A vonatból nézem a sinek mellé tákolt fóliaviskókat. Otthontalanok elképesztő hajlékai. A déli aluljárójában naponta elhaladok egy hajléktalan "család?" - nevezzük inkább lakóközösségnek - mellett. Ágybetéteiken hatalmas dunyhák alatt fekszenek. Mellettük rádió szól, s persze - ha jut rá - ott az elengedhetetlen kannás nedü is. Regényeket olvasnak. Egyiknek van egy németjuhász kutyája. Többnyire ott trónol a dunyha tetején. Olyan, mintha egy valóságshow lakói lennének, s a járókelő pedig - persze csak diszkréten - be-bepillanthat életük különféle mozzanataiba. Ma reggel vendégeik voltak. Vagy hatan-heten kuporogtak a három ágybetéten. Fél szemmel lestem, mi lehet a szokatlan találka oka. Felettük a falon egy fenyőágakból összekötött kis koszorú, alatta egyik társuk fotója. A földön gyertya ég. Valaki elkerült hát az utcáról...
Vannak másféle otthontalanok. Családban élnek. Tető van felettük. Valami az otthonból mégis hibádzik. A kötőanyag. A szeretet. Keresik itt is- ott is. Koldulják az első szembejövőtől. Menekülnek álomvilágba. Ott szépek, szeretettek, elfogadottak. Aztán a valóságban ebből is csak a szenvedés marad.
Hogyan fognak majd hazatalálni?
Pedig háttértől, helytől függetlenül minden halandónak adott egy hajlék. A Hajlék. Az örökkévaló. S ami még klasszabb, az Atya karja nemcsak odaát, de itt is kész körülölelni.
"Hajlékod az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak." (V.Mózes 33:27.)
Károli fordítás szerint: "Hajlék az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése