Egy Dickensben leltem

"Az öncsaló csal a legjobban ezen a kerek világon, s én is ilyen ürügyekkel csaltam meg magam."

"Így van ez egész éltünk során: legsötétebb perceinkben olyan emberek gusztusa szerint cselekszünk, akik megvetésünk tárgyai egyébkor."

Gaudi

Nem is tudom mióta szeretnék eljutni Barcelonába, hogy láthassam a Sagrada Familyát. Talán amióta tudok róla? Tény, hogy Barcelonába érkezésünk reggelén, egy caminó után már nem is tartottam annyira fontosnak, képes voltam lemondani is az élményről. Aztán mégis úgy alakult, hogy oda vezetett az első utunk.

Kívülről, messziről még nem is tűnt olyan különösnek. Mondjuk a tornyok mellett "ékeskedő" toronydaruk látványa kicsit rontotta az összhatást. De Lala valamit sejthetett, mert fullos belépőket váltott. Múzeummal, toronylátogatással, mindennel.

Már a bejárat előtt "földbegyökerezett" a lábam, amikor először láttam meg a főkapu feletti feszületen a "testet".    Aztán jöttek sorba a rácsodálkozások a szenvedés kapuja szobraira. Majd a bronzból készült ajtókon életre kelt a szenvedéstörténet. Ott volt minden sora Máté evangéliumából. Jézus neve arannyal....

Aztán beléptünk. Lábunk előtt a padló százféle színben úszott. A mozaikablakokon átszűrődő fény festette elénk ezt a csodát. S mintha egy különleges, mennyre nyíló erdőbe lépett volna a vándor. A halandó csak állt, állt és próbálta befogadni a csodát. Elsőre inkább leültem egy órát. Próbáltam felfogni a felfoghatatlant. Ha tudnám, leírnám most nektek. De szentségtörés lenne, méltatlan Gaudihoz.
Bámultam és sírtam, lenyűgözött az egész. Egy építész barátunk mesélt már Az Úton Gaudiról, a kisgyerekről, aki olyan borzalmas reumatikus fájdalmakkal küzdött, hogy csak késve mehetett iskolába, s morfint kellett adjanak neki a szülei. De a szenvedésen át valami különös kincset is kapott. Édesanyja a közeli szőlőkbe vitte "sétálni", járni tanulni, és szemlélődni tanította. Megtanította, hogy meglássa a csodát. A csodát a mindennapokban. Hogy hogyan bújnak ki a levelek, hogyan törik át a magok a maghéjakat, hogyan épül fel egy kalász, milyen szerkezete van a levendulavirágnak, hogyan nő a fű, a fa.... És sikerült. A gyermek meglátta, amit csak kevés halandó. Többet is tett: másoknak, sokaknak tette láthatóvá. Ott van ez az oszlopokban, a kagylókon, a virágokban. Ott a tornyokban, szobrokban. A fában, a kőben, az üvegben. Az élet a halott anyagban. Lenyűgöző! Az egész ámulatba ejtett, ahogy mindig ámulatba ejt annak csodája is, hogy míg halandók milliói járnak-kelnek ezen a bolygón, s tovatűnnek nyomtalanul, hogy van az, hogy időnként idevetődik egy, akinek magadatik, hogy ennyi minden csodát maga mögött hagyjon! Hogy van az, hogy Gaudi képes volt évtizedeken át gyártani a tervet, faragni az anyagot, építenia  makettet, szervezni a csapatokat, akik az álmot, a látást valósággá teszik. Hogy van az, hogy abban a templomban még ma is, a művész halála után majd egy évszázaddal! ott szorgoskodik egy elszánt csapat, s ma is építi, most is folytatja a munkát, a tervet. Elképesztő! Mikre képes az Isten egyetlen emberen keresztül!

Amikor megkérdezték, miért halad olyan lassan az építkezés azt válaszolta: "az én megrendelőmnek nem sürgős!" Egy japán szobrászművész, aki talán még ma is a templom építésén dolgozik így fogalmazott: „Ahhoz, hogy Gaudít megértsem, szobrai, és pompázatos építészeti remekműve mögé kellett látnom, amely több mint egy művészeti alkotás.” „... egyszer csak eljött a pillanat, amikor hirtelen megértettem, hogy nem Gaudít, a nagy építészt kell faggatnom, hanem ugyanabba az irányba kell néznem, amerre ő”. A Sagrada Familia hatásos épületével ugyanis Gaudínak nem az volt a célja, hogy saját magának állítson emlékművet, hanem sokkal inkább Isten dicsőségét helyezte előtérbe. Neki ajánlotta fel a munkáját, és ezáltal önmagára mint Isten egyik munkatársára tekintett.

S hogy így volt, talán nem mindennapi halála is mutatja. Egy villamos ütötte el. Mivel senki se ismerte, s ruházata és kinézete alapján nem tűnt módosabbnak, a szegényházba vitték, s ott ápolták még három napig. Csak halála után fedezték fel  : "De hisz ez Gaudi volt! A mester." Talán ha felismerik, tovább élhetett volna, s többet is megvalósít saját kezével. Talán. De mekkora csoda, hogy munkája által ma is él, mint ahogy élnek épületei is: templomok, paloták, házak, terek. S a Teremtő is képes életet adni általuk, mint a megtért japán szobrász esetében.

Megérkeztünk Barcelonába

Szombat este megérkeztünk Barcelonába. A gépünk fél órával korábban landolt, s mivel már így is  elmúlt este 11, a személyzet pillanatok alatt kiürítette. Csak a város felé tartó buszon eszméltünk, "Jó-jó, hogy van egy szállodafoglalásunk az X. utcában, de hol van az X. utca ebben a hatlamas városban?!" Nagyszerű volt megtapasztalni, hogy Isten gondviselése itt, a városrengetegben is ugyanúgy működik, mint a caminón.

  "De jó lenne, ha lenne egy térképünk!" 

"Mi lehet az a szomszéd ülés alatt? Jé, egy térképrészlet!"

"Mondd csak az utca nevét, hátha épp rajta van ezen a térképen! - Igen, épp itt van!"

Így találtuk meg pár perc alatt a teljesen idegen városban az éjszaka kellős közepén a szállásunkat. Másnap reggel újabb kérdések merültek fel: "Mit kezdjünk magunkkal Barcelonában, ha egy napunk van a városra? Egyáltalán hol vagyunk, és hol vannak a látnivalók?"

Kicsit furcsán nézett ránk a recepciós, amikor tőle kérdeztük, nem tudna-e segíteni, merre induljunk, ha a Sagrada Familiát szeretnénk látni, s persze, hogy mit nézzünk meg azon kívül... De miután elmondtuk, hogy azért vagyunk ennyire készületlenek, mert épp a caminóról pottyantunk ide, előkapott a pult alól egy térképet, s már karikázgatta is, mit merre találunk.  A Sagrada Familia szerinte gyalog kicsit távoli volt, de persze nem nekünk. Aznap megint csak kb. 18-20 km-t gyalogoltunk, egész természetes módon.

Hétfő reggel, amikor végleg összecsomagoltunk, s elindultunk a reptér felé azt vettem észre, hogy egyáltalán nem érzem, hogy hazafelé tartanánk. Lala se volt másként. Akkor jöttünk rá,  mitől is éreznénk így, mikor az elmúlt hónapban az életünk természetes részévé vált, hogy reggel szépen szedjük a sátorfánkat, s továbbállunk. 

Épp egy hete, hogy teljesen hazaértünk. A "visszaállás" másodpercek alatt megtörtént. Este a nappaliban a fiúk mondták: "Olyan, mintha el se mentetek volna..." Hála Istennek, azért nekünk nem olyan. Sok-sok áldással, élménnyel, s újult erővel gazdagabban folytatjuk a hétköznapokat. És amit sose hittem volna: nagyon hiányzik a gyaloglás!!!

Megérkeztünk

... minden értelemben, mert egyrészt holnap lesz egy hete, hogy megérkeztünk Santiágóba - s hétfő délután hazaértünk és találkoztunk a gyerekekkel.

Úgy terveztük, utolsó este mindenképp albergben alszunk, hogy részesei legyünk annak a megismételhetetlen estének, amikor sok heti várakozás és küzdelem után már csak órák választják el a zarándokot a céltól. Végül egy panzióban kötöttünk ki, így csak saját izgatott várakozásunk maradt. Órákig feküdtünk álmatlanul az ágyban, akkora volt bennünk a várakozás. Hajnalban indultunk, hogy 11 körül megérkezzünk majd. Ám az erdőhöz érve egy férfi azzal fogadott, hogy lehetetlen vállalkozás sötétben nekivágni. Elsőre persze úgy is tűnt, mert több út is indult, s a jelzéseket az ember a vaksötétben nem láthatta, így elindulni is lehetetlenség volt. De nem nekünk! Tudtam, hogy Lala épp azért jött ki korán, hogy egyszer végre a sötét erdőben is gyalogolhasson. Öt perc alatt a fejlámpával kiderítette melyik is a jó út és nekivágtunk... Csak az volt furcsa, hogy az erdőszélen ácsorgó olasz nem követett. Továbbra is ragaszkodott a meggyőződéséhez, hogy ebben a sötétben lehetetlen menni. Érdekes tapasztalat volt. Utóbb kiderült, hogy ugyanez a történet pár perccel később Tevával is lezajlott.

Santiago. Furcsa és egyben hihetetlen érzés volt. Olyan sok falun és városon átsétáltunk az elmúlt hetekben, hogy nem igazán fogta fel az ember a város szélén: megérkeztünk... Furcsa volt, hogy míg mi ketten ( s egy-két zarándok előttünk, mögöttünk) nyolcszáz kilóméterről érkezünk, hátunkon életünk elengedhetetlen kellékeivel - emberek jönnek-mennek körülöttünk tudomást se véve rólunk, zarándokokról. Olyan volt kicsit, mint keresztényként élni. Míg a többség tesz-vesz, fut-rohan, lefoglalja magát ezer dologgal, ugyanakkor és ugyanott egy maroknyi ember egy cél felé halad, valahonnan, valahová tart, annak tudatában, hogy a látható mögött ott a láthatatlan, de sokkal valóságosabb.

A székesegyházhoz közeledve aztán egy szűk sikátorszerű utcában találta magát az ember. Hirtelen egy kelta dudás zenéje tört át a város szombat délelőtti nyüzsgésén. Kirázott a hideg. Mégis vannak itt olyanok, akik tudják, ebben a sokszínű tömegben néhányan most épp MEGÉRKEZNEK. A térre érve ledobtuk a hátizsákot, átöleltük egymást és körbenéztünk, vannak-e ismerősök. Akkor - még - nem voltak. Pár perc múlva összefutottunk Ivánnal és Lacival, szlovák barátainkkal. Épp akkor, amikor egy mosdót kerestünk, s egy helyet, ahol lerakhatnánk terheinket, míg hivatalosan is befejezzük a zarándoklatot. Laci felvitt bennünket a szállodájukba, s megvendégelt egy csodás mandulsá csokival és hideg kólával ( talán, mert ötödik útja után tudja, mire is van ilyenkor a meginkább szüksége az embernek). A székesegyház és a compostella átvétele után   elbúcsúztuk Laciéktól, és megebédeltünk. Aztán találkoztunk Tevával, aki épp egy étterem teraszán ült, s mint mondta, azért imádkozott, hogy összefussunk. Akiket viszontláttunk még: a francia-kanadai fiúpáros, akikkel együtt vonatoztunk Bayonne-ból. Ida, a dél-afrikai nő. A három spanyol "papa" - egyikük a székesegyházban kiugrott a padból, amikor meglátott. S a zarándokirodában ott volt Jana, Tomas, Dorothy és Bruno is. Míg Lala a városban járt, leültem a tér sarkába, s csak néztem ki a fejemből. Itt vagyok! Megtettük! Sikerült! Néztem a turistákat, akik a sarkon vett zarándokkalapban és bottal fotózkodtak a székesegyház előtt. Bizonyára hallottak arról, hogy ide érkeznek a zarándokok. De mit tudnak ők mindarról, mit jelent ezen a téren ülni? Ülni a földön, kicsit szipogva és nézni a megérkezőket. Ülni a téren, s időnként odainteni egy-egy ismerősnek. Mert bár idegen vagy ezen a helyen, furcsa mód vannak itt ismerősök. Tudod, hogy az a belga lány ott, aki a bicajára támaszkodva fotózk, már 1800 km-t tekert le az elmúlt két hónapban. Kicsit arról is tudsz, mennyi küzdelem, szenvedés áll mögötte. S hogy nemsokára diplomamunkát készít majd a fotókból, miket a folyamatos esőzésben elég nehezen készített. Megérkezett. 

( folyt. köv.)

Alberto

Mostanában a pirkadattal indulunk. Megyünk 5-6 km-t, aztán betérünk valahová reggelizni. Ma egy alberg bárjában kávéztunk. Az ott éjszakázók is épp reggeliztek. Ráérősen indultak az emberek. Egy olasz csapat készülődött. Úgy heten-nyolcan lehettek. Erős, élettel teli férfiak. A bicajosok szokásos fekete ruháiban. Aztán az udvaron körbeálltak, megfogták egymás kezét és imádkoztak. Egyedülálló látvány volt, még a Caminón is. Elkortyolgattuk a kávét és folytattuk az utat. Egy hosszú és izmos emelkedő következett. A felénél látom, hogy az olaszok araszolnak előttünk hátizsákjaikkal. Úgy összetömörültek, hogy lehetetlen megelőzni őket. Lassan haladnak felfelé. Valamit tolnak maguk előtt. Egyikük mintha egy talicskát tolna... De nem talicska ez, hanem egy ágy! Az ágyban egy mozgássérült férfi fekszik. A szerkezet elején két hatalmas szarv, ketten azon húzzák. De oldalt is vannak rajta fülek. A többiek ott segítik tolni a fiút. Akkora szeretettel, és olyan örömmel teszik ezt, hogy miután megelőzzük őket, mindkettőnkből felszakad a sírás. Némán zokogunk egymás mellett perceken át, mert bár sokmindent láttunk már a megtett nyolcszáz km alatt, de ettől szebbet aligha. Az úton, ahol hasonló férfiak százai hajtják a kilométereket, sorolják esténként az aznapi teljesítményt - 6-8 férfi saját lehetőségeiről lemondva egy másik emberért másként járja az utat. Valami csodás megtestesüléseként a felbaráti szeretetnek.

 Pár napja ismertük meg Tevat, az ötvenes finn férfit. Neki is négy gyereke van, és írogat. "Hogy vagy?" - kérdezte, mikor utólért. "Láttátok a mozgássérült férfit?" "Nemrég láttuk. Megérintette a szívemet. Még sírtam is." - feleltem. "Ez volt a legnagyszerűbb az egész utam alatt. Megkértem őket, hogy én is tolhassam egy darabon. Három kilométeren át velük jöhettem..." - mesélte Teva. Olaszországból jöttek. Két hét alatt 220 km-t tesznek meg Albertoval, akinek központi idegrendszeri sérülése van. Két bottal el-elbotorkál egy szobán belül, de a barátai nélkül sose látná a Caminót. Most itt van. Holnap pedig ő is Santiagóba érkezik. - Ahogy Tevat hallgattam, s az örömtől csillogó szemeit láttam, azon gondolkodtam, vajon mi miért nem lehettünk részei ennek. Az én agyamon is átfutott, hogy mi lenne, ha kicsit mi is segítenénk, de rögtön elvetettem a gondolatot, "ááá, mit szólnának egy ilyen kéréshez..." Az illem, a megszokás, a viselkedési szabályok megfosztottak az élménytől, amit Teva már örőkre magával visz, hogy része lehetett ennek a nagyszerű csapatnak.
 Miért van az, hogy annyi mindent visszatartunk, olyan sokszor maradunk némák, pedig a szívünkben ott van az a szó...?

 Én vagyok Alberto! Életem kincse az a Barát, aki annyira szeretett, hogy elment értem egész a Golgotáig. Mi lennék? Ki lennék nélküle? Talán a botjaimmal elbotorkálnék a szoba sarkáig, de soha nem látnám meg a Mennyei Santiagót. Soha. Én vagyok Alberto. Kényelmesen ülök az ágyban, míg Mesterem húzza-vonja életem "szekerét". Nem szánalomból, nem teherként. Azért, mert SZERET. Mert azt mondta, azt akarja, hogy ahol Ő van, én is ott legyek. Ne maradjak ki semmiből. Nem csak mondta, de annyira komolyan gondolta, hogy otthagyta értem a menny minden dicsőségét, hogy én is jöhessek...vele... oda...át...

 Úgy látszik, a Camino még mindig tartogat meglepetéseket. Amilyen Alberto, vagy ahogy az Alberto hatására Tevaval is megtudtuk egymásról, hogy kik is vagyunk igazán. A Caminón senki se kérdi, ki vagy te a civil életben. Nem számít, mind van ott, vagy ki vagy mások szemében. Csak az számít, hogy vagy épp ebben a pillanatban. De Alberto hatására szóba került a gyülekezet, s kiderült, hogy Teva is egy lelkipásztor. Egy evangélikus gyülekezet pásztora. De tábori lelkész is volt Afganisztánban. Újjászületett ember , hatizsákjában az Ujszövetséggel. És író is. 16 könyve jelent meg eddig. Gyerekkorában egy ideig egy kibucban élt. Tizenkétszer futotta le a Maratont. Egyszer a Tibériás körül. Most meg itt vagyunk, ugyanazon az úton. És itt van Ő is, akivel, akiért és aki által futunk.

Úton

Egy Melide nevű helyen, valhonnan... Valahová. Megyünk, megyünk és megyünk... Holnapután Santiagoban leszünk. Felfoghatatlan. Annyi minden kavarog bennem. Az eukapiltusz-erdők levelének zúgása. A langyos zápor ölelésE. A pillanat, amikor 28 nap után rövidnadrágban tettem meg az első km-éket. A nemrég-volt eső hagyatékaként még csupa sáros lábszárral érkeztem este, de mégis milyen más volt... A galíciai legelőkelőbb zöldje, a száz éves gesztenyefák árnyéka. A patak kövei. A madarak éneke. A nyolcszáz éves templom hűsE. Vajon itt járt Dante is? És Nagy Károly? Nekik mit jelentett a Camino? Mivel lettek gazdagabbak a sok száz km után? Hazfelé is gyalog mentek? Visszajöttek újra? El Camino... Az út. Az én utam, a mi utunk.

Három hágón át

Küzdelmes napunk volt ma. Három hágón át küzdöttünk magunkat. Az útikönyv szerint aki ezeken túljut, az előtt már nemm lesz több akadály Santiagoig. Tegnap felmásznunk az első hágón megelőző falig. Az út utolsó szakaszán a nap is kisütött, csodás érzés volt a napsütésben gyalogolni fel a hegyek között. Lala előre ment, émn meg egyedül ballag tam felfelé egy hegyi ösvényen. La Fába volt az a kis falucska, ahol az Últreia német közöség szállásán aludtunk. Egy templom elhagyatott parókiáját újították fel, s eböl lett az alberg. Így délután kiültünk a templom elé a kispadra, bámultuk a szemben lévő hegyeket s épp arról beszélgettünk, hogy már csak egy pohár bor kellene a nap tökéletes lezárásához, mikor is Éva, a legújabb magyar ismerősünk két pohárral közelített, hogy meghívhat-e bennünket... Így telt az esténként. Korán aludni tértünk. Reggel nekivágtunk aznelső hágönak. Jó meredeken haladt egy mélyút úgy 4 km-én keresztül. Közben átléptünk Galíciában. Galíciai egészen más, mint León. Ősibb, zöldeb, természetesebb. Jó, hogy végre itt lehetünk. Az első gall falu, az első hágó után Ő Cerebriön köszöntöt ránk. Csodás gall házakkal, s egy templommal, ahol Kasztíliai Izabella ajándékát őrzik. A templom azért is emlékezetes mArad, mert volt benne egy pad egy csomó Bibliával, sok-sok országból. Magyar Bibliájuk nem volt. Lala egy új kis Károlit hozott magával,az útra, s gondoltuk, mi lenne, ha megkérdedzné, hogy akarják-e... Annyira örültek, még arra is megkérték, hogy írjon valamit az elejébe. Így hagytuk egy Bibliát az első gall faluban. Hátha lesznek magyarok, akik bele olvasnak majd. A második hágó könnyen jött. A harmadikkal viszont megszenvedtünk. Egy kemény emelkedő után egy felhőszakadás is utólért, így bemenekültünk egy bárba a hegy tetején. Volt egy kandallójuk is, ahol égett a tűz, s előtte egy fotelben ült egy ír lány, mellé telepedtek, megosztotta velem a Milkáját :) ő március 26-ÁN indult. A harmadik hágó után vagy 6-8 km-t a fensíkon gyalogoltunk ( a változatosság kedvéért a szakadó esőben) - pedig Lala már két reggel ismörökre száműzte az esőköppenyét az életéből :) ma reggel ez kb. 1 órát jelentett. Ezt a szakaszt az ereszkedés követte. Irtózatos tempóban eszkedtünk alá vagy 5-600 métert úgy 5-6 km alatt csodaszép kis falukon át, ahol száz éves gesztenyefák, ősi gall házak és csodás mohákkal borított mélyútAk szegélyezték az utunkat. Már csak 5 naaaaap! És 130 km. Galícia áldása, hogy végre vannak kilométerkövek is a Camino mellett, így látja az ember, mennyit is haladt elóre.

24. nap: Ponferrada - Villafranca dél Bierzo

A tegnapi szállásunk nem épp a legkedvesebb emlékeim közé tartozik majd. Ponfreeádában egyetlen egyházi fenntartású tömegszállás van, s mivel mi a hegyekből jöttünk, így persze már csak a pincében valami rettenetes vaságyakon jutott feKhely. Épp egy vasajtó előtt. Tisztára mint egy láger. Vagy csak túl gyakran jutnak eszembe napközben Radnóti sorai "bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s hasító fájdalomként mozdít bokája és térdET, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, hiába hívja árok, maradni mégse mer..." Elég borzi volt minden, amit tetézett egy spanyol zarándoknak álcázott túristacsapat, akik kisajátították órákra a konyhát, s a közöségi terekben jókat borozgatak, míg a többiek nézték,hogy mi lesz. Giovanni szerint ráadásul busszal jöttek. Busszal! ( tényleg volt egy busz a parkolóban) Ehhez is hozzá kell szokni, hogy egyre több új ember jön, akiknek egészen mást jelent ez az egész, akik nem figyelnek a másikra, mert fogalmuk sincs, mit jelent le gyalogolni akár 50 km-t. Egyre több az olyan csapat, akiknek kocsival viszik szállásról szállásra a bőröndjeiKet. Az újakat az úton onnan ismered fel, hogy még lelkesen "Buen Caminoznak" - a régiekkel ezt már csak viccelődésből mondjuk napközben egymásnak, pl. Ha épp szedjük magunkra az eső cuccot... Végül aztán az este csak elvonult a társalgóból a " spirittours"-Ős csapat. Kiültünk Lalával, s élveztük az ismeretlen-ismerős tömeget. Egyszer csak megérkezett két kisgyerek. Szlovákok voltak, s ma kezdték szüleikkel a Caminót. Selmecbányán van egy antikváriumuk. S hozzá egy kisfiú, Brúnó (6) és egy kislány, Dorothy (4). Míg Lala a szülőkkel beszélgetett, én a kicsikkel játszottam vagy másfél órát. Olyan jó volt hallani a nevetésüket. Hiányoznak a gyerekek. Reggel korán indultunk. Nem szokásuk beszállni a reggeli sötétbenmatatós, zacskózörgetős bandába, de jobb volt már úton lenni. Ponferrádából tegnap csak a boltot láttuk. Ma láttuk a várat... Is. De csak futtában. A sárga nyilak át kereesgélve - sehogy se volt jelelve a város. Valahogy csak kitaláltuk, s végre egy kedves kis külváros gesztenyefái alatt sétálgattunk. Külvárosból jutott még kettő, de határozottan jó hangulatúak. Aztán egy Cacabellos nevű helyen találkoztunk Lalával. Szőlőt egyek között kanyargott az út. S olyan meleg volt, hogy az esődzseki alól le kellett venni egy réteget. Vagy 5 km-én át az út mellett haladtunk, de elég furcsa érzés volt, hogy 120-al szaggatnak el mellettünk az autók. Lala úgy döntött menjünk vissza a szőlőskertek közé. A nap is kisütött. Az eső se esett vagy egy órán át, így ha fáradtan is, de jó hangulatban érkeztünk meg VillafrancAba, ahol találtunk egy nagyon klassz kis szállodát, s előre hoztuk ma vasárnapot, gyors kivettük az utolsó szabad szobájukat. Most a vacsira várunk, aztán nyugovóra térünk, hogy holnap újult erővel vágjunk neki a helyeknek. Holnapra kb. 500 m emelkedés var ránk.

22.nap : Foncebadon - Ponferrada

Szép nap volt. Hosszú, kicsit kemény, de felejthetetlen nap.

Egy jobb szállásról lustábban indul el az ember, így ma nyolc lett, mire nekivágtunk a hegyeknek. A kutyákat megúsztuk - az is lehet, hogy már jóllaktak a koránkelőkkel.
A Cruz de Ferro kicsit feljebb volt meg, de a tiszta egbolt miatt csodalatos panoramaval karpotolt az ut az emelkedokert. Lala tegnap azt igerte, hogy napsutesben erunk majd a kereszthez. Igy lett. Amikor megerkeztunk, sutott a nap. ( Igaz a fenykepeken ez mar nem latszik.)
A kereszttol egy kopar fennsikon vezett az ut vagy egy oran keresztul. A terep koves volt, s meg a havasesovel is meg kellett birkozzunk. Igaz, nem volt ho! Pedig a caminos-szobeszedek szerint az elmult heten vegig ho fedte a hegytetot.  Kb. egy ora mulva ertunk egy fura helyre ( Mojardin?) az "utolso templomos lovag" tartja fenn. No nem hinnem, hogy az igazi templomosok hasonlo korulmenyek kozott eltek volna - valaha is :) Hala, hala, hogy nem jottunk le ide az este!!!!!! ( Lala egyebkent ma ketszer is mondta, hogy El Ochebo olyan mesze van, s olyan kemeny a terep lefele, hogy tenyleg eleg lehetetlen vallakozas lett volna az este addig jonni)  Szoval a templomos romhalmaztol ugy ket es fel ora kemeny ereszkedes kezdodott egy palakozetbol allo hegyoldal vizes tablain lefele a meredekbe. Terdeket es bokakat probalo egy feladat volt. De a kilatas mindenert karpotolta az embert. Olyanok ezek a helyek, mintha a vilag tetejen jarnal. S a legklasszabb, maikor nincsenek a kozeledben se emberek. Ezen a szakaszon tobbnyire ez is megadatott.
El Achebo jo hely. Klassz kis ettermekkel. A kandalloban lobogo tuzzel, finom, meleg kaveval. Jot pihentunk. A kovetkezo 4 km egy utszeli seta volt. Nyugodt kis szakasz. A vege fele betertunk egy osvenyre, ami levendulak kozott vezetett at!   Vegre atertunk egy olyan oldalra, ahol mar zoldek a fak, viritanak a viragok, tavasz van! Csak az eso, az a draga eso....
No a kovetkezo faluban osszeakadtunk Giovannival, aki megint maganyos. par napja osszejott egy olasz lannyal, omiatta volt a nagy amokfutas Sahagunbol. Astorgaban meg dult a szerelem, most meg elegge maga alatt volt megint szegeny. Egy falunyit baktattunk egyutt. Egy csodaszep kis falunyit. Majd onnan jott megint egy hajmereszto ereszkedes a palatablakbol allo patakmederben. Viszont eleinte nem esett egy jo darabig. Kisutott a nap! Leszedtuk az osszes cuccot, eloszor az ut soran egyszal hosszuujjuban es mellenyben vagtattunk. Lala mar mondta is, hogy orokre bucsut int az esopelerinnek - egeszen ugy 20 percig sikerult is, mert azt kovetoen meg egy eddig meg soha nem tapasztalt felhoszakadas szakadt rank. Epp egy kisvarosban voltunk, s bemenekultunk egy barba. A valtozatossag kedveert - s a kavemergezest elkerulendo - most forrocsokit es tinto vinot ittunk. Majd nekivagtunk az utolso etapnak, ami kb. 7 km volt meg. A szakado esoben eleg nehezen telt. Ponferrada csak nem akart megerkezni. Amikor meg megerkezett borzaszto volt a jelolese. Ahogy kozeledunk Santiagoba, ugy egyre silanyabb a Camino jelelese. Pamplonaban meg minden fel meteren a falakon es a jardakban is kagylo, kagylo hatan. Most meg orulj, ha egy jardaszegelyen vagy egy tabla hatoldlan fellelsz egy halvanysarga nyilacskat. Lala egyszercsak megkerdezett egy lutyas neger not, nem tudja-e merre van az alberg. Es csak atmutatott az ut tuloldalra, mert ott alltunk otven meterre tole. Valamilyen egyhazi fenntartasu, donativos szallas. Sajnos mar csak a pinceben kialakitott nyari tomegszallason akadt egy emeletes agy - de ez is aldas egy ilyen nap utan.
Holnap szombat. Holnaphoz egy hetre pedig.... Santiago.
Mar csak 8 ejszaka az albergben, es 8 nap a spanyol utakon. Itt a kertben allo tabla szerint innen epp 202 km-re van Santiago de Compostela.

"Hajra, fogyjon az ut! Tarsak, siessunk!"

21.nap : Astorga - Foncebadon

Ujra a hegyek kozott.
Esos reggelre ebredtunk, s napkozben se sokat javult az ido. Nem tudom, hanyszor vettem fel-le ma az esoruhakat. Az a baj veluk, hogy ha nem veszed fel, akkor elazol, ha felveszed, akkor is csurom vizes leszel (foleg a hegymenetek soran) a ruha alatt, mert semmit nem szellozik a cucc. Nme is ertem, masok hogy kepesek egesz nap benne maradni :(
Reggel nagyon jol haladtunk. Egy ora utan talaltunk egy nagyon klassz reggelizohelyet. A no vagy hat nyelven beszelt, s minden annyira, de annyira jo volt. tiszta, finom, izleses. Mintha egy masik vilagbol csoppent volna ide a hegyek koze.

Most Lala ir, en kozben megiszom a kavemat :

Ma kemeny terepunk volt, de Szilvi nagyon jol birta. Hegyek... Errefele, 15OO m korul olyan, mintha februar vege-marcius eleje lenne. Az eso ( szemerkelo/folyamatosan meg-meg lodulo) sem csorbitott semmit a gyonyoru taj szepsegebol. Ma a 3O kilometerunkbol 2O hegymenet volt, de mostmar sokkal jobban birtuk, mint az elso het Pireneusainak hagoit. Ez a hegyvonulat a leoni-hegyseghez tartozik. Holnap erjuk el a csucsot, ami a mai napba is elvileg belefert volna, de a labunkban 30 km-rel mar nem vagtunk neki. holnap forditva lesz. A nap elso fele hegymenet, aztan bosges ( tobb mint 1200 meter) ereszkedes. Mostanra mar az izuleteink es az izmaink is rendben vannak. Joleso erzes volt egy ot fos falucskaban a szallasok gyongyszemet megtalalni.

Megint Szilvi:

Szoval epp 45 percre a Cruz de Ferro -tol alltunk meg. Ez a Camino legmagasabb pontja, s egy jelkepes pont is, mert az itt allo keresztnel teszik le a zarandokok azokat a koveket, amiket meg otthonrol hoztak, s azokat a terheket jelkepezik, melyek miatt az utat vegigjartak. Mi nem hoztunk kovet, hisz nem kell ehhez a kereszthez elzarandokolnunk ahhoz, hogy a terheinket letegyuk. Megtehetjuk ezt barhol, barmikor. De persze azert par szaz kilometer varakozas utan, mar mi is nagyon varjuk a Cruz de Ferrot. Tudtam, hogy Lala meg ma fel szeretne menni. A gond csak az, hogy a kereszt utan mar csak egy futes es viz nelkuli primitiv szallaslehetoseg lett volna, illetve innen negy oranyira a kovetkezo falu. Igaz, hogy nagyresze mar lejtmenetben, de akkor negyven kilometert kellett volna megtennunk. Azt hiszem, a labamnak mar sok lett volna. Meg este fele mar senki nincs uton.  - Lala nem is meselte a mai kalandjat? Egy negy lanybol allo spanyol csapat haladt elotte a hegyek kozott, s ezek a spanyolok eleg hangosak tudnak lenni... Nem volt ez most se maskepp. Az ut mellett az egyik oldalon feltunt egy vaddiszno ket suldo "gyermekevel". No erre a lanyok meg jobban elkezdtek kiabalni. Mire a termetes allat elindult Lala fele.  Aki jobb hijan csak  aturabotjat tudta volna hasznalni ellene. Vegul ugy tiz meterre tole megallt az allat, meggondolta magat, s atment az ut tuloldalara. Lala mozdulatlanul varta, mi lesz most - mert ugye az a legveszelyesebb helyzet, amikor az anyaallat es gyermekei koze kerul az ember. Hala Istennek egyszer csak a ket kisdiszno is atszaladt az ut tuloldalara. Pff.... Szoval emiatt se nagyon volt kedvem nekivagni ugy az erdonek, hogy velhetoen este het korul keveredunk majd ki belole.

Kutyakkal is talalkoztunk ma. Egyebkent Foncebadon - az a hely, ahol most vagyunk epp - mivel sokaig teljesen lakatlan telepules volt, arrol is hires, hogy egy csomo koborkutya el itt. S ez a Camino egyik "probaja". A legenda szerint a romai katonak szellemi szalljak meg ezeket a kutyakat, s ok probaljak meg vedelmezni sajat felsegteruletuket. Coelho is, es tobben masok is irtak mar a foncebadoni kutyakrol. No mi mar hamarabb, az elozo falu szelen talalkoztunk egy trioval. Ket nemetjuhasz es egy birka termetu es kinezetu peldany alldogalt az ut mellett. De "csak" ugattak, s bar kozelebb jottek, de vegul meggondoltak magukat, s az ellenkezo iranyba mentek tovabb. Remelem, ennyi eleg volt a kutyakbol, s reggel mar nem fogunk talalkozni veluk.

Sajnos a maradek ket francia parosbol is az egyiknek ma fel kellett adnia. Jaquline laba egyre hatalmasabb, s ugy dontottek, hogy felhagynak a taxizassal, inkabb hazautaztak. Egyre kevesebb az ismeros. Pedig jo lenne, milyen jo lenne Santiagoban a templom elotti teren azokkal lenni, akikkel annyi elmeny kot ossze az elmult hetekbol. Majd meglatjuk... Meg barmi megtortenhet.

20.nap : Villadanga - Astorga

Szép nap volt. Jó idő egy sétához a hegyekben. Reggel lefutottunk a következő faluba, ahol megettünk egy hatalmas reggelit. Aztán újabb közel 10 km , majdmkisütött a nap. Felmentünk inkább egy 2 km-el hosszabb útra a hegyekbe. Végre megint igazi Camino volt. Az ég ezer színű kékje, a domb oldalak százféle vöröse és a lassan kibomló zöldek. Szép volt. Madarak éneke, magányos séta a hegyek között. Végre a gyomromse fájt. Csak egy termetes vízhólyag jutott mára. Lala megvárt az egyik dombtetőn, s kiszellőztettük a lábaiNkat. Jött pár olasz bicajos, majd Gábor, a magyar srác, aki megkínált szölövel. Hogy az milyen jól esett ott fenn a hegyek között. Mentünk, mendegéltünk, majd egy különös helyre bukkantunk, ahol egy srác megvendégelte az arra járó zarándokokat. Úgy 20-22km után egy kőkereszthez értünk, ahonnan rá lehetett látni Astorgára. Onnan már csak másfél óra volt. Astorga csodaszép. A rómaiak alapították, majd volt it t minden... Még Egy Gaudi által épített püspöki palotája is van ennek a csuda városnak. Illetve csak 3 emeletet épített, mert közben meghalt a püspök, aki a megrendelő volt, s a többiek meg összevesztek,hogy lehet- e Gaudi aznépítője egy püspöki palotának, persze Gaudi továbbállnak, így a legfelső emelet már egy átlagos építész által felhúzott valami... Érdekes látni a különbséget. Ma egy Camino múzeum van az épületben ( elég gyenge a tárlat ). Most meg a San Javier Albergben prólálunk lassan nyugovóra térni, mert holnap nekivágunk újból a hegyeknek...

19.-2º.nap : Leon - Villad....

Tegnap reggel megallas nelkul besuhantunk 4 ora alatt Leonba. A terep kicist valtozott mar, megint visszatertek a dombok. S a civilizacio kozelsegevel is meg kellett birkozni.

Kicsit fura erzes egy het pusztai vandorlas utan besetalni egy nagyvarosba, s orakon at menni, menni cska befele. Eloszor jonnek az autoszalonok, az autopalyalehajtok, aztan mar a Bricosotre-szeru epitoipari auhazak, majd a kulvarosok. Vegre mar "pestlorinc" kozpontjaba ertel, de hol van meg az alberg, s az ovaros.

Az alberg (egy egyhazi) egyebkent nagyon jo helyen volt. Leon kozepen. Becsekkoltunk, majd elmentunk ebedelni (ezt inkabb nem reszletezem, mert estere gyomorilag megint sikerult lebetegednem :(  ). A varos egyebkent tenyleg nagyon szep. szuk utcacskak, tobb szaz eves hazak, epuletek, templomok. Egy Gaudi altal tervezett epulet - ma bankszekhaz. Azt mondjak, a Camino megvaltoztat. Feltem, hogy mar teljesen megvaltoztatott, mert Leon fele setalgatva is csak azon tudott jarni az eszem, hogy remelem, a leoni albergben jobbak leszenk az agybetetek, mint az elozo esti szallasunkon... Zarandokkkent ezek a mindent vivo kersedek. Hol alszol, mit eszel, hogy van a labad, esik-e az eso... Szoval nem nagyon lelkesitett mar az se, hogy Leonba erkezunk. De ahogy meglattam az elso Gaudit, rogton megkerestem a kornyeken egy turista irodat, szereztem terkepet s nekialltunk bejarni a varost. Megnyugodtam. Azert meg nem fordultam ki teljesen onmagambol :)

Este a szallon egy regi ismeros osztrak hazasparral meg ket ismeros francia parral aludtunk. Indulas elott valaki azt mondta, hogy nem szabad hazasparopknak egyutt menni, mert a sok gyotrelem, s a megprobaltatasok felemesztik a kapcsoaltokat is, s sokan osszevesznek az ut soran. Hat, jolatni, hogy nem igy van. Az osztrakok is , a franciak is olyan peldamutato szeretettel, gyengedseggel es ragaszkodassal vannak egymas fele. Az emeletes agyakon a ferjek alszanak felul. A ferjek pakoljak ki-be a halozsakokat, fel-leadjak a csomagokat, masszirozzak parjaik labat. Jo erzes volt tegnap veluk, koztuk lenni.
Regina es Michael sajnos tenyleg lemaradt. Volt egy patronaltjuk, egy 20 eves koreai lany, Janin (ok Madleine-nek hivtak), azota mi probalunk figyelni ra. Lala mindig viccelodott vele, hogy nemsokara Leonba erunk, s ott majd elmegyunk egyutt kavezni. Leonban aztan nem talalkoztunka  varosban, igy vettunk neki egy nagy csoki-sziv-sutit. Megorult neki az este. Ma reggel meg odarohant Lalahoz es nagyon atolelte, koszonte. Kiderult, hogy tegnap beteg volt, azert nem tudott kijonni a varosba, s amikor egyedul fekudt az albergbe, mi ajandekkal jottunk hozza. Olyan jo latni, hogy mennyi kisebb-nagyobb csoda tortenik az uton. Mert odafigyelunk egymasra. Sokkal, sokkal, sokkal jobban, mint a normalis eletben. Az egyik francia feleseg (Jaquline) laba is leserult, s mar ket napja taxival kell menjen, mig a csapat masik harom tagja gyalogol. Reggel a tobbiek mar elemnetek, o meg egyedul pityergett az agyan. Lala odalepett, atolete, s keveske francia tudasaval probalta elmagyarzni, hogy nem lesz gond, egy-ket nap es meggyogyul.  ( Egyebkent tegnap kozolte epp Lala, hogy most mar a franciat is felveszi a"kisnyelvek" koze (Bori!) , mert hogy mar azon is gagyog ezt-azt.)

Az este emgismerkedtunk egy Svedorszagban elo magyar doktornovel, Ibolyaval is. O amolyan megszallott zarandokolo. Meger egy kulon tortenetet, de ehhez most nincs erom.

A mai nap nekem nehezebb volt sokkal. 21 km-t jottunk eddig a Villad... nevu helyig. Tobbnyire az autout mellett, a gyomromban vissza-visszatero kuzdelmekkel. Megerkeztunk egy eleg furcsa albergebe, ahol megint nincs futes - kinn pedig 4 fok van. Viva Espana! Vicces ez a forro Spanyolorszag. Az embernek a hidegben semmihez nincs kedve. Epp meg is beszeltuk Lalval, hogy SEHOVA nem megyunk, csak a halozsakba ma mar. De az elobb jott szolni, hogy van itt harom lelkes amerikai, akikkel egesz nap kerulgettuk egymast - ok ma kezdtek Leonbol! - s meghivtak bennunket vacsorazni. Hat ez lett az elhatarozasbol.

Holnap Astorga. Aztan nekivagunk ujra a hegyeknek. Remelem, ho mar nem lesz...

Majd elfelejtettem, ma delelott megtettuk az 500. km-t, mar kevesebb, mitn 300 van vissza.