Tegnap délelőtt, miután Lala hazatért a bazilika oldalából az okt.23-i koszorúzásról, szóval miután eleget tett hivatalos ( és hazafiúi) kötelezettségeinek, s lelkesen kontstatáltuk, hogy akadt egy szabad fél napunk, s mivel az idő is szép volt, s a család szabad tagjai (azaz apa, Illés és anya) mind lelkesen kerekeznek, mindezen tényezők együttes fennállásának köszönhetően megszületett az elhatározás, hogy kitekerünk Velencére.
Miután apának is szereztünk egy bringát a szomszédból, elindultunk hát kifelé a városból. Apa az Isinek most azt ígérte, annyiszor, akkor és ott állunk meg, ahol csak akarja. Így az első megállóra a Budai út végénél sor is került.
Kisfaludon apa felvetette, hogy két hete ő nem a megszokott déli parton át közelítette meg szeretett városunkat, de felfedezte a nemrég megnyílt északi bringautat, ami bár némileg hosszabb és nehezebb kétseégtelenül sokszínűbb, mint a déli parti sík tekerés. Több se kellett Isinek, rögtön Pákozd felé vettük az irányt. Itt az első bringaparkolónál tartottuk a következő pihenőt. Mivel az új bicajút mellett takaros kis parkolókat is építettek bizonyos kiszámíthatatlan távolságokra (Pákozdon belül pl. 800 m-re egymástól kettőt is).
Pákozd után egy erdős szakasz következett, majd fel az emlékhelyhez, múzeumhoz. El az arborétum bejárata előtt. ( A Szunyog-szigeti "parkolót" kihagytuk.) Hogy aztán a legfanatsztikusabb lejtőn suhanjon alá az ember miközben a Velencei-tó panorámájában gyönyörködik. Ezekért a lélektágító pillanatokért tekeri végig az ember a huszonvalahány km-t. És ezekért a különleges percekért megériii.
A nagy suhanást követően letekertünk a tó mellé a következő "parkolóba". Itt azt találtuk ki, hogy nem a hivatalos úton folytatjuk, inkább közvetlenül a tó mellett haladunk majd abban a reményben, hogy csak lesz valami út. Ami volt is. Hol földút, hol meg a part melletti beton akármi. Ahol a horgászok örömére emelgettük át rajtuk és botjaikon a bicajokat - miközben próbáltuk elkerülni, hogy jobbról a tóba vagy balról a nádasba zuhanjunk. Ennek a kalandnak az eredményeként viszont egy horgász megmutatta Isinek a zsákmányát. Még a csuka fogait is megszemléltük.
Az északi kenupálya mellett egész jó ütemben haladtunk, bár Isi akkor már kicsit nehezen vette az akadályokat. A holtponton csak az lendítette át, hogy felvetettük neki, szólunk a papának, aki eljön érte... no ettől azonnal felpattant a biciklire.
Az északi strandtól már ismerős pályán tekertünk. Ide jártunk anno éveken át bicajozni a gyerekekkel. Viszont a velencei építések és útfelbontások miatt szinte képtelenség volt átjutni az ófaluból az újtelepre. Vicces, hogy az ember a saját városában nem találja a megfelelő utat. No meg az is "vicces", hogy addig, addig építették az átjárót a két tlepülésrész között, hogy most konkrétan a síneken keresztül tud csak átevickélni az ember a túloldalra.
"Otthon" utolsó erőnket összeszedve fel kellett még tekernünk a Szabolcsi úton, s hihetetlen gyönyörűséges érzés volt, amikor bekanyarodtunk a napsütötte Kossuth utcába, ahol már csak gurulni kellett mamáék kapujáig.
Mama finom ebéddel várt, miután kinyúltunk ki itt, ki ott.
Szerencsére visszafelé a vasútálomásig már csak gurulnunk kellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése