Viet-nász

Először az esőre fogtam, hogy sehol egy szabad parkolóhely a követség közelében. Később feltűnt, hogy mindenfelé piros masnikkal díszített autók próbálnak beparkolni a legextrémebb helyekre. Akár egy lakodalmas forgatag. És az is volt. Hétfő délelőtt a budapesti vietnámi nagykövetségen. Sok, sok ünneplőbe öltözött vietnámi család tolongott az ajtóban. Az emeleti nagyteremben világítottak a kristálycsillárok, de az alagsori fogadószobában már nyugalom fogadott. Álltunk és vártunk, míg ügyeink intézendő sorra kerültünk. Épp a papírokat rendezgetem elmélyülten, s alkuszunk az ügyintézővel, hogy nem szerda tizenöt, inkább péntek tíz...mikoris felnézve azt látom, hogy az ügyintézői pult túloldalán ott áll két nagy kamera, amolyan tévés, s épp felvételt készítenek. Gondoltam, álmodom. Követség. Vízumok. Esküvő. És még a média is. De nem álom volt. A következő másodpercben egy full menyasszonyiruhás, full vietnámi vőlegény-menyasszony ifjúpár tolult mellém az alagsori konzuli iroda pultjához. A beáramló - gondolom- viet-násznép közben mindenféle magyarázatnélkül kisodort az előtérbe. Az útlevelek! A papírjaink! Mind a pulton maradtak. De nem tartott sokáig a furcsa jelenés. Kb. fél perc elteltével a beözönlött tömeg már özönlött is kifelé. Csokrostól. Fotóstól. Kamerástól. Menyasszonyostól. S mi újra visszacsöppenhettünk a hétfő délelőtti ügyintézős világba. Sok kis ünneplőbe ölötözött vietnámi közül. Itt Budapesten.