Az este Kiskőrösön jártunk pár kisifissel, Emíliával és a S. családdal. Elhatároztuk ugyanis, hogy távol élő testvérnőink sem maradhatnak ki a karácsonyi éneklésből. Három autónyian érkeztünk hát a Baptista Szeretetházba, ahol két fehérvári testvérnő is él. Marika néni és Júlia. Mennyire jó is volt újra viszont látni őket! Akkor is, ha már gyengék, betegek, segítségre szorulnak. Jó volt hallgatni bizonyságaikat. Együtt imádkozni, és átadni csetlő-botló énekeinket, miket magunkkal vittünk. Mind-mind réges-régi karácsonyi énekek voltak. Mert idős testvéreinknek azt szeretnénk adni, ami számukra jelenti az eltűnt karácsonyokat. Alig fértünk a kis szobába. Az ajtón kívül, a folyosón egyre többen álldogáltak, s hallgatóztak.
Júlia szobatársa, egy nagyon legyengült néni már nem tudja elhagyni szobáját. Hát hozzá is átmentünk, s neki is énekeltünk hármat. Majd imádkoztunk érte. És ő is hálát adott. egyhamar nem fogom elfelejteni a szavait. Ahogy megköszönte Istennek, hogy ebben a váratlan ajándékban részesítette... A könnyeimmel küszködtem, és azt mondtam magamban, csupán őérte megérte, hogy ne a délutáni pihenőt válasszam. Mert furcsa volt látni és hallani, hogy ahogy életünk kezdetén képesek vagyunk örülni igazán apró dolgoknak, végül újra beszűkül majd a látóhatár. S más lesz, ami értékes. Más lesz, ami számít. Egy múltból felidézett boldog pillanat, egy szeretetteljes gesztus ezen a ponton többet ér már, mint a legtrendibb, legdrágább ajándék. Utóbbi elveszti értékét. Előbbi sokat jelent.
Akkor, ott legszívesebben elindultam volna a folyosón ajtótól ajtóig, hogy angyala legyek ismeretlen testvéreimnek, kiknek ekkora öröm az a kevés, amit vinni , adni tudtunk páran ezen a szürke vasárnap délután.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése