Reggelre kiderült. Korán indultunk. Rabatig a pályán, onnan dél felé vettük az irányt. Két nap után kezdtünk végre valamit látni Marokkóból. Városszéli piacok, útmenti olajfaerdők és pálmaligetek. Terrakotta színű talaj. Hirtelen hegyek nőttek az út mellett. Óriási hegycsúcsok között kanyarogtak a szerpentinek. Olyan volt, mintha egy hétmérföldes csizmában lépkednénk a világ tetején. Kis városkák, az emberek mindenfelé integetnek, szeretettel fogadnak. A rendőrök leállították a forgalmat, s a piros lámpák ellenére integettek, hogy csak menjünk, menjünk tovább. Egy helyen lemaradtunk a többiektől, mire elénk vág egy rendőrautó: álljunk meg, hol van a többi négy motor?. Honnan tudják, hogy nyolcan vagyunk? Örökre rejtély marad. A rendőr azt kéri, hozzuk ide a többieket is, mert rosszfelé mentek tovább. S valóban? Honnan tudták, hogy eltévedtünk? Honnan tudják, hová akartunk menni? Mindegy. Kivezetnek a városból. A következő elején már integetve fogad a rendőr. Kősivatag. Kopár tájak. Majd újra meredeken emelkednek az utak. Valami szédítő kanyarok egy elképesztő folyóvölgyben. Viadukt a szakadék felett. A fémhídon csak lassan merészkednek át a motorok. Pár perc múlva az is megesett, amitől kicsit mindig tartottam, estünk - hála Istennek, csak kis sebesség mellett, s apróbb zúzódásokkal megúsztuk. Az éjszakát egy hegyi faluban, Marokkó legnagyobb vízesése mellett töltöttük. Ez itt már nem az arab világ, inkább az igazi Afrika. Az afrikai vályogház kék ablaktáblái mögött eleven színekkel festett szobák, agyagedények és szőttesek. A lapostetőn esti sziesztázóhely fekvőalkalmatosságokkal. Egyszerűen hihetetlen. Ezer afrikai csecsebecsét kínáló bazárok sora. Vacsora a vízesés mellett. Csak hit által, mert a koromsötét éjszakában nem láttuk mit is rejt a tadzsin, a jellegzetes marokkói étel. Reggel négykor a müezzin és a kutyák ugatása ébresztett. Lala szerint "nem mondhatják, hogy a kutya se hallgatja meg őket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése