Hidegzuhany és lámpaláz

Tegnap este a velencei nagytáborban lett volna előadása az Integrált Színháznak. Már az előzmények, egyeztetések is kicsit furán alakultak, az eredeti hétvégi időpont helyett hétfőre kerültünk, s az egész hetes színházas szeminárium pedig egyetlen délutánra zsugorodott. Szóval némi viszontagságok után ( Tamásék autója elromlott, így Sopronból öt és fél óra alatt sikerült Velencére érniük) együtt volt a társulat kb. negyven tagja Sopronból, Zsiráról, Tordasról és Fehérvárról. A csapat az imaházban próbálni kezdett, miközben Tamással bementünka táborba egy gyors terepszemlére. Kiderült a színpad nemcsak kicsi, de az épp feltelepített technikát nem nagyon fogják leszedni, s a programok csúszásban vannak, s ugye mi kilenctől lettünk volna, s így kb. tíz körül kezdhetnénk, de ha elő is akarunk készülni akkor ugye az megint egy pár perc, azaz jó ha fél tizenegykor elkezdhetjük, de tizenegyig feltétlen be is kell fejezzük, mert csak addig szól az engedély. Na most ugye ez elég érdekes kérés ( amivel egyébként nem először találkozom, mióta a Tamásékkal dologzom), hogy légy szíves add elő a két órás darabot mondjuk fél óra alatt :) . Végül a szervező azzal a kompromisszumos megoldással állt elő, hogy ha már egyszer úgyis az imaházban próbálunk, hát akkor mi lenne, ha mondjuk fél tíztől ott lenne egy kamara-jellegű előadás, mert ezesetben legalább ott addig elő tudunk készülni. Kis csapatunk először kicsit elkedvetlenedett, amikor Tamás bejelentette: "van egy jó hírem és egy rossz..." , de a következő percben már lelkesen építette a falakat, hordta a díszletet, állt neki próbálni az új körülmények között. Negyed tízre minden el is készült, s a jelmezek felvétele után fél tíztől izgatottan vártuk a nézőket, akik csak nem jöttek, csak nem jöttek. A fiatalok már telefonálgatni kezdtek, hogy mi is a helyzet a táborba, mikoris kiderült, ott lassan véget ér a program, s szó se volt holmi színházi előadásról az imaházban. Tíz óra magasságában a szervezők megüzenték, hogy bocs, de ma elmaradna az előadás, ha nagyon szeretnénk, akkor majd holnap délután alternatív programként eljétszhatjuk a darabot. Hmmm. Tamással csak álltunk, s vártuk mi is lesz, hogyan is mondjuk meg most a gyerekeknek és a sérülteknek, akik közül többen több száz kilométert utaztak ma ezért az előadásért, hogy akkor lámpaláz helyett hidegzuhany... Hát volt is sírás. Első elkeseredésükben a fiatalok egy része azon mód utcagyerekeknek öltözve át akart vonulni a táborba, s elsírni bánatát az első szembejövőnek. aztán szép lassan megnyugodtak. Levedlették színpadi ruháikat. Díszletet bontottak. Csomagoltak. Fél tizenegyre a tordasi intézet kisbusza is megérkezett a lakókért, s sűrű bocsánatkérések közepette elbúcsúzkodtunk tőlük. Hát nem volt egy kellemes dolog, amikor a csapat kísérője, az intézet egyik vezetője megkérdezte, ki is volt ennek a tábornak a szervezője, rendezője, hogy kérem a baptista ifjúsági bizottság. Túl a fiatalok csalódásán, a nem keresztény kollégáink ( a csapat egyharmada) értetlenségén, a sérültek csodálkozásán - akik közül Irénke a jelmezét se volt hajlandó levenni, s sírva, katonazubbonyban utazott haza, másikuk a kemény gyógyszereit egy szelet kenyérrel vette be, mert sajnos még az se lett volna, ha maradék készpénzeinket összekaparva nem veszünk két karton ásványvizet és egy csomag kenyeret az éhes-szomjas társaságnak- túllépve a tegnap estén, ha valaki olvassa ezen sorokat, ne feledkezzen meg imádkozni a táborért, az előttünk álló napok szervezésért, áldásaiért, az időjárásért, a szolgálókért. Bár számunkra nem a legkellemesebben indult, hisszük, hogy Isten valóságos áldásokat tartogat a résztvevő több száz fiatalnak - akik talán sose tudják meg, hogy tegnap este a park túloldalán pár tucat lelkes ember szívvel-lélekkel azon fáradozott, hogy megajándékozza őket valami különlegessel. Valahol Európában.