Úgy terveztük, utolsó este mindenképp albergben alszunk, hogy részesei legyünk annak a megismételhetetlen estének, amikor sok heti várakozás és küzdelem után már csak órák választják el a zarándokot a céltól. Végül egy panzióban kötöttünk ki, így csak saját izgatott várakozásunk maradt. Órákig feküdtünk álmatlanul az ágyban, akkora volt bennünk a várakozás. Hajnalban indultunk, hogy 11 körül megérkezzünk majd. Ám az erdőhöz érve egy férfi azzal fogadott, hogy lehetetlen vállalkozás sötétben nekivágni. Elsőre persze úgy is tűnt, mert több út is indult, s a jelzéseket az ember a vaksötétben nem láthatta, így elindulni is lehetetlenség volt. De nem nekünk! Tudtam, hogy Lala épp azért jött ki korán, hogy egyszer végre a sötét erdőben is gyalogolhasson. Öt perc alatt a fejlámpával kiderítette melyik is a jó út és nekivágtunk... Csak az volt furcsa, hogy az erdőszélen ácsorgó olasz nem követett. Továbbra is ragaszkodott a meggyőződéséhez, hogy ebben a sötétben lehetetlen menni. Érdekes tapasztalat volt. Utóbb kiderült, hogy ugyanez a történet pár perccel később Tevával is lezajlott.
Santiago. Furcsa és egyben hihetetlen érzés volt. Olyan sok falun és városon átsétáltunk az elmúlt hetekben, hogy nem igazán fogta fel az ember a város szélén: megérkeztünk... Furcsa volt, hogy míg mi ketten ( s egy-két zarándok előttünk, mögöttünk) nyolcszáz kilóméterről érkezünk, hátunkon életünk elengedhetetlen kellékeivel - emberek jönnek-mennek körülöttünk tudomást se véve rólunk, zarándokokról. Olyan volt kicsit, mint keresztényként élni. Míg a többség tesz-vesz, fut-rohan, lefoglalja magát ezer dologgal, ugyanakkor és ugyanott egy maroknyi ember egy cél felé halad, valahonnan, valahová tart, annak tudatában, hogy a látható mögött ott a láthatatlan, de sokkal valóságosabb.
A székesegyházhoz közeledve aztán egy szűk sikátorszerű utcában találta magát az ember. Hirtelen egy kelta dudás zenéje tört át a város szombat délelőtti nyüzsgésén. Kirázott a hideg. Mégis vannak itt olyanok, akik tudják, ebben a sokszínű tömegben néhányan most épp MEGÉRKEZNEK. A térre érve ledobtuk a hátizsákot, átöleltük egymást és körbenéztünk, vannak-e ismerősök. Akkor - még - nem voltak. Pár perc múlva összefutottunk Ivánnal és Lacival, szlovák barátainkkal. Épp akkor, amikor egy mosdót kerestünk, s egy helyet, ahol lerakhatnánk terheinket, míg hivatalosan is befejezzük a zarándoklatot. Laci felvitt bennünket a szállodájukba, s megvendégelt egy csodás mandulsá csokival és hideg kólával ( talán, mert ötödik útja után tudja, mire is van ilyenkor a meginkább szüksége az embernek). A székesegyház és a compostella átvétele után elbúcsúztuk Laciéktól, és megebédeltünk. Aztán találkoztunk Tevával, aki épp egy étterem teraszán ült, s mint mondta, azért imádkozott, hogy összefussunk. Akiket viszontláttunk még: a francia-kanadai fiúpáros, akikkel együtt vonatoztunk Bayonne-ból. Ida, a dél-afrikai nő. A három spanyol "papa" - egyikük a székesegyházban kiugrott a padból, amikor meglátott. S a zarándokirodában ott volt Jana, Tomas, Dorothy és Bruno is. Míg Lala a városban járt, leültem a tér sarkába, s csak néztem ki a fejemből. Itt vagyok! Megtettük! Sikerült! Néztem a turistákat, akik a sarkon vett zarándokkalapban és bottal fotózkodtak a székesegyház előtt. Bizonyára hallottak arról, hogy ide érkeznek a zarándokok. De mit tudnak ők mindarról, mit jelent ezen a téren ülni? Ülni a földön, kicsit szipogva és nézni a megérkezőket. Ülni a téren, s időnként odainteni egy-egy ismerősnek. Mert bár idegen vagy ezen a helyen, furcsa mód vannak itt ismerősök. Tudod, hogy az a belga lány ott, aki a bicajára támaszkodva fotózk, már 1800 km-t tekert le az elmúlt két hónapban. Kicsit arról is tudsz, mennyi küzdelem, szenvedés áll mögötte. S hogy nemsokára diplomamunkát készít majd a fotókból, miket a folyamatos esőzésben elég nehezen készített. Megérkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése