A hétvégében a legrosszabb volt a legjobb: hogy beteg voltam. Kettő jó is volt benne, hogy a Borival együtt (ami nem azért jó, mert jó, hogy ő beteg, hanem mert jó, hogy jó sokat voltunk együtt), s hogy elolvastam egy jó könyvet. Egy könyvet, amit a Lala kapott kölcsön, de persze azonnal elkedtem olvasni, s rengeteg, de rengeteg dolgot kaptam belőle. Végül az egész olyan volt, mintha magával az íróval beszéltem volna át dolgokat.
Az olvasásban azt is szeretem, hogy olyanokat is felhoz belőlem, amik ott így le sincsenek írva. Elindít egy gondolatot, az egy újabbat és újabbat, s hirtelen megvan a válasz valami egészen másra. Isten nagyszerű találmánya, hogy szavakat adott nekünk, melyekkel megkísérelhetjük... miket írok! kész. Szóval most kattog az agyam vagy két napja, és drága Lalám meg hallgathatja mindazt, ami elő-előtör belőlem. Mondom neki a kocsiban, a Tescoban, az ágyban, az asztalnál. Feltéve, ha ott van. ( ez csak arról jutott eszembe, hoyg tegnap pl. alig láttam )
Ma.
Fájt a mások bánata. Kettő is. És "sírtam rád", mert rossz volt tudni, hogy neked fáj. És kértem Istent, hogy tegyen valamit, mert van, hogy csak ő tud. És sokszor sokmindent nem értek. Nem értem, hogy miért okozunk másoknak fájdalmakat. Miért kell olyan sok idő, hogy megtanuljunk másra is figyleni, nemcsak ön-önmagunkra? És azért se kezdem "S"-sel a mondatot, mert úgy hírlik, mindig azzal kezdek mindenféle mondatokat. Talán mert több százszor ráírtam már mindenféle fogalmazásokra életemben, hogy "És"-sel nem kezdünk mondatot, és odaáig is elvetemedtem, hogy következetesen egy egész jegyet levontam, ha akár egyetlen mondat is "És" -sel kezdődött. És most És-sel kezdek. És annyiszor, hogy ez maga a bukás. Hát ezért kezdem "S"-sel a mondatokat.
"De én HISZEM, hogy még meglátom az Úr jóságát az élők földjén. Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban!" (27.Zs.13-14.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése