Szombat este színházban jártunk. Zsirán, az Integrált Színház legújabb bemutatóján. Amióta megismertem Tamásékat, Zsira mindig szóba jön. A zsiraiak, a zsirai intézet, a zsirai lakók, az igazgató... Persze ilyenkor az emberben van egy kép a zsirai intézetről, bár sose járt ott. Emiatt is érdekes volt most Zsirán, élőben. Meg kell hagyni, jó messze van Fehérváról. Határozottan érezhető, hogy a szomszéd falu már Ausztria. A kastély is gyönyörű. Valamikor az ezerhétszázas években épült, s a Fővárosi Önkormányzatnak köszönhetően (ő az intézet fenntartója) meglepően pazar állapotban van. - Méltó díszlet a dickensi darabhoz. - Belül már vegyesek voltak a benyomások. A nagyterem pompája, faragott csillárjai, freskói mellett hirtelen szembejött a valóság, amikor Tamás átvezetett a hálótermeken. Hat-nyolc ágyas szobákban, zárt ajtók és egy bezárult világ mögött a semmibe révedő tekintetekkel vagy épp gyermeteg kitárulkozással fekszenek... de hisz ez egy értelmi fogyatékos intézet. Egy zárt világ. Zárt osztály. Beteg lelkek. Fogoly szellemek.
Ajtó becsuk. Nézők a parkban gyülekezenek. Lassan bealkonyul. Még egy röpke lovasbemutató, s kezdődhet az előadás. Lovasok. Hintó. Járókelők. Kis színpad. Nagy színpad. Erkélyjelenet. Fények. Hangok. Füstgép. Zene. Karácsony. Az elmúlt karácsonyok szelleme. A jelen karácsony. A jövő karácsony szelleme. "Anya, még mindig karácsony van?"- kérdezi egy ksigyerek a sorokban. Karácsonyi ének. A lélek rabságáról és szabadságáról. A lélek kortalanságáról és megváltásáról. A boldogságról. Az ember saját sorsáról. A szolgaságról és arról, hogy "csak az Úr tudja, igazán boldog is-e egy úr".
"Azok közé tartozott, akik életükkel fedik el a fényt, s örök sötétségbe kényszerítenének." - írja Dickens a Karácsonyi énekben. Egyszer felírtam magamnak, hogy emlékezetessen. Rajtam is múlik. Igen vannak, akik megláthatják rajtam, bennem, vagy lehetek, aki másokat taszít sötétségbe. Oda taszítani vagy kiragadni onnan? Néztem a darabot. Isten a szívemhez beszélt. Annyira szeretem Őt!!! S szeretném, ha sose állnék az útjába. Néztem a darabot, s láttam egy embert is. A munkatársam, a barátom: Tamás. Egy hatalmas ember a színpadon. Nem ambíciók vezérlik. Nem a sikerért, az elfogadásért játszik. Egyszerűen ott van. Kicsit furcsa gonosznak, ridegnek látni őt. De végül helyükre kerülnek a dolgok. Mindenét szétosztja, felszabadul. S ez ő. Aki nemcsak nem takarja el a fényt, de arra is képes, hogy másokat magával ráncigáljon a világosságra. Nézem a színpadot. Mennyi ember. Talán csak kevesek tudják, hogy ezt mind-mind egy ember mozgatja. Kiolthatatlan lelkesedéssel, meg nem szűnő szeretettel és elfogadással. Nem tudom hány millióban mérnek egy kőszínházban egy ilyen produkciót. Nem tudom, hány fizetett alkalmazott, érdemes művész, statiszta és technikus, szervező és adminisztrátor mozog a háttérben, mire a néző hozzájut egy hasonló élményhez. Azok talán el se hinnék, hogy másképp is lehet. Sérültekkel és elmebetegekkel. Gyerekekkel és amatőrökkel. Kapcsolatok nélkül. Pénz nélkül. "magaduram,haszolgádnincsen" Azt téve bele, ami meg neki van, a szívét, a lelkét, a szeretetét. "...vegyétek, ez az Isten pénze..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése