Két-három éve olvastam a premierről. Gondoltam, de jó is lenne egyszer látni, hallani. A baptista lelkészné és a meleg tánctanár barátságának történetét. S abban a meglepetésben volt részem, hogy ma este láthattam a Tháliában. A színházban azt szeretem, hogy ha jó, akkor nemcsak arra képes, hogy száz százalékig kikapcsoljon, s mindent, de mindent elfeledtessen az emberrel, de mindezt úgy tudja tenni, hogy közben új impulzusokat, új gondolatokat, új felismeréseket ad. Mintha a legjobb barátaiddal beszélgetnél az élet legkülönfélébb dolgairól. Hallgatod, nézed azt a másik embert, életet, sorsot ott a színpadon és közben azt mondod: aha... igeeen. Ma is annyi mindent adott. Egy-egy elejtett mondat, gesztus, játék. Ahogy két egészen más, egészen idegen emberről szép lassan lefoszlik az Arc, amit viselnek. Ahogy kibújnak páncéljaik mögül. Eleinte még bizonytalankodva, mindent túlreagálva, majd mernek a másik előtt maguk lenni, merik a másikat akként szeretni, aki...
A jó színház nem tesz se többet, se kevesebbet, mint tükröt tart a világ elé - máskor meg veszi annak egy parányi darabját, s a mikroszkóp alá helyezi, hogy ki mer, s szeretne látni, lásson... túl a sémákon, túl a felszínen, túl az Arcon, mit a másik ember felé mutat.
1 megjegyzés:
:-)
Megjegyzés küldése