Marrakech - Szahara

Másnap reggel nekivágtunk az Atlasz-hegységnek. Elképesztő színek és formák. Hátborzongató mélységek fölött és mellett szeltük a kanyarokat. A hegyek először zöldek, majd vörösek voltak. Egy kanyar, s már minden csupa szürke. Marokkó maga a geológiai csoda. Itt minden megvan, amit látni szeretnél. Tenger, hegyek, völgyek, sivatag, virágok, pálmafák. Hihetetlen és leírhatatlan szépség. Háromezer méter magasan szeltük a hegyeket motorjainkkal. Az út menti árusok különleges köveket kínálnak. A kisebb-nagyobb fehér vagy fekete kövek közepén különféle ásványok: topáz, krizolit, ametiszt... a párizsi reptéren egyik utastársunk kézipoggyászában bombának nézték az egyiket :)
Lejebb ereszkedtünk, míg a kövek egészen aprókká váltak, s a fákból nem maradt, csak néhány fűkupac. Kősivatag a szahara szélén. S több ezer éves agyagvárosok, agyagerődök. Gyerekkorom meséi az ezeregyéjszakából. Oázis, pálmaliget, s a vörös agyagpaloták. Hirtelen ott egy filmstúdió a sivatag közepén. Hatalmas díszletek. Piramisok. Szfinxek. Aztán újra a sivatag. Hát, senki nem mondhatja, hogy nem vagyunk vízfakasztó emberek. Marokkó ugye nem épp esős éghajlatáról híres, de velünk úgy esett, hogy még a Szaharában is utólért egy hatalmas vihar: villámok, felhőszakadás. Ámokfutásban menekültünk a fekete felhők elől, s az utolsó pillanatban sikerült megérkeznünk egy hotelbe. Az éjszaka már nem volt épp az ezeregy egyike. Mondogatták is este a többiek, hogy milyen piros az arcom, mennyire megfogott a nap, a szél. Lefekvés előtt még adtam pár gyógyszert egy hidegrázós motorostársnak, aztán fél óra múlva jómagam is áldozata lettem. Reggelre kiderült, hárman is vagyunk.