Ha Long Bay

Kedves Naplóm!
Életem sok pillanatát szívesem vésem (pötyögöm)lapjaidra, mert annyi mindenért lehetek hálás. Kis dolgok és nagy dolgok. Mindennaposak és rendkívüliek. Érzések, élmények, szavak, gondolatok... ezerféle hatás és benyomás. De most kicsit zavarban vagyok, kedves naplóm. Hogyan is tudnám átadni neked, amit az elmúlt napokban láttam? A próbálkozás is szentségtörés tán. De ismersz, azért meg fogom próbálni.

Vietnám, az Vietnám. Minden nappal szebb és különlegesebb. Az ékei, az étkei. A vizei, a földjei. Tudtam, vannak helyei mik még annál is azabbak.
Ilyen Ha Long Bay. A leszálló sárkányok öble.

Láttam képeken, filmjelentekben. Olvastam, a világörökség része. Ám, tudod... Bámulod az autóból a csodaszép földeket. A banánligeteket, licsifákat, s a távolban egyszer csak előbukkannak a hegyek. És jönnek, és nőnek, és nem akármilyenek, nem mint a Bakony vagy a Mecsek hegyhátai. Különleges smaragdzöld kúpok, miket egyszer Malawiban láttam - hasonlót otthon csak a Balatonfelvidéken. Tátika. Somló. Szigliget. Fakózöld és szürkés kistestvérei a viet-hegyeknek. Pedig benneteket is szeretlek, mióta először megláttalak.
Viet-hegyek és viet-fák. Viet-nám. Viet-tenger. Pálmasorral, leánderekkel szegélyezett út jelzi, közeledünk. Tenger és hegyek. Hegyek a tengerben. De ma még nem megyünk olyan közel. Ma csak a szálloda medencéjéből csodáljuk a tenger kékjét, a tarajos dzsunkák sárga vitorláit, a pálmasort, s a kicsik önfeledt játékát. Szobánkban örvendezünk az égnek, a kéknek, a sok-sok szépnek, s hogy mindennek a csodának a részesei lehetünk. Az étteremben épp japán szusi-vacsora, amire Lala évek óta vágyott. Reggel irány a kikötő.

A reggel kicsit borús, kicsit ködös. Ezer dzsunka közt lelünk rá a miénkre. Két szintes. Alul padok és asztalok. Felül néhány gyékény, ami egész jó szolgálatot tesz pár óra múlva a pihenni vágyóknak. Beszállunk. Kihajózunk. Apró lélekvesztőn közelít egy család. Apa hátul navigál, kisgyerek a hálószobát jelentő ponyva alól les ki, anya csecsemőjét szoptatja, közben ponyva tetején lévő gyümölcsöket kínálja eladásra. Egy család élni akar. Viet valóság. Másik ladikról nagyobb gyerek ugrik fel a nagy hajóra. Tarzanos ügyességgel függeszkedik ablaktól ablakig a hajó külsején, hogy néhány banánt eladjon a döbbent turistáknak. Apja csak később közelít újra a ladikkal. Egy célzott ugrás, s a Bálint-korú fiú ismét "hazatért".
Hajók ritkulnak. Hajózunk kifelé. A ködből nesztelen úszik elő a leszálló sárkány első smaragd-gyöngye. Majd még egy, és még egy. Kicsit kísérteties. Már, már Johnny Deep felbukkanását várod a következő szikla mögül - vagy csak túl sok kincskeresős-kalózosat játszottál tegnap Benedekkel a szállodai medencében? Mintha tisztulna az ég. A szigetek is sűrűsödnek. Dzsunka besiklik az első öbölbe. Kívül körös-körül hatalmas hegyek. Belül ámulatba zuhant apró emberi teremtményei a Mindenhatónak. Hogy is írta Arany? "Szó benn akad, hang fennakad, lehellet megszegik..." Az ősz bárd ezúttal persze elmaradt. S a hasonlat se helytálló. Már nem a balladai félhományban, sokkal inkább egy távol-keleti mese színhelyén járunk.

Újabb öböl. Nem lakatlan és nem sziget. Lakói úszó kalyibáknak élnek. Kagylókkal, halakkal, rákokkal kereskednek. Hogy is mondja mindig Filó mama? Tengeri herebere. Hát, itt mindenféle tengeri herebere megtalálható! A kalyibákban élő halászok kártyázással múlatják az időt, míg a következő vevő érkezik.
Ahogy fabárkánk tovasiklik további szigeteket felfedezendő örömmel nyugtázzuk, magunk mögött hagytuk a turisták hadát. Kis hajónk már magányosan suhan a hatalmas sziklák között. Az ember minden érzékével érezni akarja ezt a csodát. És bezárni az agyba,a szívbe. És magával vinni a hétköznapokba, a szürke szmogba, a latyakos őszbe, a csontig hatoló téli szélbe, az éles városi zajba, a rohanásba. Elvinni ezt a percet, amikor csak nézed a zöld vizet lenn és hegyet fenn, és a magasban vitorlázó sasokat. "Sasként szárnyalni..." Még ez is. Kis sziget, nagy sziget. Íves és csúcsos. Bálna alakú és csipkés szegélyű. Turistákkal teli - na oda nem kötünk ki. Inkább egy üresre. Lábad a parti homokba süpped. Szemed exponál. Pillangók. Fekete-fehérek és sárgák, akárcsak a Mauritio Babilonia körül repkedők. Ennyi mindent tán befogadni is képtelen a halandó, ki éltében először fürdik októberben a tengerben. A Dél-Kínai-tengerben.
Majd újra hajóra száll, hogy lássa a többi szigetet is.
Hány mellett suhantunk el az elmúlt pár óróban? Mert órák óta hajózunk a sárkány smaragdgyöngyei között. Apropó, gyöngy. Gyöngysorok és gyöngyhalászok. Az egyik öbölben gyöngyhalászok halásszák gyöngyeik. Lassan visszafordulunk a civilizáció felé. A fedélzeten szívjuk magunkba a tenger illatát. A nap is egyre alacsonyabban süt. Szürküllik, mire a kikötő feltűnik a láthatáron. Előbb még furcsa, kopott teherhajók keresztezik a horizontot. Majd szemből halászhajók hada közeledik gyors tempóban. Óriási csápjaikkal olyanok, akár a mesebeli ellenséges sáskasereg. Mögöttünk a Halong-öböl. Oda sietnek az éj beállta előtt.

Kedves Naplóm, nem tudom mivel is zárhatnám. Kellene valami frappáns, bölcs vagy eredeti. Közben tudom, a gondolat is ostobaság, hogy bármt is hozzátegyen a halandó a nem mindennapi csodához, miben része lehetett...