Alberto

Mostanában a pirkadattal indulunk. Megyünk 5-6 km-t, aztán betérünk valahová reggelizni. Ma egy alberg bárjában kávéztunk. Az ott éjszakázók is épp reggeliztek. Ráérősen indultak az emberek. Egy olasz csapat készülődött. Úgy heten-nyolcan lehettek. Erős, élettel teli férfiak. A bicajosok szokásos fekete ruháiban. Aztán az udvaron körbeálltak, megfogták egymás kezét és imádkoztak. Egyedülálló látvány volt, még a Caminón is. Elkortyolgattuk a kávét és folytattuk az utat. Egy hosszú és izmos emelkedő következett. A felénél látom, hogy az olaszok araszolnak előttünk hátizsákjaikkal. Úgy összetömörültek, hogy lehetetlen megelőzni őket. Lassan haladnak felfelé. Valamit tolnak maguk előtt. Egyikük mintha egy talicskát tolna... De nem talicska ez, hanem egy ágy! Az ágyban egy mozgássérült férfi fekszik. A szerkezet elején két hatalmas szarv, ketten azon húzzák. De oldalt is vannak rajta fülek. A többiek ott segítik tolni a fiút. Akkora szeretettel, és olyan örömmel teszik ezt, hogy miután megelőzzük őket, mindkettőnkből felszakad a sírás. Némán zokogunk egymás mellett perceken át, mert bár sokmindent láttunk már a megtett nyolcszáz km alatt, de ettől szebbet aligha. Az úton, ahol hasonló férfiak százai hajtják a kilométereket, sorolják esténként az aznapi teljesítményt - 6-8 férfi saját lehetőségeiről lemondva egy másik emberért másként járja az utat. Valami csodás megtestesüléseként a felbaráti szeretetnek.

 Pár napja ismertük meg Tevat, az ötvenes finn férfit. Neki is négy gyereke van, és írogat. "Hogy vagy?" - kérdezte, mikor utólért. "Láttátok a mozgássérült férfit?" "Nemrég láttuk. Megérintette a szívemet. Még sírtam is." - feleltem. "Ez volt a legnagyszerűbb az egész utam alatt. Megkértem őket, hogy én is tolhassam egy darabon. Három kilométeren át velük jöhettem..." - mesélte Teva. Olaszországból jöttek. Két hét alatt 220 km-t tesznek meg Albertoval, akinek központi idegrendszeri sérülése van. Két bottal el-elbotorkál egy szobán belül, de a barátai nélkül sose látná a Caminót. Most itt van. Holnap pedig ő is Santiagóba érkezik. - Ahogy Tevat hallgattam, s az örömtől csillogó szemeit láttam, azon gondolkodtam, vajon mi miért nem lehettünk részei ennek. Az én agyamon is átfutott, hogy mi lenne, ha kicsit mi is segítenénk, de rögtön elvetettem a gondolatot, "ááá, mit szólnának egy ilyen kéréshez..." Az illem, a megszokás, a viselkedési szabályok megfosztottak az élménytől, amit Teva már örőkre magával visz, hogy része lehetett ennek a nagyszerű csapatnak.
 Miért van az, hogy annyi mindent visszatartunk, olyan sokszor maradunk némák, pedig a szívünkben ott van az a szó...?

 Én vagyok Alberto! Életem kincse az a Barát, aki annyira szeretett, hogy elment értem egész a Golgotáig. Mi lennék? Ki lennék nélküle? Talán a botjaimmal elbotorkálnék a szoba sarkáig, de soha nem látnám meg a Mennyei Santiagót. Soha. Én vagyok Alberto. Kényelmesen ülök az ágyban, míg Mesterem húzza-vonja életem "szekerét". Nem szánalomból, nem teherként. Azért, mert SZERET. Mert azt mondta, azt akarja, hogy ahol Ő van, én is ott legyek. Ne maradjak ki semmiből. Nem csak mondta, de annyira komolyan gondolta, hogy otthagyta értem a menny minden dicsőségét, hogy én is jöhessek...vele... oda...át...

 Úgy látszik, a Camino még mindig tartogat meglepetéseket. Amilyen Alberto, vagy ahogy az Alberto hatására Tevaval is megtudtuk egymásról, hogy kik is vagyunk igazán. A Caminón senki se kérdi, ki vagy te a civil életben. Nem számít, mind van ott, vagy ki vagy mások szemében. Csak az számít, hogy vagy épp ebben a pillanatban. De Alberto hatására szóba került a gyülekezet, s kiderült, hogy Teva is egy lelkipásztor. Egy evangélikus gyülekezet pásztora. De tábori lelkész is volt Afganisztánban. Újjászületett ember , hatizsákjában az Ujszövetséggel. És író is. 16 könyve jelent meg eddig. Gyerekkorában egy ideig egy kibucban élt. Tizenkétszer futotta le a Maratont. Egyszer a Tibériás körül. Most meg itt vagyunk, ugyanazon az úton. És itt van Ő is, akivel, akiért és aki által futunk.