Egy céltudatos élet

Rick Warren gondolatai .
Felemelő, lelkesítő, bátorító...

„Az emberek gyakran kérdezik tőlem: Mi az élet értelme?

Válaszom dióhéjban: az élet célja felkészülés az örökkévalóságra. A testünket nem örökkévalóságra tervezték, de Isten azt akarja, hogy a Mennyországában Vele legyünk. Egy nap le fog állni a szívünk, ez jelenti majd testi létünk végét – de nem a mi végünket. A földön 60 vagy akár 100 évet is élhetünk, de évmilliárdokat az örökkévalóságban. A földi lét a bemelegítés, a kosztümös főpróba. Isten azt akarja, itt gyakoroljunk azt, amit Vele fogunk csinálni mindörökké az időtlenségben. Isten alkotott, és Isten saját céljára alkotott. Amíg erre nem jövünk rá, életünknek nem lesz értelme. 

Az élet problémák sorozata: Vagy éppen nehézségben vagyunk, vagy abból jövünk kifelé, vagy éppen fel kell készülnünk a következőre. Ennek az az oka, hogy Istent sokkal jobban érdekli jellemünk, mint kényelmünk; Istent jobban érdekli, hogy életünket szentté tegye, mint hogy boldoggá. Elérhetünk itt a földön is egy bizonyos boldogsági szintet, de nem ez az élet célja. Az igazi cél: növekedni jellemben, növekedni a Krisztushoz való hasonlatosságban. 

Az elmúlt év életem legnagyszerűbb éve volt, de egyben a legnehezebb is, hiszen feleségem, Kay rákos beteg lett. Régen azt gondoltam, az élet hegycsúcsokból és mély völgyekből áll – néha sötét időkön kell átverekedjük magunkat, majd hegytetőn, és így tovább, le és föl. Ma már nem vallom ezt. Ahelyett, hogy az élet hegycsúcsok és völgyek sorozata lenne, szerintem sokkal inkább olyan, mint a vasúti pálya két sínje, azaz életünkben folyamatosan szembesülünk jóval és rosszal. Függetlenül attól, mennyi jó dolog ér, mindig akad rossz is, amit meg kell oldani… És függetlenül attól, mennyi rossz dolog ér, mindig akad jó is, amit meg lehet Istennek köszönni. Választhatjuk, hogy céljainkra figyelünk, vagy választhatjuk, hogy problémáinkra. Utóbbi esetben önközpontúak leszünk, vagyis ami számít, az az én nehézségeim, az én kérdéseim, az én fájdalmaim.  

De a fájdalomtól való megszabadulás legkönnyebb módja az, hogy figyelmünket magunkról Istenre és másokra tereljük. Hamar rá kellet jönnünk, hogy százezrek imái ellenére sem fogja Isten Kay-t meggyógyítani, vagy életét megkönnyíteni. Nagyon nehéz volt ezt elfogadnia, Isten mégis megerősítette jellemét, másokat szolgáló munkával látta el, bizonyságtételt adott neki, közelebb vonta Magához és a többi emberhez. Mind a jót, mind a rosszat meg kell tanuljuk kezelni életünkben. 

Az igazat megvallva, a jó dolgok kezelését néha nehezebb megtanulni. A múlt évben például, amikor könyvemet 15 millió példányban adták el, szinte egyik napról a másikra vagyonos ember lettem. Óriási ismertséget is kaptam, melynek kezelésével korábban szintén nem kellett foglalkoznom. Nem hiszem, hogy Isten vagyont és ismertséget az egónk számára ad, vagy azért, hogy könnyű életet éljünk. Elkezdtem tehát Istent faggatni, mi a célja ezzel a nagy adag pénzzel, ismertséggel és befolyással. Két külön igehelyet is adott a helyes út kiválasztásához, a 2Kor 9-et* és a 72. zsoltárt**.  

Az első, amit megfogadtunk: bármennyi pénz is folyik be hozzánk, életvitelünkön egy jottányit sem változtatunk. Nem vettünk semmi nagy dolgot. A második: valamikor múlt év közepe óta nem fogadok el fizetést a gyülekezettől. Harmadik: egy olyan alapot hoztunk létre, mely a „Béketerv” elnevezésű projektünket támogatja. Ez a projekt gyülekezetet plántál, vezetőket készít fel, szegényeket támogat, betegeket gondoz és a következő generációt műveli. Negyedik: Összeraktam azt a pénzt, amit a gyülekezet indítása óta eltelt 24 év alatt fizettek nekem, és mindet visszaadtam. Felszabadító érzés, hogy Istent ingyen szolgálhatom. 

Meg kellett magamtól kérdezni: a birtokolt tárgyakért fogok élni? Népszerűségért? A világ nyomása fog irányítani? Vagy bűntudat? Keserűség? Materializmus? 

Vagy Isten célja az életemmel, ami irányítani fog? Amikor reggel felébredek, az ágyam szélére ülök és azt mondom: Uram, ha semmi mást nem is  tudok ma elvégezni, szeretnélek még jobban ismerni, és még jobban szeretni. Isten nem azért helyezett a földre, hogy a „Teendők” lista tételeit pipálgassuk. Sokkal jobban érdekli, hogy kik vagyunk és mit csinálunk. Ezért hívnak minket emberi lényeknek és nem emberi munkagépeknek.

Ha boldog pillanatod van – DICSÉRD ISTENT.

Ha nehéz pillanatod van – KERESD ISTENT.

Ha csendes pillanatod van – IMÁDD ISTENT.

Ha fájdalmas pillanatod van – BIZZ ISTENBEN.

Minden pillanatodban – LÉGY HÁLÁS ISTENNEK.”

forrás: céltudatos.hu

Illés csodája

Focirajongó kisfiúnk hetek óta gyűjtögeti a focis kártyákat. Gyűjtögeti és cserélgeti is az osztálytársakkal. Mivel a spanyolok a kedvencei, folyamatosan azon ügyködik, hogy minél több spanyol focistát megszerezzen. Múlt csütörtökön nagy örömmel újságolta, hogy valakit sikerült rábeszélni egy cserére, így "már HÉT spanyolom van!" A napköziből hazafelé apával benéztek a Hervisbe, ahol a nagy sportszer-nézegetés közben magáról megfeledkezve a kosárba tette Illés A SPANYOLOKat. Amikor itthon egy óra múlva ráébredt a feledékenységre, s egyben arra is, hogy az üzlet már zárva van, kicsit elpityeredve nyugtázta   a veszteséget. Aztán az esti imánál együtt kértük az Urat, hogy tegye meg azt a csodát, hogy valamiféleképp megtalálják és félretegyék holnapig a kártyákat az üzletben.
Igen ám, de a hétvégén nem volt időnk rá, hogy benézzünk a Hervisbe. Ma délután viszont apa és Illés a Pláza felé jöttek haza. És átéltük a csodát, hogy a biztonsági őr  megtalálta és félretette a kártyákat. "Már azt hittem, hogy senki nem jön értük." - mondta. Mi meg, hogy nincs már esély a megtalálásra.

"Képzeld anya, itt vagyok a Hervisben, és megvannak a spanyolok!" - mondta Illés meghatódva a telefonba ma délután.
"Tudod mi ez?" - kérdeztem vissza.
"Igen. Tudom. Ez CSODA."

Egy nagyszerű hétvége nagyszerű vége

Mozgalmas, de nagyszerű hétvégét tudhatunk magunk mögött.
Bálint - aki még Debrecenben van - az unokatesói bemerítésén vehetett részt. Micsoda áldás!
Apa kikísérte őt péntek du. a vonathoz, amire Velencén szállt fel a papa, mama. Bálint kicsit (nagyon) izgult, milyen is lesz egyedül utazni - mert hogy ez volt az első önálló vonatozása. Imádkoztunk, mielőtt elindult. Aztán a vonaton összefutottak Noncsival, így Velencéig se kellett egyedül mennie.

Péntek este apa törekvőket tartott, majd a vasárnapi iskolai tanítókkal találkozott, aztán az ifin tanított. Bori dics.próbán, majd ifin - Sára Biztos Sziklán, majd szintén az ifin volt. Ketten maradtunk Illéssel. Mi öttusa-edzésen jártunk az uszodában.

Szombat délelőtt Isi és Sára délig aludt. Sáránál ez megszokás, Illés viszont Borinál aludt (pontosabban nem aludt) az éjjel, így az éjszakai beszélgetést délig alvással kompenzálta. Bori és Apa ifivezetői alkalmon voltak. Én a foltvarróra mentem volna, de végül inkább ebédet főztem az ifivezetős csapatnak. Közben akadt egy kis médiás munka is. Szeretem ezt a cipősdobozos időszakot. A leghajtósabb, de a legszebb szakasza az évnek. Délután ifivezetők Velencére távoztak, s mivel Lala lebetegedett, így a wellness helyett itthon maradt, és segített a mai vendégség előkészületeiben.

Ma délelőtt a Saddleback Gyülekezet egyik pásztora, Abraham Meulenberg járt a gyülekezetünkben. Számomra nagyon bátorító volt a tanítása, buzdítása. Szeretném úgy élni az életem, hogy Isten rólam is elmondhassa majd, amit Dávidról, hogy "a maga nemzedékében az Isten akarata szerint szolgált" (Ap.CSel13:36.). Ez olyan nagy kihívás, hogy totálisan elérhetetlen számomra. Ehhez már Isten kell. De miért ne szeretnénk nagy dolgokat?!. S nincs ennél nagyobb, mint az Isten akarata szerint élni, szolgálni. Ez megrázza a szellemem, megrendíti a lelkemet, és belülről újra és újra élettel, hittel, erővel tölt el. Keresni akaratát. engedelmeskedni. Szolgálni. Ezt a szót is szeretem. Szolgálni. - a sáfárság, meg a hűség jutnak róla eszembe. Jó dolog Istenhez tartozni, és Vele élni.  Szóval délelőtt volt két istentisztelet. Egy csomó nagyszerű bizonyság, kérdés, válasz. Utána pedig vendégül láthattuk Abrahamot, ami szintén Isten különleges áldása volt.  Ahogy a vendégektől elbúcsúztunk már csak arra maradt idő, hogy megtöltsük a mosogatógépet, s indulnunk is kellett Angyalföldre.

Este az Angyalföldi Gyülekezetben jártunk, ahol egy adventi teaház keretében a Caminós élményeinkről beszélhettünk. Az is jó volt, s főleg a teaház alatti beszélgetések. A kerületi hirdetési újságban is megjelent az alkalom, s jó páran voltak, akik először jártak a gyülekezetben. Egy idősebb néni épp egy éve jött haza a Caminóról. Vele is beszélgettünk, meg sok-sok régi ismerőssel. Találkoztam pl. egy lánnyal, akiért a Caminó alatt majd mindennap imádkoztam, de személyesen még nem ismertem őt. Nagyszerű volt megismerni. És nagyszerű volt találkozni a régi ismerősökkel. Cevellel, aki bócot és mongol káposztasalátát hozott nekünk, s akivel ha arról a munkáról beszélünk, amit Isten Európában végez a mongolok között, s ami mind-mind innen Budapestről indult, akkor kiráz a hideg, hogy miket tesz az Úr!!! Jó az Úr, és jókat tesz!!! - és miénk a kiváltság, hogy közelről láthatjuk az Ő munkáját, és a munkatársai lehetünk.

C.S.Lewis - A gyávaságról

"A gyávaság az egyetlen valamennyi bűn közül, amely valóban gyötrelemmel jár. Borzalmas már előre sejteni is - érezni iszonyatos, és iszonyú visszaemlékezni rá. ...úgyszólván az összes bűnökre sikerült az embereket büszkévé tennünk, csak éppen a gyávaságra nem büszke senki.

A bátorság nem csupán az erényke egyike, hanem az a megjelenési mód, ahogy minden erény a döntő pillanatban testet ölt.

...ne felejtsd: kizárólag a gyávaságból születő tettek számítanak. A félelemérzés még magában véve nem bűn..."  ( Csűr -Csavar levelei)

Adventi naptár

Idén - szakítva a hagyományokkal - az adventi ablak helyett az ebédlő egyik falfelületére készítettük el a szokásos adventi naptárat. Piros papírtasakok rejtik a négy apró meglepetést. Már csak egy hétig kell várni az első tasak kibontásáig.

Hálás vagyok...

Nézzük csak, miért is vagyok hálás, ha az elmúlt napokra gondolok.

Vannak olyan egészen elemi dolgok is mint, hogy 

510. ...sikerült végre szombaton  rendbe raknom a konyhaszekrényt,

511. és kitakarítani a hűtőt.

512. Hálás vagyok, hogy szombat este Borival vacsorázhattunk a kolijában.

513. ... s hogy volt egy vidám esti családi sétánk a Lánchídon és a Duna-parton.

514. Hálás vagyok, hogy vasárnap reggel (bár nem voltam elég körültekintő, s így nem sikerült kiállni az autókkal) Irénke elvitt a Budai úti templomba.

515. Hálás vagyok, hogy János maga mellé vette Bálintot a liturgiában. Így a nagyfiam olvasta fel aznap a kezdő zsoltárt a templomban.

516. Hálás vagyok az igei üzenetért.

517. Hálás vagyok a hosszú sétáért, hogy sokat beszélgethettünk a Bálinttal hazafelé.

518. ... s az esti házaspáros alkalomért is hálás vagyok.

519. Hétfőn az oktatási konferenciát köszönöm. Elképesztő látni, hogy Isten mennyi-mennyi lehetőséget ad ezekben az időben.

520. Hálás vagyok azokért a dolgokért, amiket Isten a könyvírás közben értet meg velem.

521. Hálás vagyok, hogy megnyitott az első cipősdoboz gyűjtőpont a Nyugati téren.

522.  Hálás vagyok az őszi levélszőnyeg szépségéért, amin ma reggel mehettem végig az autóhoz.

523. Hálás vagyok, hogy az öcsém fiai is elkötelezték magukat Isten mellett, s vasárnap bemerítkezhetnek Debrecenben.

Elakadva

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne"- mondta Tamási Áron az Ábelben. Meg azért is, hogy otthonná tegyük azt, s hogy felkészüljünk, s másokat is motiváljunk az Örök Otthon felé.

Azért vagyunk a világon, hogy Istennek egy különleges, személyre szabott, általunk megvalósítani kívánt terve az időnek és térnek abban a speciális metszetében, amelyben csak is és kizárólag mi létezünk láthatóvá váljon. Látható legyen az Ő dicsősége rajtunk keresztül.

Ez a folyamat azonban nem mindig megy zökkenőmentesen. Több oka is lehet az elakadásnak. Kezdődik ott, hogy sokan inkább saját álmaikat szövögetik, céljaikat próbálják megvalósítani, mint megkérdezni a Teremtő... Folytatódik ott, hogy a kényelem, a lustaság miatt az ember észrevétlenül már csak vegetál a világban. Vagy a pörgés, rohanás, hajtás olyannyira leszívja, kiszívja belőle az életet, azt az Istenit (zoét), hogy bár megvalósulnak dolgok, a lényeg, Isten irgalma, szeretete, békessége, lelkülete kiszorul a Nagy Műből. Aztán azért is el-elakad a halandó, mert bizony a láthatatlan dimenzió másik oldalán se nézik tétlenül próbálkozásait. Készülnek csapdák, tervek, melyek nem véletlenül épp személyre, saját gyengeségeinkre szabottak. Tudják, hol van a leggyengébb oldalunk, hol van az a fájó, pont, régi seb, melyre nyomást gyakorolva parkolópályára tehető az ember. Aztán hogy meddig marad a parkolópályán...? Valaki egy életen át. Valaki évekig, hónapokig. De napokat vesztegetni is kár, ha lehetne másképp.

Vasárnap Bálinttal a református családi istentiszteleten jártunk. Nehémiásról szólt az üzenet, aki a támadások, gúnyolódások között se hagyta félbe a munkát. Nem akadt el, mert imádkozott. "De én imádkoztam..." 

Sajnos az én életemben is vannak olyan vissza-visszatérő horgok, melyek újra és újra képesek megakasztani. Tudom., hogy nem szabadna, nem így kellene, de ha beengedem a szívembe, a fájdalmon keresztül kikészít, megbénít a másik. Hétfőn reggel is előjöttek ezek a régi dolgok. De - Nehémiáshoz hasonlóan - imádkoztam, így "csak" egy napig tartott az elakadás. 

Miért vannak az életünkben sebek, próbák, nehézségek? Miért történnek rossz dolgok velünk? Kedd este a Wesselényi utcai ifjúsági istentiszteleten erről szólt a tanítás. Nekem sokat jelentett. Érdemes meghallgatni! 

Itt található: Jóban rosszban.

Virtuálban

Amikor a gyerekek egy X-box szükségességéről akartak meggyőzni, az érveik közt sorolták, ki mindenki is birtokol már ilyen remeket ismerőseik közül. Tudom, hogy mindenkinek van, meg miegymás, mégis elkezdtem azon gondolkodni, hogy tulajdonképp minek is kell egy gyereknek egy gép (még egy újabb gép) ahhoz, hogy játsszon? Miért is nem játszik a VALÓSÁGban? Miért is nem épít bunkit a szobájában, vagy keres kalandokat az udvaron? Hová lett a JÁTÉK? Valóban ennyi lenne: ülni egy monitor előtt és nyomkodni pár billentyűt? És valóban. Most már ez lesz az élet? Emberek ülnek egy gép előtt, és saját életük illúziójába ringatják magukat? Ugye azért van ennél több is?
Azon is gondolkodtam, hogy ilyen alapon szép lassan egyre több szabadidős elfoglaltságot felvált majd a gépezés. Lehetne pl. a gépen kirándulni. (Csak akkor azt be-rándulásnak kellene nevezni, hisz a virtuális világ nem kimozdít - sokkal inkább beszippant.) S idővel biztosan az időseknek is kitalálnak majd különféle számítógépes pótcselekvéseket az élet helyett. Kb. aznap találtam a fenti képet: nagymama "kötöget". Kár, hogy nem vicces :(

Hálás vagyok...

491. Hálás vagyok, hogy Sárának sikerült a nyelvvizsgááájaaaaa!
492. Hálás vagyok, hogy előkerült Illés énekfüzete.
493. Hálás vagyok a Pécsi Szeretetvár Gyülekezetért.
494. ... s a hétvégéért, amit velük tölthettünk.
495. ... a kávéházért,
496. ... a vasárnap délelőttért.
497. ...vendéglátóinkért.
498. Hálás vagyok, hogy Illés is velünk jött,
499. ... s hogy nagyon jól érezte magát és barátokat is szerzett.
500. Hálás vagyok, hogy az unokatesókkal is találkozhattunk,
501. ... s járhattunk a Blaha Lujza utcában.
502. Hálás vagyok, hogy Bálint a Robiéknál lehetett eközben.
503. Hálás vagyok, hogy minden fáradtság ellenére hétfő reggel csak kisebb zökkenőkkel indult a hét :)
504. ... s hogy Sára átsegített a megoldhatatlannak látszó feladatokon. ( s szívesen itthon maradt reggel, hogy elvigye az Isit iskolába)
505. Hálás vagyok, hogy Illésnek egyre jobban megy az úszás.
506. S ha már az előkerülés előkerült - hálás vagyok Illés előkerült olvasójegyéért.
507. ... s az elveszettnek hitt Németorsis fülbevaló megtaláltatásáért.
508. Hálás vagyok, hogy sikerült a Sárának megvennünk a szalagavatós cipőjét.
509. ... s hogy az én lányom lesz a legszebb a december 14-i szalagavatón. <3 p="p">

Újjá(?)építők

Illés - aki mellettem áll - adta a fenti címet, ami több szempontból is félrevezető. Építkezésről szó sincs, s inkább régiesítjük, mint újítjuk a helyiségeket.
Régi dilemma, mi legyen az ifiteremmel. Évek óta születnek tervek, s vetélnek ugyanolyan gyorsan. Most azonban egy nagyon egyszerűen és olcsón kivitelezhető koncepció megvalósítása vette kezdetét. A kezdő lökést az augusztus végi retro-party adta. S a felismerés, hogy az adott környezet, az alagsori kisterem mindenféle átalakítás nélkül tökéletes retro környezet. Így jött az ötlet, mi lenne, ha a meglévő  fenti lakásunkba felhalmozott kanapékkal megpróbálnánk berendezni az egyik sarkot. Közben a lányok a lomtalanításon szereztek két fotelt és egy kisasztalt. S az így összejött kollekcióból - a Bori teljes kiegészítő-gyűjteményével ( úgy mint régi fényképezők, rádió, bólogatós kutya stb.) elkészült az első sarok.

A második már nagyobb falat volt, mert oda koncentrálódott a teremben lévő összes kacat. Múlt vasárnap délután azonban egy népesebb ifis csapat megbirkózott a kihívással, így elkészült a második sarok is. Persze hiányzik még sok-sok kiegészítő, képek a falakra, netán festés. De szerintünk már így is látványos a különbség, és sokkal otthonosabb, barátságosabb a környezet. ( Ha bárkinek a gyüliből akad otthon felesleges rádiója, fényképezője, szódásüvege, gyertyatartója, régi koffere, kislámpája, régies képkerete, régi fotele vagy széke, kávéfőzője, mozsara, szitája, ébresztő vekkere, bakelit lemezei, lemezjátszója  ... - nem baj, ha nem működik  - köszönettel vesszük, ha felajánlja a köznek.)

Fogyassz!

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem egyre többet bosszant a fogyasztói társadalom elvetemülése. Talán mert öregszem, de egyre kevésbé tudok lelkesedni amiatt, ha újra és újra meg kell vásárolnom azokat a használati tárgyakat vagy ruhaneműket, amiket elvileg nem egy-két hónapra szántam volna.
Bosszant, hogy szinte képtelenség már olyan háztartási gépeket vásárolni, amik legalább egy évtizedig szolgálnák a családot. Hogy akkor se maradhatok meg a réginél, ha nekem nem lenne késztetésem a legújabb, legmindentudóbb kütyü beszerzésére, mert "ami elromolhat, az el is romlik" sebtibe. Egy ideig legalább az működött, hogy ha valamiből (ugyan drágábban) megvettük a márkásabb terméket ( mondjuk egy Philips vízforralót, vagy Bosh kávéfőzőt) akkor az azért évekig bírta. De ma már azok élete is megrövidült - gondolom, ők is a Távol-Keleten látják meg a napvilágot.
Néha azon is elgondolkodom, hogy ma már szinte lehetetlen, hogy a gyerekeim vagy az unokáim megörököljenek majd egy-egy bútordarabot vagy egy kedves tárgyat, s arra nézve ránk emlékezzenek és érezzék, vannak gyökereik. A csak hat-hét éve vett székek fele már használhatatlan - s a családban lévő asztalos se tudja felújítani, mert silány a minősége.

S hogy miért is írok most ezekről? Mert van négy gyerekem, akik - Hála Istennek! - szépek, egészségesek, nőnek, így folyamatosan új és új cipőkre, ruhákra van szükségük. Valaha réges-régen ( kb. úgy egy évtizede) ez még úgy volt, hogy ha az egyiknek vettem egy darabot egy normális üzletben, akkor azt a kisebb is megörökölte, netán a családban, a gyülekezetben is tovább lehetett adni. Pár éve észrevettem, hogy a nagyról a kicsire szálló darab a második tulajnál már fel-felmondja a szolgálatot. Aztán tudomásul kellett vennem, hogy egyetlen gazda alatt elhasználódik egy nadrág. Szabályszerűen kilyukad. Azon szurkoltam, hogy legalább addig bírja, amíg a következő szezonban megveszem a következő méretet. Most ott tartunk, hogy már egy szezont se bírnak a gyerekcuccok. A fiúk cipői 3-4 hónap alatt javíthatatlanul meghibásodnak. A nyáron az eladó nem is értette, miért nem örülök, hogy újra cserélhetem őket. Hát mondjuk mert jobb dolgom is lenne, mint azért jönni haza hamarabb, hogy a gyerekekkel újra elzarándokoljak a Malom Parki üzletbe? Lehet hogy fehér holló vagyok amiatt, hogy nem élvezem, ha hat hetente meg kell vegyem ugyanazt a tavaszi vagy téli cipőt? Merthogy odaáig jutottunk, hogy Bálint (aki egyébként minden lehetséges mozgást mellőz, a focilabdát meg messziről kerüli ) lábáról hat hét alatt szakadt le végleg a télire vásárolt lábbeli. ( Jelzem, egy naposan kezdte azzal, hogy végérvényesen lepattant róla a díszpatent) No de a Humanic-nál szerzett pozitív csere-tapasztalataim alapján nagy naivan tegnap visszavittem a kis (41-es!) drágát a Deichmann-ba. Ott az üzletvezető azzal indított, hogy túl sok ezen a cipőn a hiba. Hát valóban sok volt, mert a korábban említett patent mellett tegnapra  a talpa is levált, s a két folyamat között pedig módszeresen lepattogott a bőrnek álcázott anyagról a festék. Mondom neki, hogy szerintem meg túl felháborító, hogy kilencezerért olyan cipőt árulnak, ami hat hét alatt használhatatlan. Mondja, akkor kellett volna behozzam, amikor az első hibát észleltem. Mondom, hagy döntsem már el, hogy egy lapattant petenttel horja-e a gyerek a cipőt. Mondja, akkor se veszi vissza, el kell küldje bevizsgáltatni, hogy a cipő hibája-e. Mondom, oké, de akkor holnap miben menjen a gyerek iskolába - mert hogy mondjuk momentán negyvenegyesből a suliban lévő tornacipőt, a fekete öltönycipőt és a papucsát leszámítva nem sorakoznak otthon a cipő. Tekintettel arra a tényre, hogy ez a negyvenegyes is csak átmenti állapot. Mondja, ez nem az ő problémája - vagy bevizsgáltatja, vagy hazavihetem úgy ahogy van. Mondom, nem hiszem hogy nem látja a cipőn hogy mi van, s hogy üzletvezetőként nem tudná becserélni. Erre mondja, hogy ő nem tehet mást, mert erre utasították a felettesei. És felhívta előttem a főnökét. Aki persze azt mondta, hogy el kell küldeni arra a vizsgálatra a kis drágát. ( Érdekes módon a cipő márkanevét is bemondta a főnöknek a hölgy: Csak nem történt már hasonló eset a modellel?) Így jártunk végül a fiammal. Tiszavirág életű cipője vizsgálatra utazott az ismeretlenbe - mi meg átsétáltunk a Humanicba, hogy megvásároljuk az idei szezon második téli cipőjét ( biztonságképp a Humanicban, ott legalább elnézést kérnek az embertől a kellemetlenségért hasonló esetben).
Éljen és virágozzék a fogyasztói társadalom! - Csak lehetőség szerint ne az én pénzemből, ha kérhetném.

Időtlen időkig...

Valami furcsa érzés, amikor a nagylányod a nap közepén váratlan rád telefonál, hogy "melyik villamos is megy az Astóriától a Cs.-hoz?" , mert kiugrik gyorsan babázni egy órácskára.
Elvileg nincs is ebben semmi rendkívüli, hogy meglátogatja a barátnőjét, csak az a különös gondolat, hogy egy megmagyarázhatatlan véletlen folytán éppen ugyanabba a Bartók Béla úti lakásba tart, ahová pontosan KÉT ÉVTIZEDDEL EZELŐŐŐŐTT! te is heti kétszer kivillamosoztál a te barátnődhöz annak babájával babázni. Ugyanabban a lakásban. Ja, és te is az Astóriától jártál, a 49-esen.. A babát Szenczy Annának hívták. A délelőtti villamosozások, az esti fürdetések, a babakocsis séták mind-mind olyan elevenek benned, mintha csak a múlt héten történtek volna. Pedig elsuhant közben egy nemzedék.

Szédületes, ahogy az idő rohan velünk. Még jó, hogy csak egy ideig teheti. Eljön majd a pont, ahol - átlépve az örökkévalóságba - már elveszíti jelentőségét, merthogy abban a dimenzióban nem is létezik. Ezen az oldalon azonban uralni vágyja életünket, döntéseinket. Presszionál az oly fontosnak és nélkülözhetetlennek beállított hiábavalók ezrei felé. Máskor meg a múltba ringat, vagy a jövővel kecsegtet. Neki mindegy, csak ne élj a jelenben. Csak ne Élj a jelenben. Pár hete olvastam (szintén C.S.Lewis - pontatlanul idézem) "Istennél az idő nem létezik. Csak az örökkévalóság. Számára az emberi időből csak a jelen a fontos. A jelen: az örökkévalóság és az idő metszéspontja." A múlt, a jövő az ördög kedvenc területe. A múlt, amivel - ha rossz volt - örökre megkötözne, megkeserítene / ha jó volt - örök nosztalgiával elvonna a jelen lehetőségeitől. S a jövő, amely meg főleg kiismerhetetlen. S amelyre koncentrálva villámgyorsan épül fel az elmében az aggodalom, félelem vagy épp ábránd és illúzió. Ezért is mondja a Prédikátor 6:7:" Többet ér az, amit lát a szem, mint ami után sóvárog a lélek. Ez is hiábavalóság és hasztalan erőlködés."
Hiábavaló, hasztalan erőlködés.Vagy örökkévaló, maradandó létezés a mában.

"Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk." (Zsolt.90:12.)

Hálás vagyok...

473. Hálás vagyok, hogy élek :)
474. Hálás vagyok az őszi szünetért.
475. ... a pihenésért.
476. ... , hogy elutazhattunk Gannára.
477., s hogy egy csodás kis házikóban lakhattunk.
478.. Hálás vagyok a korai hóesésért.
479.. ... a bakonyi sétáért.
480. Hálás vagyok a családért. ( Tudom, ha visszanézném, ezt már biztosan többször is írtam, de amikor együtt lehetünk újra és újra előtör belőlem a hála, hogy épp ő az én társam, épp ők az én gyerekeim. Köszönöm, Istenem!!!!.)
481. A hosszú őszért is hálás vagyok. A sok-sok meleg napért, amikor nem kellett fűteni.
482. Hálás vagyok, hogy a gannai házikóban KANDALLÓ is volt!
483. ... s hogy a könyvespolcon rátaláltam egy regényre, amit szívesen elolvastam volna, csak sajnáltam eddig megvenni :)
484. Hálás vagyok a felsőkért, amiket tegnap sikerült az Illésnek turizni.
485. ... s hogy Balanche, a kutyánk új otthonra talált Csókakőn.
486. Hálás vagyok a vasárnapi házaspáros alkalomért,
487. ... s Gabikáért és Imréért, akikben nagyszerű munkatársakat kaptunk ehhez a szolgálathoz.
488. Hálás vagyok a kecskesajtért - és a szőlőért. ( ez lehet, hogy két dolog, de most így együtt vagyok hálás értük :) )
489. ... és a sárga rózsákért, amiket ma reggel leltem a konyha-asztalon.
490. Hálás vagyok Mátéért, akiben a Bálint olyan barátot kapott már csecsemőként, akitől a távolság és a külön töltött hónapok se tudják elválasztani.

Páros gondolatok

A vasárnapi házaspáros után tegnap C.S.Lewisnál is belebotlottam a gondolatba, mekkora kalamajkát okoznak is az a szerelem körüli félreértések.

Vasárnap a házasság válságkorszakait végigtekintve az első évek nehézségei kapcsán beszéltünk arról, hogy az egyik legnagyobb csapda, ha nem vagyunk tisztában a ténnyel: a szerelemnek két szakasza van. Az első az az euforikus állapot, melyben az ember minden gondolata a másik körül forog, s ösztönösen képes a másik érdekeit a magáé elé helyezni. ( A tudorok szerint ez a fázis általában két évig tart egy kapcsolatban.) Hisz hogy is lenne képes az ember hatékonyan élni, dolgozni, egy családról gondoskodni...ha folyamatosan azon a hőfokon lángolna, mint a szerelem hajnalán. A második szakaszban, amikor az érzelmek  kiegyensúlyozottabbak egészen más dimenzióit éli át az ember az összetartozásnak. Viszont ebben az időszakban egyre fontosabbá válik, hogy tudatosan fordítson figyelmet a másikra, a kapcsolat ápolására... is.

C.S.Lewis a Csűr-Csavarban így ír erről:
"A csillapíthatatlan vágyak következtében fellépő izgalom olyan magatartást eredményezhet, amely könnyen összetéveszthető a felebaráti szeretettel. Használd ki a "szeretlek" szó kétértelműségét. ( tanácsolja Csűr-Csavar Ürömvölgyi öccsének) Hitesd el velük, hogy már szeretetben meg is oldották mindazokat a problémákat, amelyeket valójában szerelmük mámorában csak egyszerűen háttérbe szorítottak....
( a szerelem) különös szolgálatkészséget teremt. Ilyenkor mindegyik örül, ha valamit a másik kedvére tehet. Sőt azt is tudják, hogy bizonyos fokú felebaráti szeretetet az Ellenség ( azaz Isten) is megkíván tőlük, s ez a szeretet hasonló szolgálatkészségben nyilvánul meg. ... Az erotikus izgalmat összetévesztik a keresztény szeretettel, másrészt azt gondolják, hogy örökké fog tartani.... amikor az érzelmi források már nem, a szellemi erőforrások pedig még nem táplálják ( a kapcsolatot) eléggé, akkor a legörvendetesebb eredményekre számíthatunk."

Napjaink érzelem- és énközpontú világában, szellemi erőforrások és kellő érettség híján sajnos egyre kevesebb kapcsolat éli túl a korszakváltást. Pedig különleges kincseket tartogat ez a szerelem azoknak, akik fel akarják fedezni. Kár, hogy a könyvek, a filmek... erről olyan ritkán beszélnek.

Égből pottyant őszi szünet

Az úgy volt, hogy hetek óta ábrándozgattunk róla, talán az őszi szünetben elutazunk a családdal valahová. Valahová, s mivel tavaly olyan jól éreztük magunkat az Őrségben, hát miért is ne az Őrségbe. Elutazunk, ha marad a hónap végén annyi pénzünk, s találunk egy szállást, ami olcsó is, szép is, és még el is férünk benne hatan kényelmesen. Persze erre elég kicsi volt az esély - tekintettel arra, hogy a számláink leürültek, tartalékunk nincsen, s még az őrségi malom apartmanja is foglalt volt az általunk választott napokon. De Lala ragaszkodott hozzá, hogy most el kell utazzunk, így nézegetni kezdtünk különféle bakonyi vendégházakat, s rá is akadtunk Gannán a Bodzásra, ami szép is lett volna, jó is lett volna, csak hát kicsit drága volt. A családfő ezen a ponton vetette fel, hogy imádkozzunk -  mert igen csak ránk fér a segítség. Ezt meg is tettük, s pár perc múlva a Bodzás weblapjára visszatérve látjuk ám, hogy két perce kiírták, egy család lemondta a foglalását, s fél áron elvihető most épp az a három nap, amit szeretnénk. Úhhh. Már csak szabadságot és pénzt kellett szerezzünk. "Ki kérjen fizetéselőleget, te vagy én?" "Neked egyszerűbb."-mondá Lala. Így én lettem a szerencsés, s a kedves pénzügyes kolléga, aki szombat reggel pizsamában utalta otthonról az előleget, hogy vasárnap este el tudjunk utazni.
Lala szombaton még Aradon járt, aztán a vasárnapi két istentisztelet, s a délutáni házaspáros alkalom után fél nyolc felé el is indultunk Gannára.
Veszprém felett szállingózni kezdett a hó, s mi Norah Jonest hallgatva közeledtünk az eldugott kis bakonyi falucska még eldugottabb portája felé. A házikó minden képzeletünket felülmúlóan olyan volt, mintha csak mi rendezgettük volna össze az elmúlt évek alatt. Igaz a tornácot beépítették, de a gerendás mennyezet, a kandalló, a fenyőfa bútorok, a képek, a könyvek,a játékok első látásra otthonná varázsolták nekünk ezt a kis házat.
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy Illés lármázza fel a házat: "Nézzetek ki! Esett a hó!" És valóban! Tíz centis hótakaró borította az udvart, a fákat. A fiúk sose látott gyorsasággal kapkodták magukra a meleg cuccokat és kérdezgették: "kesztyűt véletlenül nem hoztunk? sálat hoztunk-e?". Véletlenül minden szükségeset hoztunk, mivel véletlenül elolvastam a várható hójelentést előző nap. Hógolyózás, hóember-építés, látogatás a szomszédban a lovaknál, cicázás és kutyázás. ( A házigazdáknak két lova, két pulija, két cicája, és ki tudja még miféle állatai voltak a szomszéd portán). Aztán meg egész napos olvasás és társasozás a jó meleg szobában.
Kedden aztán verőfényes napsütésre ébredtünk. Így reggeli után a fiúkkal - akik ekkorra már úgyis az udvaron játszottak - sétának álcázott túrázásra indultunk a szomszéd faluba. ( A túra szót a kéktúrás időszakaink miatt jobb elkerülni az esetükben.) Mondjuk egy Caminó után ez a döbröntei kiruccanás tényleg csak séta volt, amit kísérőink -  a házigazdák két pulija - tettek még emlékezetesebbé. Döbröntén felmásztunk a várromhoz, s megnéztük a "sípályát" is, amit a nyolcvanas években a pápai gyárak munkásai fusiztak össze a döbröntei lankákra. Kár, hogy már nem működik - kétségtelenül egyedi jelenség. A kutyáink kicsit megvadultak, maikor két lovas vágtatott hirtelen a várromhoz. Lalának csak nehezen sikerült megregulázni őket - főleg, hogy csak a Bogi nevére emlékeztünk. Elég vicces volt, hogy csak az egyik kutyát tudjuk fegyelmezni, a másik kedvére rohangált, ugrált a turistákra és zajgatta a falubeli kutyákat. Este a lányoktól új kártyajátékokat tanultunk, majd újra olvasással múlattuk az időt. Szerdán a pápai termálban is látogatást tettünk - és persze maradt még az olvasás és az olvasás. Hát így telt a télire sikeredett őszi szünetünk a Bodzásban, ahová reménység szerint visszatérünk még valamikor...