Munkács

Hétfőn és kedden Munkácson jártunk Lalával és Illéssel. Bemerítés volt az Új Élet Roma Egyházban. Hatvanheten merítkeztek be a Latorcában.

De ha nem most láttam volna életemben először egyszerre hatvanhét embert bemerítkezni egy folyóban, akkor se vártam volna kevésbé a hétfőt.
Merthogy még sose jártam Kárpátalján, a munkácsi gyülekezetben. Viszont rengeteg emberrel találkoztam, akik voltak ott, s akikről egyértelműen látszott, hogy nem kellene sokáig győzködni őket, hogy újra visszamenjenek.
Kárpátalja.
Különös világ. Kicsit Románia húsz évvel ezelőtt, kicsit mongol-fővárosszerű is itt-ott a cirill felirataival, az óriásplakátjaival, az üzleteivel.
Gyülekezet.
Hatalmas rózsaszín betonkolosszus a telep szélén. Nem kis vállalkozás. Valaha telefonközpontnak épült, ma a misszió központja. Látszik a rengeteg munka, amit az elmúlt években belefektettek. Szépen elkészített konyha, ebédlő, mosdók, hálók, kisterem a földszinten. S az emeleten egy hatalmas imaterem. Falai - átmenetileg - kék fóliával borítva. De egyszer a fóliák helyére ablakok kerülnek, s akkor talán ellátni innen a telep nyomorúságos házaihoz, ahol több ezren várnak még az új életre.
Viszont néhány százan már megtalálták Jézusban!
Izgatottan mesélik, hogy is készült Szveta asszony bemerítőruhája a holnapi nagy napra. Hogyan imádkozott Irén tizenhat évet férje megtéréséért, aki holnap szintén ott lesz a Latorca-partján. Hétfő este még egy női alkalom. Az asszonyok nagyon, nagyon szeretik és tisztelik Szenczy Katit. Mivel már nem először szolgált közöttük, az alkalom után jöttek, hogy megosszák bizonyságaikat: "Emlékszel, legutóbb imádkoztál értem, hogy sikerüljön megszabadulnom a dohánytól. Azóta egyszer se gyújtottam rá! Holnap én is bemerítkezek. De a múlt hét óta már a férjem se dohányzik!" - meséli Katinak az egyik asszony.
Közben az udvaron tengó-pályák születtek. Mindenfelé fiatalok és gyerekek fociznak, tengóznak, kergetőznek vagy lógnak épp egy amerikai vagy magyar önkéntes misszionárius nyakán. Élet az van. Kétségtelen.

Másnap délelőtt érkezünk a Latorca mellé. Oda, hová az elektricska is kiviszi a testvériséget. És valóban, az elektricska hídja alatt, hol mélyebb a Latorca, ott lesz a bemerítés, ha megérkezik minden érintett. A parton színes kavalkádban tarka plédeken sziesztázik úgy száz népes roma család. A pulyák a folyóval próbálkoznak. Az amerikaiak hatalmas üstben főzik az ők se tudják miféle, de kétségtelenül igen tartalmas és ízletes ételt. A folyó hideg. A felhők is gyülekeznek. Előkerülnek a fehér ruhák. S mire elkezdődik az istentisztelet, az eső is megered.
"Megpróbált bennünket az Úr, hogy komolyan gondoljuk, vagy feladjuk, ha esik az eső" - mondja később az egyik testvér. De eső ide, eső oda az öt pásztor, s az első bemerítkezők már a folyó közepe felé tartanak. Lassan kisüt a nap. Látva az elsők örömét, a többiekben is oszlik a szorongás, s a rend is oszlásnak indul. Megindulnak a fehérruhások a folyó közepe felé. Ember ember hátán. Tele a folyó. A hídon épp áthúzó mozdony vezetője majd kiszédül a fülkéből, nem hisz a szemének, amint fehérruhások tömegeit véli felfedezni a mélységben. Közben a munkácsi tv is megérkezik. A polgármester szerint ugyanis ami a romák között történik, azt látnia kell a városnak.

Nem tudom, a város mit láthat majd a tegnapi napból. Mi valószínűleg sokáig látjuk még magunk előtt azt a több száz arcot ott a folyó parton.
Fiatalok és öregek. Romák, ukránok, amerikaiak és magyarok. Csinosak és agyongyötörtek. Fehér ruhában vagy a tarka ünneplőben. Fátyolos szemekkel, áhitattal és örömmel. Sokfélék és mégis egyek. Istent érző, Istent váró arcok - kik nem nagyon bánnák, ha most azonnal innen a rozsdás hídfő alól, a szemetes folyópartról egy szempillantás alatt hazavinné őket Ő - oda - örökre.