Akkoriban igen csak szűkösen éldegélt a család. Ha a hónap elején befizettük a részletet, a csekkeket, az óvodai étkezést, a tizedet, jutotta még egy nagy bevásárlásra, aztán Isten kegyelmére bíztuk magunkat. Sokszor sokféle csodában tapasztaltuk meg a menyei gondviselést. S azt is, hogy igaz az ige: „nem lesz kenyérkéregető az igaz…”. Sose kellett mástól kérnünk, mint Mennyei Atyánktól. Két három éven át is eltartott életünknek ez a pusztai időszaka. Azonban egy idő után már érzelmileg megviselte az embert (helyesbítek: asszonyt) a nélkülözés és folyamatos kiszolgáltatottság. Fogalmam sincs mikor, hogyan és miért fészkelte be magát a gondolataimba, de egyszer csak vágyaim netovábbja – s egyben szerencsétlenségem megtestesítője egy arckrém lett. Egy tégely akármilyen közönséges mindennapi arckrém. Az egészben az a vicces, hogy korábban (azokban az években, amikor bármit megvehettem volna magamnak) sose használtam én arckrémet. Ám most egy arckrémre vágytam, de arra nagyon. S sokszor „átéreztem”, mennyire elveszett, elfelejtett, szerencsétlen gyermeke vagyok is én az Istennek, ha odaszánom az életem, hogy őt szolgáljam, s abba a kiszolgáltatott helyzetbe kerülök, hogy egy szerencsétlen arckrémet se vehetek magamnak. Idővel időnként imáimban is említést tettem az arckrémről.
Azon a nyáron egy erdélyi romamisszióban ismertem meg egy talán még nálunk is szűkösebben élő hívő családot. Egy utazásunk kapcsán hetekkel később pár percre beugrottunk Pest mellett ehhez a szinte ismeretlen családhoz. Az ajtóban búcsúzkodva látom, hogy a férj valamit dugdos a háta mögött, majd kicsit zavarban kérdezi:
- „Bár alig ismerjük egymást, s talán furcsa, hogy most ezt kérdezem – nem sértenélek meg, ha ajándékoznék neked egy arckrémet?”
Biztos kiülhetett a döbbenet az arcomra, mert tovább magyarázkodott:
- „Nem azért, mintha azt feltételezném, hogy te nem tudsz magadnak egy arckrémet venni. Csak tudod, én targoncásként dolgozom, s tegnap az egyik szerelvényről rakodás közben leesett egy karton arckrém. Mivel megsérült a csomagolás, a tulajdonos nekem adta. S most eszembe jutott, hogy talán te is örülnél egynek.”
De még hogy örültem neki! Kimondhatatlan érzés volt, hogy a Mindenható Isten, aki az egész univerzumot igazgatja, tud rólam. Nem csak a nagy dolgokról, a fontos kérdésekről, de a legbelsőbb gondolatimról, vágyaimról, jelentéktelen „ügyeimről” , így az arckrémről is. S mi mindent megmozgatott, hogy megmutassa, bár a pusztaság völgyein vitte keresztül családunkat, sose vette le rólunk gondviselő, atyai tekintetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése