Anett, János bácsi és a cipősdoboz gyerekrajzok

Napjaink sokfélék. Időnként csak telnek, telnek anélkül, hogy bármi emlékezetes történne bennük. Máskor meg mintha egyetlen nap alatt három is megtörtént volna.
A munkánk is ilyen. Van hogy csak tesszük a dolgunk, feladatot feladat után mindenféle visszajelzés nélkül. Máskor meg rácsodálkozunk, hogy "aztaaaa... amit teszünk, az fontos az emberekneeeeek". Tegnap ezt az utóbbit éltem át.

Reggel egy Ofotérttel közös szemüveg-programunk sajtótájékoztatója volt a Bazilika mellett. Ezer embernek tudunk karácsony előtt szemüveget adni. Az első három megajándékozott már át is vehette a szemüveget. A gödi fogyatékos fiataljaink voltak. Egyikük, Anett soha nem viselt korábban szemüveget. Munkatársaimnak feltűnt, mintha nem lenne tökéletes a látása. S most, mivel volt ez az ingyenes lehetőség, elvitték a vizsgálatra. Akkor derült ki, hogy mínusz 5-ös lencsére van szüksége! Megható volt látni, ahogy a kamerák előtt kibotorkált, s először nézett körbe az "új" világban. Majd két méteres társa, Joci következett, aki egy óvodás kisgyerek arckifejezésével vizsgálgatta magát az új szemüvegben. Sokáig meg se szólalt. A jelenlévők feszülten várták az első reakciót. "Aztaaaaa......"- mondta halkan, s bár le tudnám írni az arcát.

Délután az Utcafront vezetőjével, Marcellel beszélgettem. Mindig rácsodálkozom arra a különleges szeretetre és odaszánásra, amely benne él a hajléktalanok iránt. Soha nem találkoztam még másban hasonlóval. Olyan tisztelettel beszél róluk és hozzájuk, amilyennek az emberek többsége még a feletteséhez se. Marcell a héten megmentett egy embert. A Népligetben kerekezett. Ott feküdt egy hajléktalan. Magán kívül, s figyelmen kívül. Marcell megállt mellette. De már nagyon rossz állapotban találta. Hívta hát a Menhely Alapítvány krízisszámát. Ők küldték az ügyeleteseket. A mieink voltak. Azaz egyszer csak megállt a krízisautó Marcellék mellett és kiszálltak belőle saját munkatársai. Felemelték. Elvitték. Megmosták. Kigyógyították. Felvették a szállóra. Tegnap Marcell elé állt: "Köszönöm, hogy megmentette az életemet." A nyugdíjas János bácsi a lakásmaffia miatt egy hónapja került az utcára. "Zéró túlélési eséllyel." Nem ismerte ezt a világot. Képtelen volt így élni. A segítség az utolsó pillanatban érkezett.

Levelek is érkeztek. Gyerekrajzok szerte az országból. Egy csodaszép nagyatádi kislány még fotót is küldött magáról. Az egyik stócban egy árvaház rajzára leltem. Több szintes ház volt átlátszó falakkal. A bejárat felett a kiírás: ÁRVAHÁZ. Minden szobában egy karácsonyfa, s egy gyerek a cipősdoboz ajándékkal. Az egyik az ágyán ugrált épp. Néztem. Néztem. Kolléganőm meg rám nézve azt mondta: "ne már, te kész vagy, mindjárt elsírod magad." És igen. Mert abban a rajzban láttam, hogy más is érti, egy tíz éves kisgyerek is tudja valahol messze innen, hogy minek is, miért is csináljuk ezt az egészet így karácsony előtt...