Láthatatlan

Az utolsó két bejegyzésünk valahogy nagyon hasonlóra sikeredett Mónival. Talán mert ugyanott jártunk, s ugyanzok a dolgok érintettek?

Szóval ha a tegnapra gondolok, a legeslegnagyobb élményem a Láthatatlan színház.
Állok a sötét lépcsőházban. Leveszem a csizmámat. Mirjam beköti a szemem és bekísér a gyerekeim nappalijába, ami fél másodperc múlva már nem is a gyerekeim nappalija, de saját gyerekkorom puha, meleg fészke. Ülök egy ágyon, kezemben kispárna, kezd már derengeni, ez itt a tékozló fiú lesz. De ki leszek én? Ropogós bankókat nyomnak a kezembe, s körülöttem peregnek az események. Már a metro peronján állok. Olyan valóságos, hisz tegnapelőtt is hallottam ezeket a hangokat. Majd egy bevásárlóközpontban. Kezemben szatyrok, vállamon kabát. Ugrálnak körülöttem a lányok. De már elszedték az összes pénzt. Aztán a kabátot is. S hirtelen kinyílik egy ajtó. Hideg szél csap az arcomba. Leveszik rólam a kabátot. A hideg kövön térdelek. Az arcomba fúj a havas szél. Vízcsobogás. Koldulni emelik tenyerem. S a szememet takaró sál mögött már eleredtek forró könnyeim. Aztán valaki azt kérdi, miért nem próbálok meg visszamenni. Talán apám házában lenne egy kis hely... Állok az ajtó előtt. Azt mondják: "kopogj be!" S valamiért annyira vágyom már az ott benn lévő békére és melegre. Kopogok. Lábam alatt érzem a szőnyeg puhaságát. S a diszharmonikus hangokat felváltja az az otthont idéző zene. Valaki leültet. Az Atya odajöt, átöleli vállam, s megsimogat.
Nem tudom mennyi idő volt. De annyira erősen valóságos. Sose felejtem azt az érzést, mikor a kolduslétből visszatérve álttam az ajtó előtt, s annyira vártam, vártam hogy újra ott benn legyek.
Köszönöm.
Nektek is, és Neki is.

Mi lesz velük, kik még kívül vannak?
Nekik is szólnunk kéne: "kopogj be!"