Egy éjszaka a kerepesi erdőben

Szerda este 7 óra. Lassan készülődök. Meleg pulóverek, bakancs a télies fajtából, duplanadrág, meleg sál, kesztyű és egy termosz tea.

Miközben az autóba huppanok, s kesztyűskézzel indítom a motort azon gondolkodom, vajon, akik közé most megyek, ebből az öltözetből ami rajtam van, mit fognak ma éjjel viselni?

Hóesés, szél, -16 C, dugó a Lágymányosin. Végre megérkezem a Bánya utcai hajléktalan szállóhoz, ahol Vígh Attilla programvezető vár. Jelentkezem a feladatra. Megköszöni, hogy eljöttem. Autóba ülünk két másik önkéntessel, akik krízis autóznak az éjjel. Benézünk a kőbányai melegedő sátorba. "Ez még nem a te helyed, ide csak benézünk."- mondja vezetőm katonás fegyelmezettséggel. A sátortól csak néhány percre már a Kerepesi erdő lakótelepi végén lévő parkolóba hajtunk. "Itt lennénk!" Ha nem tudnám hogy kivel vagyok, biztos rémisztő lenne a közeg. Ha bűnügyi-film rendezője lennék, akkor itt és most ( 20:30 perc) instruálnám azt a jelenetet, ahol' baltás gyilkosunk lecsap az erdei ösvényen, majd a rengeteg takarásában elszelel a még párát gőzölgő tetem mellől'. Kiszállunk. Beljebb az erdőben egy lakóautó motorja duruzsol, s az ablakain kiszűrődő fény meleget sejtetve hívogat közelebb. A sofőr oldalról egy barátságos középkorú férfi pattan ki, röviden vázolja a tényállást: " öten vannak, plusz egy kutya." Kísérőim elköszönnek, csak az asztalon sorakozó általuk hozott konzervek, takarók, cukros tasakok, műanyag poharak maradnak utánuk.

A lakájosan berendezett lakóautóban öt hajléktalan, és egy koromfekete "szőrgombóc" - aki jelenlétével oldja a kezdetben még feszült hangulatot. A lámpafénynél bemutatkozom, majd a munkatárssal elindítjuk a gázrezsót, hogy meleg tea és melegített konzerv kerüljön a vendégeink elé. Együtt szolgálunk ma ezzel az idegen férfival a vendégek felé. Legalább olyan odaadással, minha egy előkelő étterem pincéreiként csak az lenne a dolgunk, hogy vendégeink maximális megelégedésére legyünk. "Kész is a tea, ki kér?"Költői a kérdés, hisz mind tudjuk, honnan érkeztek a vendégeink. Az erdő kajibáiból, ahol az össz komfortfokozatot egy gáztűzhely kiberhálásából átalakított tűztér jelenti.

Az első fogás előtt a vendégek illedelmesen - és egy kicsit szégyenlősen - leveszik a kesztyűt. Öt pár kesztyű, tíz tenyér, ötven ujj. Mind fekete. Korom fekete.

Mire a műanyag pohár átmelegíti a gémberedett ujjakat, elkészülnek a konzervek is. Melegen, gőzőlgően nyitunk fel hatot, hisz a kutyus is kap ma este a jóból! Nyitás előtt megkérdezzük, melyik konzervet óhajtják. "Lehet választani?" Hangzik a csodálkozó kérdés, majd igenlésünkön felbátorodva egyik vendégünk kettőt rendel. Viccnek szánja, s döbbenten hallja, hogy "természetesen". Már csak afelől kell döntenie, hogy melyiket szolgáljuk fel először: a töltött káposztát, vagy a sárgaborsófőzeléket? Nyomatékul bemutatjuk mindkét dobozkát. A töltöttkáposzta a második helyre csúszik, ugyanis ez az ízletesebb, így ezzel zárják a mai ízpárbaj résztvevői a közös lakomát. - Közben azon gondolkodom, hogy most illene-e enni velük, vagy csak a háttérből figyelve kiszolgálni őket? Az utóbbi mellet döntünk. Fehér kendő ugyan nem omlik le vízszintesen tartott alkarunkról, de ettől eltekintve mi vagyunk ezen az estén a hajléknélküliek pincérei. Miközben az arcukat, kezüket, kutyájukat, öltözetüket nézem, valamiért egy szó jut eszembe : szeretet.

Újra forró tea, majd szaloncukor desszertnek. Ez volt a ma esti menü. "Maradnak még?"- kérdi társam vendégeinktől. Szó nemigen hallatszik, de a jóllakott szuszogásból világosan érthető, hogy nem ez az a pillanat, amikor a zord időbe visszatérnének. A sutára sikerült kérdést a mini-tv beizzításával ellensúlyozzuk. Mi, a pincérek már nem férünk oda. Beülünk hát a vezetőállás székeibe, és beszélgetni kezdünk...

Még csak 11 óra!- jegyzem meg magamba, s azon töprengek, hogy az előttem elterülő erdőben vajon hányan lehetnek még? Társamat hátra hagyva begyaloglok hát az erdőbe. Csend, hóropogás, szökve lobban előttem lehelletem, de győzelme csak kérész életű. Még csak tíz perce vagyok kint, de már fázom. Na nem nagyon. De fázom. Tényleg? Mennyire? Hányféleképp lehet fázni? Tudnék-e itt tölteni egy éjszakát, itt, ahol 15-16 ember éjjelente vacogva várja a hajnalt...

Talán te is arra gondolsz, amire én: Miért nem mennek be a szállóra? Nem tudom, tudtad-e, hogy az "erdőlakó" hajléktalanok általában talpraesettebb, szociálisan érzékenyebbek ( de ciki ezt így írni...) esetleg magányosabb, de mélyebb érzésű emberek. Így megvan a saját döntésük, saját szabályrendszerük, kis kolóniájuk odafigyelnek egymásra, szomszédolni járnak egymáshoz, védik egymás "otthonát"! Még az is megeshet, hogy pár dologban előrébb tartanak, mint mi, a nagy civilizációnkkal...

A fák tövében fekete-dobozként lapuló kunyhókhoz érek. Nincsenek itthon... nálunk vannak!

Kijöhettem egy éjszakára, hogy megvendégeljünk néhány hajléktalant, de valójában mi voltunk a vendégeik! 12 órára engedtek belelátni a világukba. Beszéltek az örömeikről. Többet is, mint a "mi világunkban" szokás... Néha elhangzott egy szomorú történet, de a végére mindig egy nevetésbe forduló mondat maradt.

....már hajnali 3-óra. A háttérben elhangzik a Himnusz, vége a műsornak. Vendégeink szedelőzködnek. Marasztaljuk őket, de lassan, biztosan "hazakészülődnek". Illedelmesen megköszönik az estét, majd az utólsó vendégünk megigazítja a lábtörlőt, miután óvatosan beteszi az ajtót.

Társammal mehetnénk is, de mivel az egész éjszakát vállaltuk, maradunk reggelig. Még 4 óra. Beszélgetünk, néha ásítunk egyet, de ez inkább a test fáradtsága, mintsem az érdektelenségé.

Jó itt lenni. Furcsa, de ajándéknak érzem ezt az estét.

Néha kimegyünk, teszünk egy kört az erdőben. Beszélgetünk, teázunk. 5 óra körül halk kopogást hallunk. Vendégünk a Blaha Lujza térről érkezett. Gyalog jött végig, hogy a reggeli guberálók előtt átfésülhesse a kukákat. 10 boros üveg, 6-8 sörösüveg, és egy kilónyi csirkecsont a ma éjszaka mélyének ajándéka. Csont a kutyusnak, a többit meg tudjátok...

Apropó, alkohol. Ezen az estén az erdőben, a kocsinkban nem találkoztunk részeg emberrel. Hmmm. ... érdekes.

Barátunkat is tisztelettel és meleg étellel-itallal szolgáljuk ki. 6:30-ra újra kiürült a vendéglátó-egység. Lassan eltelt az ájszaka. Társammal közben észrevétlen baráttá beszélgettük magunk.

Család, feleség, betegség, munkahely, munkanélküliség, csalódások és örömök, Isten és annak népe, Mongólia, és Magyarország... na meg egy kis politika, de az csak módjával.

Valami különös barátságot szült ez az éjszakai erdő mindkettőnk szívében. Ez a második ajándék.

Reggel nyolcra már a szolgálati járművet is leadtuk, s kicsit fáradtan, kicsit fázósan, de szívünkben melegséggel búcsúztunk el egymástól.

345. Hálás vagyok az éjszakáért, amit a kerepesi erdőben tölthettem.