Egyik ismerősöm egy kínai ruhaboltban dolgozik. Mondhatni: hősiesen helyt-áll. Ugynis azt mesélte, ezek a kínaiak úgy dolgoznak, hogy azt egy magyar csak nehezen képes követni. Az ő munkaideje kilelc óra. Az ebédidő eközben öt perc. De mérik ám! Leülni egy percre sem szabad. Ha vevő sincs, akkor is dolgozni, de minimum állni kell. Korábban hetente változtak a magyar munkatársak, mert senki se bírja, állja.
Mongóliában is dolgoztak kínai építőmunkások. Egyik éjjel arra lettünk figyelmesek, hogy valami nagy zaj és világosság szűrődik a hálószobánkba a játszótér felől. Reggel aztán fény derült a titokra: a játszótér területén munkába állt egy kínai csapat. Éjjel-nappal nyomták. Hatalmas reflektorokkal bevilágítva a teret, no meg a környező házak ablakait. Komolyabb gépek nélkül, puszta fizikai erővel először hatalmas gödröt (mélygarázs) ástak, betonoztak, majd több emeletet húztak fel. És dolgoztak éjjel, és dolgoztak nappal. A gödör mellett egy konténerben éltek. Lala és Bálint megtanult tőlük kínaiul köszönni, s olyan kedvesek voltak, hogy időnként bevitték a Bálintot és végigmutogatták neki a dolgokat.
Tegnap kínait vacsiztunk. Lala kért egy villát. Az eladó nem értette. Eszembe jutott a pesti mongol srác, aki két éve jött Magyarországra. Most folyamatosan, akcentus nélkül beszél. Hogy csinálta? Amikor megérkezett, másnap munkába állt egy kínai boltban. Egész éjjel a számokat tanulta, meg kedvesen köszönni. Aztán többet és többet, mert létszükséglet volt, hogy megértse a vevőket. Nevetve mondta, ma is meg tudná mondani ránézésre, melyik nő milyen méretű ruhát hord. Kínai volt a nevelőapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése