17.nap : Terradilos de los Templairos - Bercianos dEL Reál Camino

Reggel furcsa gyomorfájásra ébredtünk Reginával. El is köszöntek tőlünk, mert ők csak Leonig jönnek,idén, s Micchael mondta, hogy Regina betegen tuti nem jön végig a mai távon. Címet cseréltünk, s megígérték, hogy augusztusban ha a Balatonnál nyaralnak, találkozunk Magyarországon. Elindultunk. Nem esett, a táj is szép lett volna, csak... Azonban kb. 4 km múlva az első falucska szélén egy rendszer idegen alberg virított. Betértünk. Német tulajdonosai polcán ott virított a Jagermeister, ami nagyon sokat segített szenvedő gyomrom nak. Plusz a német srác még azt is elmondta, hogy egyébként Carionban rossz a csapvíz, ezért szoktak megbetegdni a zarándokok. Ez az információ is sokat jelentett, mert legalább felhagytunk a vízivással. Utána figyelmeztettünk is erre egy-két ismerőst, akikről kiderült hogy szintén ismerős nekik a probléma. A német albergben egyébként össze futottunk a magyar sráccal, Gáborral is. Az útikönyv tegnapra egyébként csak egy 13 km-és távot írt, de mi megtoldottuk még plusz 10-el, hogy ma ne kelljen 30 feletti menni. Az eredeti cél egy Sahagún nevű vQros volt, amiből az eső miatt szinte semmit nem láttunk. De ahogy láttam, különösebben egyik zarándok se mutatott érdeklődést m kávézóba és a kisbolton, valamint a gyógyszertár ön túl más nevezetességekre. Lala megkérdezte, hogy maradjunk-e, de bíztam benne, hogy valahogy elcsoszogok a következő helyre. Így nekivágtunk. Mivel az egy totál elzárt falu vagy 40-50 szálláshellyel, s elég sokan nekivágtak a távnak, mondtam Lalának, hogy talán hasznos lenne, ha nem vánszorogna velem, mert betegen már tuti képtelen lennék még 8-10 km-t megtenni a következő szállásig. Így szétváltunk. Sahagún szélén rátaláltunk a már-már zombi kinézetü Giovannira, így Lala vele vágtázott Bercianosba. Nekem két "csodát" tartogatott még a délután. Az egyik, hogy egy falra fel volt írva az az Ige, hogy "Az én Atyám házában sok lakóhely van..." . Ott, abban a helyzetben nagyon sokat jelentett ez az igazság. Itt a földön előfordulhat velünk, hogy rohanni kell, hogy legyen aznap szálásunk, hogy bizonytalanok a dolgok körülöttünk, de mennyire nagyszerű és hatalmas áldás, hogy soha nem kell bizonytalankodnunk, szoronganunk a mennyei, az örökkévaló hajlék miatt. Ott mindenkinek van hely! Amikor megérkezünk, az átya, mint a legjobb hospitaler, az ajtóban vár ránk. Leveszi a hátizsákunkat, s maga kísér a pihenőhelyre. Ez azért hatalmas dolog! Ebben a bizonyosságban élni nagy áldás. Csak sírtam és sírtam és hálát adtam ezért. A másik tegnapi csodám, hogy úgy 6-8 km magányos botorkálás után gyomrom bán egy kisebb háborúval, egész nap semmi kaja... Egyszer csak elfogott az elesettség érzése. Gondolom, de jó is lenne most egy bátorító szó vagy SMS valahonnan. De rögtön el is vetettem a gondolatot, hisz nem szoktam SMS- t kapni. De azért bekapcsoltam a lemerülőfélben lévő telefont, mert megbeszéltük Lalával, hogy legyek elérhető. És kaptam az anyutól egy SMS-t. Épp akkor küldte, amikor szükségem volt rá. Lala közben becsekkolt a világvége albergben, ahol én kb. 3-kor az ágyba zuhantam, s fel se keltem ma reggelig. Aludtam és aludtam, és pihentem és ma reggelre új emberként ébredtem.