cserediák Fehérváron. S épp ma vette át a felsőfokú magyar nyelvvizsga-bizonyítványát, amit meg is mutatott. A buszból látta a könyvesboltot, s már többször leszállt, hogy benézzen, de mindig délelőtt, amikor is az ugye zárva tart. Hát most délután volt, és a bolt pedig nyitva. Így esett, hogy megismerkedünk. Elmeséltem mennyi argentin ismerősünk van, s hogy a Lala is járt ott... Ő pedig, hogy egy ideje nagyon érzi a szívében, hogy el kellene menjen egy templomba. Úgy érzi, Isten szólítja.
Boldog voltam, mert annyi nehézséget láttam mostanában, s délelőtt épp mondtam Istennek, hogy olyan jó lenne már látni megint, ahogy cselekszik emberek életében...Most lélegzetvisszafojtva várom, mit is tesz majd Melissával...

Forrest hazaszól

Kutyánk, Forrest újra hormonális túltengésben szenved. Ennek köszönhetően az elmúlt nyolc nap során másodszor döntött úgy, hogy önállósítja magát egy időre.
Múlt vasárnap reggel kisgazdája vette észre a drámai eseményt, mikor is reggelit vitt (volna) neki. Kiásta a kenel alját, s kereket oldott. A kerítésen keresztül már régóta simán távozik. A fiúk bejárták a menhelyet, állatkórházat stb. Sehol. Kedden aztán hazaüzent. Egy férfi hívott a Maroshegyről, hogy náluk van a kutyánk. Volt öröm.
De nem sokáig tartott. Pénteken Lala látott egy nőt az utcán egy Forrest-szerű kutyával sétálni, de azt gondolta, képzelődik. Hát talán mégse. Este realizáltuk, hogy megint lelépett. Pedig Lala új kenelt épített, most valami spéci acélos rácsszerű drótszerkezetből. Igen ám, de most felül mászott ki rajta. Ott voltak a sáros tappancsnyomok a rácsokon. Kész van ez a kutya. Olvastuk mi annak idején, s a menhelyen is mondták, hogy a beagelök szökősek, de nem értem, hogy az ember ezeket miért csak akkor veszi magára, amikor már vele is megtörténik. Mindegy. A városi sintér mobilja már úgyis el van mentve Lala telójában, hát újra hívjuk. Sehol semmi. Két órája megint hazaüzent a kis drága. Most az Öreg-hegyen töltötte a hétvégét. Péntek este benézett a kórház diszpécser-központjára, s az ügyeletes hölgy hazavitte. Ma érdeklődött a menhelyen, akik már ismerik F-t, így azonnal diktálták a mobilszámunkat. Az előbb azon nevettünk, hogy lassan olyan lesz, mint Amelie kerti törpéje, aki a legváratlanabb helyekről küld magáról fotókat haza. Forrestünk meg hazaszól egy idő után. A Maroshegyről, az Öreghegyről. Remélem, a Fehér- és Feketehegyet nem akarja felfedezni a közeljövőben.

Őszintén Isten előtt

A fenti könyvet olvasom a héten. Őszinte, személyes, radikális és erőteljes. Szeretem az ilyen könyveket, melyek szemben a "hogyan írjunk egy külön könyvet egy-két felfedezett lelki igazságból" típusúakkal olyan töményen magukba sűrítik az élet különféle területein évtizedek alatt kikristályosodott bölcsességet, hogy a magam fajta "képtelenvagyokletenni" típusú olvasó is érzi, saját magát rövidítené meg, ha nem állna meg minden fejezet után, hogy megeméssze, átimádkozza az olvasottakat.

Vigyázat, a változás csak nagy erőfeszítésekkel kerülhető el!

Bahai ölelés

Este a Kirk Franklin koncerten beszéltem a cipősdoboz akcióról.
Lala mellé visszacsattogva csodálkozva szemléltem, hogy mellettünk (Boriék helyén) két idegen hölgy üldögélt. S mintha csak Lala régi ismerősei lettek volna, időnként kedélyesen szót váltanak erről-arról. Tört magyarsággal beszéltek, mert mint kiderült, Brazíliából jöttek kb. 10 éve, és bahai hívők. Koncert közben egyszer csak felpattant egyikük, odajött és átölelt. "Ezt az ölelést azért kapod, amit a gyerekekért teszel." Hmmm.Hirtelen azt se tudtam, mit válaszoljak a váratlan kedvességre. Megdöbbentő volt több ezer keresztény között, hogy egy bahai hívő az egyetlen, aki ilyen módon reagált.
Nem mintha elismerés-hiányom lenne, de jól esett, s azt hiszem - ha nem is értek egyet a hitükkel - szeretem a bahaiokat.

Köszönöm

Egyetlen szó. Időnként mégis nehéz kimondani. Manapság sokan nem is fárasztják ezzel magukat. Minek, ha már úgyis megkaptam, elértem, megtette nekem... Ma reggel olyan levelet olvastam, amiben valaki megköszönte, hogy tegnap átvehetett egy adag élelmiszert valahol több száz km-re innen. De hallotta, hogy a baptisták állnak a dolog mögött, hát írt egy rövid e-mailt. Komolyan mondom, hónapok óta nem olvastam ilyet. Pedig mostanság a munkánk révén elvileg naponta több ezren vesznek át hasonló élelmiszercsomagokat szerte az országban. Kérés, felháborodás - jut minden napra. De köszönöm?!
Pedig nem kerül-ne sokba. Egyetlen szó. S mennyivel szebbé tehetnénk sok-sok ember életét! S mivel "amit vet az ember..." tán idővel még a magunké is szebb lehetne tőle.
Kérem, köszönöm. Ennyi.
Talán ma is kimondhatod valakinek...

Szia Doboztündér!

Közeledik a karácsony. Kezdődik a cipősdoboz akció.
Nálunk mondjuk augusztus utolsó hetében kezdődött. Akkor ültünk össze először kolléganőmmel, a doboztündérrel hogy megtervezzük az idei évet. Merthogy a doboztündérrel dolgozom.

Reggel az egyik női magazintól jártak nálunk. Két csodaszép cipősdoboz ajándékot is hozott magával az újságíró hölgy. Amikor bemutattam a kolléganőmet, hozzátettem: "egyébként ő a doboztündér". Látni kellett volna a hölgy arcát: "Te vagy a doboztündér?! Naháááát!" Nagyon boldog volt, hogy megismerhette személyesen is a doboztündért, mert - mint utólag kiderült - évek óta látogatója a Nők Lapja Cafén a cipősdoboz topiknak. Mi pedig csodálattal nézegettük a nagy-nagy szeretettel és odafigyeléssel összeállított ajándékokat. Jó végre - a sok nemszeretem teendő után - kézben tartani az első ajándékokat, s belegondolni, hogy pár hét múlva egy kisgyerek mit is érez majd, ha belepillant valahol épp ebbe a doboz szeretetbe.

Puszigyár

Ha nincs kedve puszit adni, Illés azzal áll elő: "épp kifogyott a puszim". Így kezdődött a puszigyártás legendája.
Eredetileg a puszikat kedvenc cicái, Panda és Laposka (aki már nem is olyan lapos, mert a mama nemrég feltöltötte rizzsel) farkából nyerte. Ugyanis a cica éjjelenként új puszikat termel a hasában, s napközben ezeket átadja Illésnek. Tehát Illés csak a cicázással történő "feltöltést" követően rendelkezhet puszikkal.

Na most a napokban adódott egy újabb probléma. Az óraátállítás. Cica késésben volt a puszitermeléssel, mert "át lett állítva az órája, így lassabban termelődik". Emiatt most az Illésnek többet kell termelnie. (Itt derült ki, hogy maga is tud puszit termelni - de ragaszkodott hozzá, hogy a cica még ehhez a folyamathoz is elengedhetetlen. Ő és a cica(ák)ugyanis szimbiózisban élnek.)
Saját puszitermelésében olyan nehezítő tényezők vannak, mint : "nem sül a puszitészta". A puszi termelődése ugyanis "olyan, mint amikor fánkot sütsz. Megcsinálod a tésztát, de várni kell, hogy sütni is lehessen." Vagy "még nem csilingelt a puszigyár" - lásd kenyérsütő működése...

Időnként odaszalad hozzám és azt mondja: "Ne nézz ide, ne vegyél észre." S "észrevétlenül" puszit ad, mert "most sült ki a puszitészta."

Tegnap felvetettem egy kérdést: "Ha a puszitermeléshez elengedhetetlenek a cicák, akkor nekem honnan vannak puszijaim?"
"Hát, ez egy érdekes kérdés. Talán a puszitojásból..."

De a puszitojás legendájától már inkább megkíméllek benneteket.

E heti kedvencek

Szeretem olvasni a kisifisek bejegyzéseit. Mindenkit és mindenről. Mindegy, hogy a reggeli felkelés nehézségeiről, az átnevetett éjszakák bohóságairól, a legújabb dolgozatról vagy a színes szalagokról írtok. Engem minden érdekel, s minden fontos, ami veletek történik. A heti posztokból két kedvencemet most saját nyilvánosságommal is megosztom.

Dóra írja az imádságról :

"Meg kell tanulnunk felelősséget vállalni tetteinkért, ugyanígy a bűneinkért is. Azért ha megteszünk vmit és ha nem teszünk meg vmit. Isten munkája rajtunk múlik. Igen, van hatalma arra hogy megtegye a dolgokat nélkülünk, de be akar vonni ebbe a munkába, mert ezen a földön nekünk kell érvényt szerezni Jézus győzelmének. Isten hatalma a mi imáinkon keresztül tud felszabadulni itt. Minden rajtunk áll vagy bukik. Ha pedig vmi nincs rendbe az életünkben és nem látjuk Istent, nem tudunk győzni, tehát bukunk. Hiszem hogy Isten nem csak hosszú távokon vezet, ad egy elhívást aztán kész, hanem mindennap vezet, megélhetünk csodákat minden nap. Semmi sem történik véletlenül. Egy nagyon jó könyvet olvasok a közbenjáró imádságról( Dutch Sheets: A közbenjáró imádság). Isten a munkáját az imádságinkon keresztül végzi, tehát mindegyikünk életében az elsőnek a közbenjáró imádságnak kéne lennie, nem csak azoknak akik erre kaptak ajándékot, vagy ez az elhívásuk. Az az erő él bennünk amivel Jézus értünk legyőzte a sírt, miénk a felelősség használjuk e."

Ádi pedig:

"Mert megváltott...
És igen, az a helyzet, hogy ez az áldozat, a Megmentő elég volt ahhoz, hogy megváltson, magáévá tegyen, megalapozza az életemet. Ő életem alapja, biztos pontja, értelme, iránya, Ura, a Mindenem. Őáltala, Ővele élek. Ő tett szabaddá. Ő adja meg azt mire igazán szükségem van, Önmagát. Ő újít meg engem, Ő vesz el tőlem mindent, mi rossz. Ő ad nekem egy olyan életet, melyre mindig is vágytam. És mit teszek én? Hiszek Benne. Csak ennyi. Csupán ennyi. ennyi."

A szegénységről

Egy segélyszervezet vezetője mondta:
"A szegénység nem egy fizikai állapot, hanem gondolkodás."

Erről beszélgettünk egyik este pár lelkészházaspárral. A szegénység a gondolkodáson, a dolgokhoz való hozzáálláson múlik. Egy fiú, akinek az apja, a nagyapja,egész környezete munkanélküli volt, valószínűleg már 10-12 évesen tudatalatt azt fogja gondolni, hogy neki se lesz munkája. Míg egy ellentétes háttérből érkező akkor se adja fel az álláskeresést, ha száz helyről elutasították már.

Érdekes felmérést végeztek amerikában a már visszavonult rögbi-játékosok között. Azon a játékosok, akik visszavonulásukkor minimum 1.000.000 dollár jövedelemmel rendelkeztek , 80%-a hét év után csődbe ment.
Miért? Mert legbelül, gondolkodásukban szegények voltak, s a vagyonnal se tudtak mit kezdeni.

Világstatisztika támasztja alá, hogy a lottónyertesek (akik elvittek egy főnyereményt) tíz éven belül szinte kivétel nélkül szegényebbek lesznek, mint a nyeremény előtt voltak.

" Mert... akinek van, adatik, és bõvelkedni fog; attól pedig akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. " (Mt.25:29.)


"... szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem, táplálj engem hozzám illő eledellel. Hogy megelégedvén, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: Kicsoda az Úr? Se pedig megszegényedvén, ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével!" (Példa 30,7–9)

Megkésett forradalmár

Este a négyeshatoson. A Nyugatinál kezdett rá. Lecsúszott kisnyugdíjas vagy felkapaszkodott hajléktalan? Alig volt hangja, de a maradékkal üvöltötte: "mocskossss-sztalin! mocskosss-szatlin! tönkretetted ezt az országot!" A szerelvény végében állt. A legtöbben mosolyogva, mások értetlen döbbenettel húzódtak odébb. Szép lassan légüres tér vette körül. De kellett neki a hallgatóság, így beljebb nyomult, s a Moszkváig ismételgette mondandóját. Miért? Tán ő se tudja!

Este, reggel

Pfúúú. Elég sokáig tartana, ha mindent megosztanék most, ami a héten történt. Így csak az estéről és a reggelről írok.

Este: kisifi.
Mire elkezdődött, sikerült úgy lefáradnom, hogy egészen képtelennek éreztem magam, hogy valami fogyaszthatónál, s jelen magamnál többet adjak. De erre nem is volt szükség, mert Isten. Magából, jelenlétéből. És annál jobbat meg úgyse kívánhatnánk.
Adott: őszinteséget, bensőséges légkört, egyszerűséget, egységet, imákat, dicséretet, jelenlétét... Órákon át. Minden előzetes tervezés vagy várakozás nélkül. Egyszerűen és nagyszerűen. Ültünk a szőnyegen és dicsértük Őt. Csak jöttek a dicséretek és az imák. És mindenki tudta, mikor kell szólni vagy hallgatni. Abbahagyni volt nehéz, de fél tizenegy körül indultak az utolsó buszok :(
J. így látta:
"... Az nap (végre) külön volt az ifi és megint volt igazi kisifi a váraljai tábor óta csatlakozott ifjakból. Amikor beléptünk Révészék nappalijába, megfigyelhettük, hogy bögrékkel, evőpálcikákkal, és egzotikus ételekkel volt telerakva a szőnyeg. Ezt mind nekünk készítették oda. Egy nagy körben leültünk a szőnyegre, imádkoztunk, és elfogyasztottuk igen ízletes vacsoránkat. Mindenki megkapta ajándékba az evőpálcikáját. És Szilvi fényképes beszámolót tartott vietnámi útjukról. Aztán énekeltünk és imádkoztunk ameddig el nem kellett mennünk a busz miatt. Nem azért imádkoztunk és énekeltünk ilyen sokáig, mert így terveztük, hanem jól éreztük magunkat Atyánk jelenlétében, ezért hamar elröppent az idő. Ez egy különösen jó alkalom volt. Így a leírásból nem is lehet annyira belelátni, és nem is annyira derül ki, hogy miért jó, és szerintem nem azért, mert nem tudok rendes fogalmazást írni. De aki nem volt ott, az bánhatja, mert ennél jobban nem tudom leírni és nem érti meg, milyen."

Reggel: Vitorlázás
Ma reggel korán volt a reggel, mert az este is ma volt, nemcsak a reggel. Szóval itthon még mindenki az igazak álmát aludta, mikor Lalával felöltözködtünk jó melegen és autóba pattanva kiviharzottunk a Velencei-tóhoz. Agárdon a VVSI-nél találkoztunk Lala egy ismerősével, aki a tél beállta és vitorlása tóból történő kivétele előtt kivitt bennünket még idén utoljára a tóra. Épp pár hete gondoltam rá, hogy dejóislenneegyszerújravitorlázni, s hinni se akartam, amikor Lala azzal állt elő a héten, hogy szombaton reggel vitorlázni megyünk! Igaz, most kicsit hidegebb volt, mint a legutóbbi ( s ilyen minőségében egyetlen) ilyen típusú élményünknél. A hajó is, s a vízfelület is kicsit kisebb volt. Mégis az élményből most se kellett kimaradjunk. Mikor leáll a motor, a szél belefeszül a vitorlába, s a láthatatlan erő magával ragadja a hatalmas hajótestet. Talán a szél kézzelfogható, testközelből tapasztalható ereje miatt is szeretem ennyire. A szél. A Szent Lélek szele... És a csend is nagyszerű. A teljes csend. A víz közele, az ég közele, a természet közele... Isten közele. Jó volt.

Vietnámban láttam...

Alkalmazkodóképesség, rugalmasság és kreativitás. Ezek híján aligha képes egy európai szakember a harmadik világban dolgozni, mi több, helyieket új dolgokra tanítani. Időzónákat utazol át, évszakokat váltasz. A szervezeted napokig nem érti, mi is történt vele. Ám a helyi viszonyokkal szembesülve a legnagyobb kihívásnak mégsem a tested, sokkal inkább azt agyad, a gondolkodásod van kitéve, ha eredményes munkát szeretnél végezni pl. Vietnamban. Idegen kultúrában. Egészen eltérő hátérrel, értékrenddel, gondolkodással rendelkező embereket motiválni egy általuk csak homályosan ismert cél érdekében. Ezekkel a kihívásokkal kell szembesülnie munkatársainknak, amikor a FLAME-program keretében százötven vietnami munkatársnak próbálják átadni a mozgássérült gyermekek fejlesztéséhez szükséges konduktív pedagógiai módszerek alapjait.
Ázsiai kultúra, világlátás és gyökerek. Hozzá egy átideologizált kommunista társadalom. Hajnali fél 5-kor már arra ébredsz, hogy az utcákon lévő hangszórókból mindenfelé felcsendülnek a mozgalmi indulók, s szólnak a néphez a feltehetően munkára buzdító szónoklatok. S utoljára, amikor az este ráborul a városra, megint a rendszer kíván jó éjszakát. Ezer piros nyakkendős gyerek ezer biciklin teker az iskolába. Munka közben is Ho Si Minht élteti a gyermekdal, amivel a mozgássérült gyermekeket motiválják.
A képzés második fázisa folyik épp a fejlesztési program keretében. A tanulók júniusban elsajátították már a legfontosabb elméleti ismereteket, most a gyakorlaton van a sor. Az a cél, hogy készségszinten ismerjék a módszert, amellyel segíteni tudnak majd a vietnámi mozgássérült gyermekek fejlesztésében.
Hét különböző településen épült fel a FLAME-központ. Az újonnan épült helyiségek a terápiához szükséges bútorokkal felszerelve várják a gyerekeket. Az általam meglátogatott központ egy kórház udvarán épült. Pálmafákkal, banáncserjékkel, buja növényzettel körülvett régi kórházépületek szomszédságában áll az új épület. A főbejáratnál lévő pálmák árnyékában ketrecekben majmok ugrándoznak. Szokatlan látvány az európai látogató számára. A kórházban egyébként korábban is foglalkoztak mozgássérült gyermekekkel. A FLAME azonban egészen új perspektívát nyit ezek előtt a gyermekek előtt. Lehetővé teszi, hogy saját adottságaikhoz mérten a lehető legtöbb önálló tevékenységre képesek legyenek. Nemcsak a mozgásukat, de értelmi képességüket is fejleszti.
Persze nem mindig egyszerű meggyőzni a szülőt, aki évek óta „masszírozásra” hordja a gyerekét, hogy beszélje rá őt az aktív együttműködésre. Egyik legjobb élményem, amikor tanúja lehettem, hogy egy nyolc év körüli kisfiú – aki öt hete a szőnyeg széléről figyeli társai munkáját, s minden korábbi bevonására irányuló próbálkozást sírással és hisztivel utasított vissza – egyszer csak maga is beáll a többiek közé. Látni, ahogy ellenkezése, félelme fokozatosan megszűnik, s riadt tekintetében kíváncsiság, majd az új tapasztalatok és a játék önfeledt öröme jelenik meg. Látni, hogy boldogan öleli édesanyját, s fel se merül már benne, hogy kimaradna a következő feladatsorból. Elindult egy ismeretlen, izgalmas úton. S ez az út annyi mindent tartogathat még neki. Látni a gyermek, az édesanya, a vietnami segítő, a tolmács és a magyar szakemberek közös győzelmét és örömét. Hiszen a győzelemben mindenkinek része volt. Csodálom Kati és Lilla kitartását, ahogy újra és újra elmondják ugyanazt. Ahogy a trópusi melegben ki tudja, hányadszor mennek oda, s javítanak ki egy mozdulatot, cserélnek ki egy eszközt. Ahogy legyőzik a tolmácsolás okozta nehézségeket. Anyanyelven sem lenne egyszerű feladat ilyen koncentráltan átadni a tudást, hát még tolmács által, aki időnként maga is nehezen érti a speciális szakmai nyelvet.
De a nehéz sorsú vietnami gyermekeket látva az ember azt mondja magában: mégis csak megéri! Segíteni és reményt adni a nagymamának, aki napjában kétszer cipeli ide görnyedt hátán tíz év körüli unokáját. Vagy a fővárosból érkezett csodaszép pici lánynak, aki családjával szobát bérel itt vidéken, csak hogy megragadják ezt az új esélyt is a fejlődésre. Megható látni őt, ahogy a nap végén újra meg újra odabiceg Katihoz és Lillához, hogy egy puszival köszönje meg, amit érte tesznek. Hisszük, hogy egy áldásos út első lépései. Egy új úté, amelyen a magyar segítségnek köszönhetően sérült vietnami gyermekek százai indulhatnak el majd egy tartalmasabb, önállóbb élet felé.

Csodás

Túlzás nélkül csodás vasárnapunk volt. Nemcsak azért, mert Allen Buchanek élete, megtérése maga a csoda. Az is csodás volt, ahogy Isten meglátogatott bennünket ennek az embernek az egyszerű, alázatos, mégis hihetetlenül erőteljes bizonyságtétele által. Most nincs időm visszahallgatni, így nem tudom, hogy a hangfelvétel mennyit ad vissza Isten Lelkének kimondhatatlan munkájából. Abból amit a sorok között végzett. De ajánlom mindenkinek, aki nem volt itt - akik itt voltak, azok maguktól is visszahallgatják majd előbb-utóbb.
A hanganyag elérhető a Fehérvári Gyülekezet weboldalán:

http://baptistafehervar.hu/page_include/mp3multipleplayer.php?m=istentisztelet