Azonos címmel olvasok egy klassz könyvet, amit a héten nyomtak a kezembe. (Mire mondjunk igent és mire nemet? - alcímmel) A könyv egyébként arról szól, hogyan is alakulnak ki személyiségünk határai. Mi áll annak hátterében, ha valaki nem tud nemet mondani - vagy épp mindenkire ráerőszakolja az akaratát. Sajnos még nem értem a végére, de már eddig is nagyon sok érdekes gondolatot találtam benne. De amiért most írok erről, az épp arról szólt volna, hogy bár felnőttként elvileg a kezünkben a döntés, mit teszünk és mit nem, s azt mikor és mikor nem - a felnőttlét leginkább arról szól, hogy tudjuk, hogy nem tehetjük mindig azt, amit leginkább szeretnénk.
S ezek a nagyon bölcs gondolatok pedig az ebéd utáni romeltakarítás közben jutottak eszembe, mikoris erős kíííísértést éreztem magamban, hogy uggyanmár hagyjak itt szépen mindent, s menjek inkább gyorsan olvasni, s hogy milyen jó lenne a konyhanagygenerál után a házaspárosra való készülés helyett a könyvet olvasni, amit tegnap is alig tudtam kinyitni, mert ugye a negyedikes nyelvtankönyvet kellett olvassuk... nem mintha új ismeretekkel gazdagított volna (eltekintve a felismeréstől, hogy a gyerekem milyen borzalmasan képes írni - s a másik kissé örömtelibbtől, hogy ugyanakkor olyan gyorsan megoldja a szófajtani feladványokat, hogy el se készülök még a következővel, mire ő a megoldással ). Szóval gyerekként mindig szerettem volna már felnőtt lenni - az önrendelkezés miatt :) - ám az az önrendelkezés nem is olyan egyszerű kérdés. Gyerekként pl. hétfő reggel azon ábrándoztam, bárcsak tanár lennék, akkor nem kellene félnem, hogy kiderül: nem készültem. Tanárként kellett rádöbbennem, hogy a látszat mennyire megtévesztő, merthogy gyerekként még matematikailag egészen jó esélyeid vannak rá (leszámítva a dolgozatírásokat), hogy megúszd, viszont ha te vagy a tanár,- s főleg, ha kezdő - szinte lehetetlen, hogy ki ne derüljön, ha nem készültél. ( és nem ülhetsz le az egyessel, végig kell kínlódd az egész órát)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése