Tessék

Tegnap az ifin tv-felvétel volt. Két baptista ifjúsági adást vett fel az MTV. S ez az esemény kissé felforgatta a megszokott pénteki menetrendet. Mondjuk, egyébként is sokfélék a péntek délutánok-esték, de valljuk be, a tegnapi semmi eddigihez nem volt hasonlítható. Próbáltunk készülődni több-kevesebb sikerrel. A dicsőítőcsapat többel - ők szépen felkészültek a felkészülhetetlenre. Voltak szekciók , kik kevesebbel. Hogy ne legyen túl egyszerű az élet, aznap volt a városban egy művészeti fesztivál, s a Láthatatlanosok meg a Pantomin-csoport ott volt napközben. Persze a tv-stáb korábban érkezett, mikor még semmi... és alig valaki volt az épületben is.
Ezen csekélységeken túllendülve, s a tv-sek előtt megtartva a táblás-bizonyságtételek első, azaz első próbáját - s majdnem főpróbáját is egyben, lassan kezdtek a fiatalok is megérkezni, s elkezdődött a táblás felvétele. Mivel egyetlen kamerával jött a nyolctagú stáb, így elég érdekes volt a felvétel. Felvették először a beszélőt, majd külön a tömeget, ahogy hallgatja. Váltásoknál felhívták a figyelmet, mindenki jegyezze meg jól a helyét, mert furcsa lenne, ha az adásban az emberek két percenként más helyen jönnének képbe. Elérkezett a dicsőítés. Ami alatt nem lehetett felállni, s az egyik tévés szerint a hallgatóságnak énekelni se. A rendező azonban azt mondta, "már miért ne lehetne énekelni". Mindegy. A padokba szorulva "énekeltünk". "Legyetek természetesek!" A pantomin előtt egy másik tévés elmondta, hogy az ilyen jellegű produkciók mindig rosszul sikerülnek. (kedves!- s főleg bátorító egy ilyen helyzetben) Persze még nem is látta a csapatot. Miután megnézte, mégiscsak úgy döntött, hogy jöhet. ( ami nem lepett meg) Közben eszembe jutott, hogy nem ártott volna valami iszi-eszit készíteni vendégeinknek, így hála az irodában közbenjáró felnőtteknek, volt ki elszaladjon a Tescoba rögtönzött vendégségért. Már csak a kisifi volt hátra. Ezzel csak az a baj, hogy közben megváltozott a téma és a szitu is, így már semmit se tudtam, mi is lesz. Körbeültünk ahogy szoktunk, persze egészen mást akartak. A srácok zömét a hátam mögé ültették, amely tényen elég nehezen sikerült átsiklanom, merthogy mostanáig se értem, ki az a lökött, aki úgy beszél egy csapat tinédzserhez, hogy négy-öt kivételével mindegyik a háta mögött van. S ha már a többség ott van, akkor könyörgöm, miért ül három kiválasztott a beszélőtől húsz centire? De majd megnézzük. Ahogy megnézzük azt is, hogy milyen is lesz az egész egyben. Vagy külön. Vagy nem tudjuk. Annyira elfáradtam, hogy szó szerint elaludtam olvasás közben. Pedig a regényből már csak öt oldal volt hátra, s délután alig volt erőm letenni anélkül, hogy megtudnám, megtalálta-e végül a főhős a kardját. De ma reggel végül megtalálta.