Klasszikusok

"A krisztusi tanítás megtartásának próbája: tisztában vagyunk-e azzal, hogy e tökéletes eszmény megvalósítására alkalmatlanok vagyunk. Azt sohasem tudhatjuk meg, mennyire sikerült megközelítenünk az ideált, csakis alkalmatlanságunk mértékének lehetünk tudatában."
- Tolsztoj

"Lehetetlen, hogy miközben ilyen sokat vár tőlünk, Isten ennyire kevéssel megelégedjen. Olyasmire teremtett bennünket, ami elérhetetlen számunkra."
- Dosztojevszkij

"Isten nem azért szeret bennünket, mert ilyenek vagy olyanok vagyunk, ezt vagy azt tettük, hanem azért, mert Ő ilyen."

Karácsonyi csodadobozok

Aznap, melynek estéjén 1400 doboz kellett Erdélybe induljon. Aznap reggel még úgy 200 körüli doboz állt csak útra készen a raktárban. Mindenki tudta, látta, idén nehezebben érkeznek a dobozok. Az emberek már sokat adtak, sok volt a szükség, a katasztrófa... Szóval aznap reggel felhívott a fuvarozó cég embere, hogy akkor ő most megnézné, hogy mennyi is az annyi - azaz mekkora térfogatot képvisel 1400 cipősdoboz ajándék. Próbáltam lebeszélni, s elmagyarázni, hogy az most még reménytelen, nem kellene odafáradnia. Ő pedig készségesen közölte, hogy nem gond neki, ha nem a raktárban vannak a dobozok, odamegy ő bárhová, csak mondjam meg hol vannak. Ezt akkor még elég nehéz lett volna megmondanom, mert abban a percben csak hittem, hogy valahol Budapest területén már megvannak ők, az 1400-ak. Sofőrbácsi nem adta fel, megnézte a kétszázakat. A raktáros fiúk meg útrakeltek, hogy begyűjtsenek mindent műv.házakból, állatkertből, iskolákból, nagy dobozból... és délutánra meglettek az ezernégyszázak. Mert Istennek semmi sem lehetetlen.

Pénteken indult a cipősdoboz-járat Marosvásárhelyre. A reptéren az onnan érkezett Böjthe-árvákkal és nevelőjükkel beszélgettem. Az élményeiket mesélték, s hogy mit is jelent nekik a cipősdoboz akció. egy kis falucskából jöttek. S 2009-ben jártak első alkalommal Parajdon a Csaba-testvéres-Sóbányás-Cipősdobozos karácsonyon. Gyermekeik egyikének azon a télen nem volt még kabátja. Kabát nélkül próbálta átvészelni a telet. Aztán a Sóbányában kapott egy nagy cipősdobozt. S amikor kibontotta, a dobozban nem volt más csak egy kabát egy sapka és egy sál. Az egész iskola hetekig erről beszélt. Isten gondviselése egy cipősdoboz ajándékon keresztül. Mert nem tudom, hogy a tavalyi 20.300-ból vajon hány ilyen doboz lehetett, amiben kabát volt. S mekkora annak az esélye, hogy éppen ez a doboz, éppen ehhez az egyetlen fiúcskához kerüljön. Az esélyeket nem tudom, csak azt, hogy ki állhatott az egész mögött.
Isten, aki a dobozokat és a dobozolókat is ismeri.

Életkép

Az érthetetlen Mikulás

December 5-e van. Lassan, lassan besötétedett. A konyhaablakban felsorakoztak a csizmák. Illés volt a kezdeményező. Akkora igyekezettel takarítgatta sajátját, hogy nemcsak a csizma, de a teljes öltözéke is elázott, így most pizsamában várja a történéseket.
"Valamit nem értek." - közli , miközben az ablakpárkányra sorakoztatja a lábbeliket. "Ha a Mikulás meghalt, akkor ki hoz ajándékot a cipőnkbe?" Majd kifejti, hogy Szent Miklós püspöke - akiről az oviban beszélgettek - mindenkinek ajándékokat oszotgatott. De már meghalt. Ha pedig meghalt, akkor ugye ő nem hozhatja az ajándékokat.
"Dehát te is találkoztál vele Nagykarácsonyban! A szobájában is voltál!"
"Az csak egy beöltözött ember! És nem értem, hogy ha már meghalt az igazi, akkor meg minek utánozni?"
"Dehát akkor nekünk ki hozza az ajándékot?"
"Egy nem igazi Mikulás. Mert a Mikulást nem lehet leutánozni. Magát az emebrt nem. Mert abból csak egy van."
Szóval itt tartunk. A Mikulás, aki hozzánk jön -vagy az oviba - nem igazi Mikulás.
De azért jó, hogy hoz ajándékot, csakhát nem ő az igazi...

Hollandiába Spanyolországból hajóval érkezik a Mikulás. Amikor a hajó befut a kikötőbe, a Mikulás lóra száll, és azzal folytatja útját. Szóval a különböző népeknél a legeltérőbb Mikulás-tradíciók léteznek. Van ahol szánnal jön, máshol a kéményen át, ezek szerint még hajóra szállni se rest, csak ajándék kerüljön a gyerekek csizmáiba. Hozzánk nem tudni honnan érkezik, csak az a nyilvánvaló, hogy nem az igazi...
Hát, itt tartunk.

Ez a kérdés már nem kérdés

A rádióbeszélgetés egy színházi előadásról szólt. A darab dramaturgja azt magyarázta a riporternek, miről is szól az általa színre vitt Kaméliás hölgy. "Eredetileg persze a Kaméliás hölgy azt az alapkérdést feszegeti, hogy lehet-e valaki még úgy is tiszta, hogy a múltja koszos. De mindannyian tudjuk, hogy ez a kérdés már nem kérdés."

Döbbenten néztünk össze az autóban.

Persze, értem én, hogy a rendező mire gondolt. Tudom, hogy napjainkban már nem kérdés, hogy lehet-e valaki terhelt múlttal szabad és tiszta - mert a tisztaság se kérdés. S a tisztaság, mint érték a többségi társadalomban már nem létezik.

De valahogy azóta visszhangzik bennem ez a mondat. S azóta gondolkodom azon, hogy akkor most szép lassan negálunk majd mindent, amiről az emberiség kultúrtörténete szól? Hogy azok a klasszikus drámák, mik az ember örökérvényű konfluktusairól, kérdéseiről, harcairól, kételyeiről és értékeiről szólnak... azok is szép sorjában nem leszenk több, mint egy régi világ lenyomata?

Valóban hozzá kell szoknia az embernek ehhez?

Valóban csak az az út létezik, hogy áthangszereljük a dolgokat, hogy ma is fogyaszthatóvá váljanak. Mert a piac, a fogyasztó, a pénz még itt is diktál?

Persze ha elszakadunk az alaptól, ha az értékek relatívvá válnak a többi már csak idő kérdése.

Milyen jó is, hogy lehetnek biztos alapjaink, értékeink. Hogy nem kell a közizlésnek vagy szokásnak kiszolgálatatva sodródni a korszellemmel. Hogy bár a világ, s annak értékei változhatnak, van mi Örök. A Teremtő Isten. Kihez nem fér változás, sőt árnyéka se annak. Ki hez szabhatjuk értékeinket, életünket, s akkor nem lesz szükség átiratra.

Oltott Illés és az első decemberi havas nap

"Anya, mondd azt hogy az Oltott Illés és anya" - kérte Isi, mikor hazatérve felcsengettünk a kaputelefonon. Ugyanis ma kapta meg a hatéves kötelező védőoltást.

Estefelé aztán dühösen kiáltozott: "Nem értem, miért kell beoltani a gyerekeket! Nem akarok több védőoltást! Nem szeretem az oltásokat!" Mert megfájdult a karja. Pedig nagyon ügyes volt. Nem sírt, nem tiltakozott, bátran válaszolt a doktor bácsi kérdéseire.

Az oltásnak az volt az előnye, hogy megintcsak délben jöhetett haza az oviból. Reggel hóesésben mentünk, délben esőben jöttünk haza. Az orvos felé már inkább valamiféle jég esett. Szóval sokminden belefért a mai napba.

A havazás miatt az angolok gépét is törölték reggel. Végül mégis csak sikerült egy másik gépre jegyet kapniuk. Amit kinyomtatni már nem sikerült - csak a Remiben. Lalának viszont sikerült időben beevickélnie velük a reptérre, s ezóta már haza is értek talán.

Aztán ma kezdődött két jelentős dolog. Ma reggel "Vágtak" először a gyerekek. A rituális Vágás alatt nálunk persze nem valamiféle állatirtást, hanem az adventi ablak egy szabadonválasztott csomagocskájának levágását kell érteni. Ez is sikeresen megtörtént. Ma indult a Cipősdoboz Akció is, úgyhogy volt néhány telefonhívás és e-mail is a napban. Ja és iskolaérettségi szülői az oviban. Estére újra elromlott az autó, amit épp tegnap javított meg a szerelő. A legviccesebb, hogy pontosan ugyanazon a helyen, ahol tegnapelőtt is. Az estében az volt a klassz, hogy hétre Bálint is hazaért a szolfézsról, Sári is a barátnőzésből, így együtt vacsorázott az egész család.

Oltott Illés azóta aludni tért, a havazás is alábbhagyott, s lassan véget ér az első decemberi nap.

Csak ez a bejegyzés marad befejezetlen.

Bori szalagavatója - 2010.nov.27.

Adventi naptár 2010

Ajándék vagy!

Böjthe Csaba blogbejegyzése a Mindennapi.hu-n. Érdemes odakattintani!

Katt ide!

Még egyszer a vágyakról

A vágyak sem egyformák. Így nem mindre érvényes, hogy életet terem életünkben, ha beteljesül. Vannak legitim vágyaink, melyeket Isten kódolt belénk. S ha kapcsolatban állunk a Teremtővel, Ő tud vágyakat plántálni a szívbe.

De az emberi szívre más is pályázik. Vágyak sokaságát árasztja ránk a világ, melyek ha teret nyitunk nekik, hát ... finoman szólva: nem visznek áldás alá.

Ezek a vágyak nem Életet, halált teremnek. Nem Istenhez visznek közelebb, de eltávolítanak tőle, elhomályosítják előttünk személyét, akaratát.

"A vágyak sorban állnak, vége lesz hamar a bálnak..." - írta valaki - utalva az élet rövidségére, s hogy mennyi, mennyi minden is akarja megragadni a szívünket, az életünket.

Mennyire aktuális korkép. A fogyasztói társadalomban iparágak szakosodtak a professzionális "vágykeltésre". Vedd meg, edd meg, ragadd meg... Ennyi jár neked, ennyi még belefér... Szebb leszel, Fontosabb leszel, Tekintélyesebb és értékesebb...

Ma reggel azt olvastam: "ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek." (1.Pét.1:14.)

A világ azt mondja: "Igazodj!" s az emberiség zöme gondolkodás nélkül felsorakozik az aktuális "célok" mögé. Az igazodás automatikus. Csak egy magasabb erő, Isten Lelke képes arra, hogy ellenállóvá tegyen a mesterségesen generált, vagy épp ösztöneinkben, óemberünkben lappangó vágyakkal szemben. Csak a Szentlélek tud nagykorúvá, éretté formálni. Olyanná, akit nem hajt ide-oda a pillanatnyi vágy.

Vágyak

"A hosszú várakozás beteggé teszi a szívet, de a beteljesült kívánság az élet fája." Péld. 13:12.

"Életünk szívünk kívánságaitól, vágyaitól elvenedik meg. " - olvastam ma. S valóban Salamon is erről beszél, hogy a beteljesült kívánság megelevenít, életet terem, életet hoz. Kérdés, vannak-e szívünknek vágyai, s ha igen, milyenek is. Mert ha csak elérhetetlen vágyak, távoli mesebeli kívánságok után futunk, könnyen beteggé válhat az a szív.

Simone Weil azt tanácsolta, "Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk."

Azaz ne csak a távoli, elérhetetlen dolgokban lássuk a szépet, reméljük az örömöt, keressük a boldogságot. Próbáljuk meg felfedezni a mában, ebben a pillanatban. Kibámulni az esős szobából a kivilágított utcára. Rácsodálkozni gyermekeink apró gesztusaira. Hálát adni egy hívásért, egy sms-ért. Hogy van, aki gondol ránk. Megragadni a mában rejlő áldást, mert ez a pillanat, éppen ez is, egyszeri, megismételhetetlen és visszahozhatatlan. S ebben is ott vannak elrejtve Isten potenciális áldásai, melyeket neked vagy általad szeretne küldeni.

Aztán a vágyakhoz visszatérve - nem csak nagy célokat, vágyakat tűzhetünk magunk elé. Vágyakozhatunk az élet elérhetőbb csodáira is. Talán csak döntés kérdése, hogy az adventi forgatag közeledtével elhatározzuk, este kisétálunk a kivilágított belvárosba. Meglepjük szeretteinket egy különleges vacsorával - ami talán csak attól különleges, hogy váratlanul épp egy szerda este szolgáljuk fel a legjobb vasárnapi menüt. Apró titkos meglepetéseket rejthetünk szeretteink vagy barátaink dolgai közé...

És van még más is. A saját vágyaink, melyeket talán meg kellene osztani a másikkal ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a megvalósuláshoz. Bölcsen és őszintén. Különben jó kilátásaink lesznek egy beteg szívre.

Nemzedékek

"De az ÚR terve örökké megmarad, szívének szándéka nemzedékről nemzedékre."

Zsolt.33:11.

Sokszor gondolkodom ezen az igén, hogy milyen is lehet Istennek újabb és újabb emberekkel, generációkkal, helyzetek közt és értékek közt vinni véghez szándékát.

Persze gondolom, őt nem lepi meg a világ változása, és nem is befolyásolja semmiben. Hisz ha minden változna is, Ő ugyanaz az Atya: szerető, hűséges, kegyelmes, igazságos, szent...

Ami nekünk olyan nagy nehézség, kísértés, akadály vagy bénító körülmény - az Neki semmiség.

Az is lehet, hogy ami a mi szemünkben koronként változó közeg ( korszellem ), az neki ugyanannak az ellenségnek egy másik arca.

Délelőtt Tóth Péter édesanyjának a búcsúztatóján jártunk. Ilyen alkalmakon az ember újra és újra szembesül a valósággal, hogy a földi élet mennyire mulandó ( ahogy mostanában egy kedvenc soromban fogalmaz a szerző . "elillanunk, elomlunk porrá" - tökéletes szavak ).

Aztán az ember belepillanthat egy pillanatra egy másik korba, az elődök életébe, harcaiba, kihívásaiba.

Megrázó volt hallgatni Ibolya néni menyegzői igéjét, hogy napra pontosan 55 évvel házasságkötése után hagyta el a földi létet. S hogy a Kol.3:12-... ígéi, melyeket 55 évvel ezelőtt egy pásztor felolvasott neki, hogyan teljesedtek be az életén. Jó volt hallani, hogy saját korának kihívásai között képes volt végig megfutni a pályát. Tanítani egy olyan világban, ahol sokszoros hátratételt szenvedett hitéért, szolgálatáért, hűségéért. De érdekes volt látni azt is, hogy már életében elmúlt az a rendszer, megdőlt az az erős ellenség. Nem lehetett egyszerű akkor élni és szolgálni Istent.

A mi nemzedékünknek más jutott. Ma már szabad hinni és hirdetni az evangéliumot. Az ember nem a rendszer ellensége csupáncsak amiatt, hogy lelkészfeleség. Nekünk mással kell megbírkózni. Egy posztmodern világgal. Ahol nem hogy egy ellenséges erő, de gyakran kiismerhetetlennek tűnő erők sokfélesége akarja megkötözni, felőrölni, elsodorni az embert. Hívőt és hitetlent. Jólétre, fogyasztásra berendezkedett elkényelmesedett világunkban az embernek minden "jár". S nem is majd, de most, rögtön, azonnal. S a világháló révén két kattintással bármit megszerzhet, megismerhet - bárhol "ott lehet". S ha eszmélne rá, hogy több is mint hús s vér, hogy lélek és szellem - ha eszmélne, eszmék, hitek, erők és istenek százai lesnek rá, hogy ajánlva mindent, magukhoz kössék sokat ígérő ajándékaikkal. Új hitek, hetente változó eszmék,kimeríthetetlennek hazudott lehetőségek százai és ezrei.

S a másik oldalon az Örök Isten.

A Mindenhetó.

Az Örökkévaló.

Kinek terve: örökké megmarad.

S szívének szándéka, hogy megmentse az esendő embert : nemzedékről nemzedékre.

Ezt akarta az előző , az azt és azt megelőző generációban, s nem akar mást ma sem.

Megmenteni, szeretni és magához ölelni, és megtartani az én nemzedékem - és a következőt...

Esti mesélő

„…a világ minden tájáról ismert népmesék hangos felolvasásra szánt, gyönyörű gyűjteménye”

A fiúk új kedvence: az Esti mesélő. Még csak három napja szereztük, de ha ilyen tempóban haladunk, karácsonyra kétszer is felolvassuk a könyvet.

Bróker vagy szerzetes?

Hazafelé az MR1-en egy bolgár ex-bróker beszélt, aki szerzetesnek állt. A ma 33 éves szerzetes sikeres bróker volt, s a Wall Street-ről költözött haza egy bolgár ortodox kolostorba, mert "pénzcsinálással sokan foglalkoznak, de mennyien imádkoznak az emberekért?".

Jó kérdés.

Mennyien imádkoznak a világért? Ki jár közben azokért, akik még nem ismerik Istent - netán nincs is hívő ismerősük?

Persze ehhez nem kell a világból kivonulni - bár bizonyára zavartalanabb egy kolostorban, mindnetől távol, mint...

Mindegy. Bárhogy is, ne hagyjuk abba. Imádkozzunk a ránk bízottakért, a környezetünkben élőkért, azokért, akiket Isten "véletlenül" hoz az útunkba, akiket a Szentlélek koránt sem véletlenül juttat az eszünkbe. akikre felfigyelünk egy cikkben, egy hírben...

"Szüntelenül imádkozzatok."

Az ima ereje

"Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének" - Jakab 5:16.

Hiszek az ima erejében. A közebenjáráséban. A kitartó imában.

Hétvégén valaki - akitől évekkel ezelőtt elkölötzött a férje - felhívott és elmondta: " a férjem hazajött, újra itthon van". Tudom, hogy sok fájdalom, lelki szenvedés, megaláztatás, szégyen, megbocsátás, elengedés - és sok-sok-sok-sok sokszor meg nem hallgatottnak tűnő ima előzte meg mindezt. De az imának ereje van. Nagy ereje! És ezt látni, nem csak annak áldás, akinek a kérésére jön a válasz. Látni Isten válaszát - megerősíti a hitünket, és buzdít, hogy tegyük többet, tegyük állhatatosabban. Sose adjuk fel.

Tegnap egy nyugdíjas lelkipásztor házaspárral beszélgettem. Átöleltek, és azt mondták: "Imádkozni fogunk értetek." "Szükségünk van rá! Nagyon köszönjük." "Tudod mit, akkor felírunk az imalistánkra és minden nap imádkozunk értetek."

Nem kaphattam volna nagyobb ajándékot ott, mint ezeknek a drága testvéreknek az imáit és ígéretét. Mert annyira szükséges nekem is, nekünk is, hogy legyenek, akik hordoznak imában. Hogy adassék erő, bölcsesség, békesség, vezetés, hit, szeretet... és még annyi minden.

Köszönöm, ha te is megteszed, és közbenjársz értünk és Isten munkájárért ezen a helyen.

Family

Szülőnek lenni komoly kihívás. Először azt tanulgatjuk, hogy lemondva saját vágyainkról, álmainkról a nap huszonnégy órájában rendelkezésére álljunk a ránk bízott parányi életnek – aztán hogy egyre bátrabban a saját útjára engedjük őt. Mindeközben persze bölcsen szeressük, támogassuk és segítsük. Nem lehetetlen feladat ez?
Szülői tanulmányaimban jelenleg egy új fejezettel birkózom. A tananyag neve: kamaszkor. Egyik legnagyobb kihívása pedig az elengedés. A szülőnek, akit éveken át treníroztak a ragaszkodásra, most tudatosan, önként és dalolva el kell engednie csemetéjét, hogy még a biztonságot adó fészek közelében próbálgathassa szárnyait. S a bölcs szülő – bár a szíve az ellenkezőjét üvölti – fokozatosan átadja az irányítást tapasztalatlan gyermekének. Megengedi, hogy ő is elkövesse.... tovább

Aranka Barbija

Pénteken Mikulásfalván jártunk. Illés fiammal és 250 árvíz meg vörösiszap-károsult kisgyerekkel. Izgalmas, mozgalmas egy nap volt. Különleges találkozás a Mikulással. Látogatás a dolgozószobájában. Játék a szalmalabirintusban... Mindez egy verőfényes inkább tavaszi, mint őszi napon. Plusz húsz fokban.

Ki gondolná, hogy a Mikulás csak 35 percnyire lakik Fehérvártól? Nagykarácsonyban.

Nagykarácsonyban nem volt valami nagy karácsonyi hangulat, de az öröm és az izgalom a messzirőljött gyerekek arcán határozottan karácsonyi volt.

Volt ugye Mikulás. Volt sok gyerek is. Szán és szarvasok. Ajándékok. Jelen volt a média is. - S ezen a ponton érkeztünk el történetünk címszereplőjéhez, Arankához. Aranka, a baranyai kislány ugyanis "nyilatkozott" a Duna tv-nek. A riporter kérdésére Aranka elmesélte, hogy ő bizony egy Barbie babát kérne a Mikulástól - ha kérhet/ne. Aranka hazatért. A tévések pedig a híradóban aztán "meghírelték" a kislány álmát. Messze, messze, az Óperenciás tengeren is túl, a távoli Amerikában aztán két idős ember látta ám Arankát a tévében. S nemcsak látták, halloták, de úgy döntöttek, közbenjárnak a Mikulásnál Aranka Barbija érdekében. Telefont ragadtak. Hívták a tévét, hívták a Mikulást. Tévé hívta Szeretetszolgákat. Szeretetszolgák meg keresni kezdték Arankát. Közeben Barbie útra kelt a tengeren át Mikulás felé, hogy végül Arankánál landoljon, és boldogan éljenek, míg meg nem halnak...

Hol sírjaink domborulnak...

Szombaton Kondoroson jártunk a családdal. A gyülekezet 100 éves jubileuma volt. Ha már ott jártunk, kilátogattunk a temetőbe is nagyszüleim sírjához. Eredetileg a papámra gondoltam, aki mongol tartózkodásunk alatt halt meg, így nem voltunk ott a temetésén, s kicsit máig hihetetlen, hogy már nincs közöttünk.De a temető kapuján belépve hirtelen ráébredtem, hogy minden ősöm, közelebbi rokonom valahol ebben a sírkertben nyugszik. A két papa, a mama, az összes dédim, nagybátyám. Ahogy felnéztem, épp mellettünk tekert el a szomszéd. S az autóból odaköszönt a sírköves. Hét éve, hogy nem is jártam Kondoroson, mégis valahogy itthon lennék?
"Hol sírjaink domborulnak..."

A temető határozottan kisebb lett az elmúlt két évtizedben. Halottak napja estéjén kisgyerekként végigjártuk a családtagok sírjait. Egyébként is anyai családom és a temető élete furcsa, már-már bizarr szálakkal kapcsolódott össze. Dédszüleimé volt anno az egész "biznisz". Nagynagypapa koporsós, nagynagymama koszorús volt. Na meg minden mást is ők intéztek, mielőtt ki nem sajátította az előző rendszer a vállalkozást. Megérkezett a temetkezési vállalat. Igaz helyi képviselője ki más, mint a mama egyik tesója lett.
A gyászhintót azonban még a nyolcvanas években is a dédim garázsában tárolták (hisz anno az övék volt a hintó is).Szüleim építkezése alatt a dédinél laktunk. Na azt gyűlöltem. Sötétedés után nem mertem az udvarra menni, mert ott hatalmasodott az a borzasztó gyászhintó. Anyu nem értette mi bajom vele - ők az unokatesóival anno azon rendezték be a babaszobát... De ők mondjuk abból szerezték a zsebpénzt is, hogy a koszorúkat hordták - ó jaj - a ravatalozóból a sírokhoz. Dédim hatalmas házában a gyászhintó mellett más is akadt. A padláson volt például komplett koporsó - igaz miniatűr méretben. Dédi szerint a kirakatból maradt, amikor elvették az üzletet. A gyászhuszárok aranysujtásos kék bársony egyenruhái pedig a nagyszobai szekrényben várták jobb sorsukat. Az ő sorsukat aztán magam intéztem. Ált.sulis koromban hosszú rimánkodás után rávettem dédit, hogy a honismeret szakkörnek ajándékozzuk őket. Aztán volt egy rakat koszorú is mindenfelé a házban. Kézzel készítettek. A vázuk tobozból (tobozok a kamrában zsákszám), a virágok viaszba mártott itatóspapírból. Dédi és barátnői kisfazékban olvasztották a viaszt a kályha tetején és a drótszárnál fogva mártogatták a papír-krizantémokat a forró löttybe. Virággyártás idején mindenfelé száradtak a viaszba mártott fehér virágok, és mindent átjárt az összetéveszthetetlen visz"aroma". És volt még a szalagfestés. Papír vagy selyemszalagra. Dédi kb. egy kettes ecsettel bronzfestékkel pingálta rájuk a szöveget: "Fájószívvelbúcsúzunka...család" A "megrendelések" szövegeit a Szabadföld széléből szakajtott fecnikre írta fel. Ezek a fecnik lógtak a függöny szélére tűzve - jelezvén az aznapi megrendelések nagyságát. Dédim egyébként nagyon laza hölgyemény volt. Barátnőivel pontban minden szerda és szombat délután négykor felöltöztek, összegyűltek, karjukra vették a kék kis bádogkannát és méltóságteljesen kisétáltak ... a temetőbe. Hétfő reggelenként bebuszozott Orosházára anyagért - persze a koszorúkhoz. Hatalmas háza folyosóján hatalmas fonott karosszékeiben a szomszédokkal órákig vitatták az élet nagy dolgait. Dédinek korát megelőző találmányai is voltak. pl. a "távkapcsoló" A távkapcsoló abból állt, hogy a tévéjéhez vagy tíz méter hosszú zsinórt szereltetett, mely az ágya melletti konnektorban végződött. Éjfél tájban - mikoris a Himnusz hangjára dédi felriadt álmából - nem kellett ám felkelnie és a készülékhez zarándokolnia, elég volt egy elegáns mozdulattal kirántani a zsinórt, s azonnal sötétség borult a szobára. Dédimnek kilencvennégy évet adott a Mindenható. Megélte még Bori születését is. Így volt neki ükmamája is három hétig.
Hiányzol Dédi. Áldás, hogy ismerhettelek.

Bálint, a kritikus

Korábban említettem már, hogy Bálint fiúnk nem mindennapi szálakkal kötődik az irodalomhoz. Volt ugye, hogy meséket - sőt könyvet - kezdett írni.

Múlt héten is írt egyet egy iskolai meseíró pályázatra.

Most azonban egy újabb ötlettel állt elő. Meseíró pályázatot hirdetett osztálytársai között.

Bevallom, először nem nagyon hittem benne, hogy lesz olyna tanuló, aki a Bálint felhívására képes szabadidejében mesét vagy verset írni - mert mondanom sem kell, menetközben a vers kategóriájával is bővült a pályázat.

De bizony vagy a Bálint osztályában vannak irodalmi vénával megáldott és grafomán hatodikos FIÚÚÚÚK! vagy az én fiam rendelkezik valami különleges meggyőző képességgel - tény, hogy naponta több pályaművel érkezik haza, melyeket átolvas, lepontoz, megkritizál. De az írópalántákat nem kedvetleníti el a kritika. Az újabb fordulóra is hozzák a művet.

Bálintunk tíz fordulósra tervezi a megméretést. Kíváncsian várom a fejleményeket.

Október

Szeretem az őszt. Ahogy a telet, a nyarat és a tavaszt is. De az őszt valami miatt különleges szeretettel. Talán a színei, az illata, a nyugalma, az esendősége miatt?

Idén a szokottnál is kevesebb lehetőségem volt eddig, hogy közelebbről is megcsodáljam. Tisztes távolságból azonban naponta rácsodálkozom szineire.

Szeretem az M7 mellett lévő fákat és bokrokat.

Különös kedvencem a Váli-völgyi emelkedő, és az MO-ás előtti szakasz.

Évek óta figyelem, hogy ott "színesednek" leghamarabb a sztrádát szegélyező szépeséges növények. Ők már hetek óta pompáznak. De mostanra lassan már minden szinekbe öltözött.

Idén a legszebb őszi pillanatom azonban nem az M7-es melletti csodaszinekhez köt ( tényleg, vajon tudatosan telepítették oda a növényeket úgy, hogy ősszel ilyen csodaszépek legyenek együtt?)

A 2010-es ŐSZI pillanatom egy kifejezetten természetidegen közeghez köt majd. A Nagykörúthoz.

Valamikor egy múlt heti délelőttön - délelőtt volt, mert a körúthoz képest szinte üresek voltak az utak - szóval egy hideg, de verőfényes délelőtt a körúton autóztam épp. Oldalra nézve a másodperc tört része alatt elsuhant mellettem az ősz.

Járókelők rohantak fontosabbnál fotnosabb feladataik felé, miközben a hirtelen támadt szélben sárga falevelek emelkedtek fel és suhantak - a járókelőknél is sebesebben - tova a körúton.

Az emberek észre se vették, csak siettek tovább magukba merülve - míg az őszi szőnyeg körüllebegte őket.

Valahonnan ismerős volt a látvány. Két sarokkal később esett le. Ady őszét láttam. Csak épp nem Párizsban, Budapesten. S nem a Szent Mihány útján, a Ferenc körúton suhant nesztelen.

Mindennapi - Érintés

"Szükségünk van egymásra. Ennek elemi kifejezési formája... az érintés. Az érintés puszta látványa is azonnal pozitívan befolyásolja lelkiállapotunkat. Ha például látunk egy édesanyát, aki megsimogatja a gyermekét, már jó érzés tölt el bennünket. ...Elég, ha azt mondja, hogy megölellek, akkor bennünk ennek megfelelő érzések keletkeznek. A testünk emlékezik arra, hogy milyen volt a korábban már megtapasztalt érintés. Az érintés azt jelenti: „van közünk egymáshoz”. A szociális érintkezés, a kommunikáció az érintést helyettesíti az emberi kapcsolatokban...

A kötődési minta is a korai anya-gyermek kapcsolatban formálódik ki. Ez nagyban meghatározza, hogy később a felnőtté váló személy a párkapcsolatban mennyire tud szeretetet adni, elfogadni és viszonozni; mennyire lesz féltékeny, gyanakvó, önbizalom-hiányos vagy bizalmatlan...

Anyaként például önkéntelenül úgy viselkedünk gyermekünkkel, ahogy édesanyánk velünk. Tehát egy jó anya sokszorosan az, mert egyszersmind gyermekét is hozzásegíti, hogy majdan jó anya legyen. .."

( részletek a tegnap indult Mindennapi.hu hírportál egyik írásából)

Felmosórongy

- az én második mérföldem -

Az elmúlt napokban a fáradtságtól néha felmosórongynak éreztem magam. De most mégse pejoratív értelemben szeretnék írni róla.
Az iszapkatasztrófa kapcsán sokféle feladat, elintézendő dolog akad. Megteszünk minden tőlünk telhetőt a szükségben lévőkért. Naponta többször beszélünk az érintettekkel. Igyekszünk betölteni minden sürgős szükségüket. Egyik reggel kérdeztem, minek örülnének ma a legjobban, miben van hiány. "Felmosórongy, zoknik, papucs." Hát megnéztük, mit tehetünk. Felmosórongyunk - nagy mennyiségben - persze nem volt a raktárban. De sürgősen kellett volna. Abban maradtunk, majd veszek valahol pár százat és Lala másnap leviszi, amikor az önkéntesekkel takarít. Aznap ezer dolog akadt. Este kilenc körül jutottunk a másnapi teendők átgondolásához. A felmosórongyok! Elfelejtettem beszerezni őket. Fáradt voltam, s már semmi kedvem nem volt felöltözni és elindulni a rongyok után. Nem is várta el senki tőlem, hogy tegyem. De úgy éreztem, most tehetek értük valamit én is! Nem úgy, mint a munkám, hanem mint egy átlagember. Felöltöztünk és kimentünk az Auchanba. Az áruház kongott. Alig találtuk a felmosórongyokat. Csak 64 darab volt. Kevés! Megkerestem egy eladó. Több kellene! Háááát, úgy nézett rám... mit akarok zárás előtt az akciós felmosórongyokkal. Minek nekem kétszáz? Talán azt hitte, egy haszonleső kiskereskedő vagyok - legalábbis ez volt a tekintetében. Eltűnt a raktárban. Hosszú időre... Aztán kijött és közölte, hogy az áruház egy másik helyén kell legyen még pár darab. Irány a vegyi osztály! Ott is találtunk egy adagot. Összesen 144 db lett. Már csak a pénztáron kellett átvergődnünk. Persze a pénztáros is nézett, hogy mit akarunk este tízkor egy halom felmosóronggyal. És a mögöttünk állók se voltak boldogok, mikor a néni egyesével átszámolta a 144-et. Mindegy. Megvolt. Búcsúzóul odaszóltam a pénztárosnak:"Köszönöm a segítséget, a vörösiszaphoz visszük." Hirtelen elmosolyodott és kedvesen búcsúszott : "pihenjenek jól!" Megható volt látni az emberek együttérzését.
Szóval ez a 194 felmosórongy (mert korábban délelőtt már 50-et hozott valaki) ők voltak az én személyes második mérföldem azokért a drága emberekért és asszonyokért, akik pont olyanok, mint te vagy én. De pár napja egy pillanat alatt minden ami biztonságot vagy otthont jelentett nekik megszűnt létezni számukra. Puha, fehér felmosórongyok voltak. Megsimogattam az egyiket és azokra gondoltam, akik holnap majd az otthonukat próbálják kitakarítani velük. És hálát adtam, hogy bár kegyelem, de nem nekem kell centiről centire visszahódítanom otthonom a vörösiszap rabságából. Hát miért ne tennék meg értük még egy mérföldet?

Vörösiszap-katasztrófa

Hurrá nyaraltunk! - Isztambul

Nyaralásunk egyik legemlékezetesebb napja, a szombat Isztambulban. Hajnalban keltünk útra, és a GPS megmagyarázhatatlan "ötletének" köszönhetően először az ország belseje felé vettük az irányt. Egy idő után aztán arra a döntésre jutottunk, hogy a józan eszünkre és egy parányi netről nyomtatott térképrészletre hallgatunk inkább.
Tíz körül értünk a határra. Vagy 20-25 sávban kanyarogtak a vendégmunkások hosszú karavánjai. Megszereztük a hiányzó vízumokat, s rácsodálkoztunk a török földről elénk táruló legelső látványra: egy hatalmas mecsetre közvetlenül a határállomás előtt.

Dél körül érkeztünk meg Isztambulba, ahol viszont a GPS hatalmas segítségének köszönhetően elsőre eltaláltunk a Kék Mecset közvetlen szomszédságába. Eszméletlen látvány és érzés volt a Kék Mecset és vele szemben a Hagia Sofia, Mivel az elsőbe - imaidő lévén - nem tudtunk elsőre bejutni, így a Hagia Sofia felé vettük az irányt. Az ember hiába próbál belegondolni, felfoghatatlan, hogy olyan falak között lépkedhet, melyeket 532-ben, azaz ezerötszáz évvel ezelőtt emeltek. Miközben apa és Bori végigjárták a múzeumot, mi többiek török lírát szereztünk és beültünk egy cukiba kólázni. Innen mi lányok a Bazilika Ciszternába mentünk. A föld alatti elsüllyedt római kori palota valami hihetetlen szépséggel és mélységes nyugalommal ajándékozza meg látogatóit. Félhomályban, a föld alatt, a vízből emelkednek ki a valaha volt palota oszlopcsarnokai. A látogató pedig egy fahídon sétálhat végig az épület két oldalán.
Amit semmiképp nem szerettünk volna kihagyni, az a nagy bazár. Szüleim vagy 25 éve jártak itt és sokat meséltek a török árusok almateáiról, az alkuról, az aranyutcáról és a bazár hihetetlen kavalkádjáról. Fesben már láttunk hasonlót, de az isztambuli annyiban más, hogy az egész bazár végig fedett. Ma is különleges, káprázatos élmény - de azon agyaltam, milyen is lehetett itt járni egy európainak pár száz évvel ezelőtt, hogyan élhette át ezt az arab pompát és varázslatot. A bazárban mindenki kedvére választhatott valami emléket magának. A fiúk zeneszerszámokkal szerelkeztek fel. A lányok ékszereket, kendőket, pólót vettek. A folyamatos alkudozásban hasznosítani tudtam az ázsiai piacokon kollégámtól szerzett tudást: "givemeagoodprice- agoodpriceformeagoodpriceforyou". Klassz volt, de két-három óra után már nagyon fárasztó. Kiverekedtük magunkat és épp egy Starbucksba botlottunk. Kávé után kaja következett. Gyros és almatea egy török étteremben. Az autóhoz visszafelé benéztünk még egyszer a Sultanahmet-dzsámiba ( a Kék Mecset a falakat díszítő kék mozaikokról kapta nevét - és azért építették, hogy bebizonyítsák, az arab építők is képesek a szemben álló Hagia Sofia-hoz hasonló teljesítményre). Érdekes volt beöltözve, mezítláb araszolgatni a muszlim hívők hosszú sorában, üldögélni és nézelődni a szőnyegpadlón. Csoda klassz nap volt. Mielőtt elhagytuk volna a várost - még átkeltünk persze a Boszporusz felett Ázsiába is. Megcsodáltuk a hatalmas félholdas török zászlókat, az apró paloták egzotikus kertjeit, a tereken üldögélő török családok színes kavalkádját és elindultunk Bulgária felé. Most a rövidebb úton, a hegyeken át. Persze már este volt, sötét volt, és az út egyre szűkebb és kietlenebb. Rá kellett ébredjünk, hogy a GPS talán mégse véletlenül terelgetett reggel Bulgária belseje felé. Ez a "rövidebb" út ugyanis építés alatt, s jó néhány veszélyes szakasszal tűzdelt volt. Sose akartunk a határhoz érni. Amikor mégis úgy tűnt, ott lennénk, döbbenten láttuk, hogy egy lezárt sorompó fogad. Sokféle határon jártam már életemben, de hasonlót még sehol se láttam. Az út melletti bódé üresen kongott. Valaki felvilágosított, hogy be kell menni az épületbe. Hát bementünk. Mikoris a határőr közölte, hogy mindenkit hozzunk be a kocsiból. Ez elég vicces volt, hisz éjszaka lévén a gyerekek már aludtak. Felébresztettük őket és a határőr elé járultunk ismét. (Lala vállán a közben visszaalvó mezítlábas Illés) A határőr elégedetten végignézett rajtunk és útleveleinken, majd kompániánkat átküldte egy oldalsó szobába - ott volt ugyanis a vámvizsgálat. ( persze a kocsi meg vagy ötven méterre innen a ház előtt parkolt) Végül megszereztünk minden szükséges pecsétet, bepattantunk az autóba és búcsút intettünk Törökországnak. Talán egyszer majd újra visszatérünk - ha akkor nem is a bolgár hegyeken át.

Szabadságdonorok: a természet

Szeretem az erdő illatát. A tavaszi zöldet vagy az őszi elmúlásét. A fű zöldjét, az aranyba boruló fák ezer színét. A lezúduló víz zaját és erejét. Az áradás nyomán visszamaradt iszap mocskát, a kidöntött és elsodort fák maradványait. Ezt is szeretem. Megnyugtat tudni, hogy az ember nem képes mindent kézben tartani. Van Valaki, aki fölötte áll az emberi rendnek, tervnek...
Szeretem az erdő magányát. A város messzeségét, és Isten közelét. A teremtett világ nyugalmát, harmóniáját. A rezzenéstelen víztükörben visszatükröződő kék eget. A fűszálak puha érintését. Az ágak halk reccsenését. A Bakonyt, a Vértest... Isten teremtett világát.
Szeretem, hogy lelassít, kikapcsol, feltölt. Feltétel nélkül. Mindig.
Mert Isten ecélból - is- teremtette. Az ember lakóhelyéül. Nem egy zajos várost, zsúfolt utcákkal, terekkel. Ahol minden az emberi elme teremtő nagyságáról beszél. Végső soron - pontosabban eredetileg - a természet nagyságát, mélységét, elborító és körülölelő zöldjét adta otthonul. Ezért képes a természet visszacsempészni eltékozolt szabadságunk egy részét.

(Tegnap délben a Gaja-völgyben jártunk.)

Szabadságirtók: a fájdalom

A szabadsággal kapcsolatos igéket olvastam ma reggel (pl. "Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva. "Gal.5:12.). Az autóban aztán eszembe jutott egy tegnap esti mondatom, mikoris Lalának azt vázoltam, milyen jó is lenne, ha az emberrel mindig csak jó dolgok történnének - vagy legalábbis a jó emberekkel csak jó dolgok...(tudom, ez a gyerekes logika hagy ám sok-sok kívánnivalót maga után).
Hogy a fenti két dolog hogyan kapcsolódik egymáshoz?
Szintén az autóban tovább agyalván arra a felismerésre jutottam, hogy tulajdonképp a rossz történések, hírek, események, kudarcok, csalódások... valahogy mindig a szabadságomat csáklyázzák meg. Adott egy szép kis nap, mely során békességgel, erővel, hittel és örömmel feltöltve éldegélek és oldogatom meg kis feladataimat. Közben persze adódik ez is, az is. Szép is, meg kevésbé. De optimális esetben átmegyek minden úgy, hogy belül sikerül megőriznem szabadságom - s az ezzel járó békességet, örömöt, reménységet... Netán jönnek győzelmek, áldások, jó hírek, s az öröm és békesség növekszik. Deee...
aztáááán adódik valami rossz, ami mélyebben érint. Amivel szembesülve nem tudok első nekifutásra győzni, elengedni, továbblépni. És ami megint csak érdekes, hogy ez a valami, ez időnként talán sokkal kisebb, pitibb dolog, mint a másik tíz-húsz, amin túl tudtam lépni. De fájdalmasabb, ezért azon kapom magam, hogy már nem vagyok olyan szabad, hogy már nem tudok olyan hittel tekinteni..., hogy már nehéz szeretni, nehéz örülni... Szabadságom vészesen korlátozódik.
Szóval ma reggel az M7-esen szembesültem azzal, hogy belső, lelki szabadságom egyik jelentős ellensége: a fájdalom.
De tovább is jutottam. Azt is megfogalmaztam magamnak, hogy ez esetben meg kell tanulnom beazonosítanom és Istennek átadnom a fájdalmaimat.
(és most a lelki természetűekről beszéltem, bár végiggondolva a fizikai természetű fájdalom se növeli az ember szabadságát)

Csak úgy...

Istennek terve van az életeddel.
És ez a terv JÓ!

"...hogy megláttassa dicsőségének mérhetetlen gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségére készített, amilyenekké minket is elhívott." Róma 9:23.

Az öregségről

"Az öregség misztérium, hisz nem tudjuk mivel jár, hogyan zajlik le, meddig tart majd" - mondja Nemes Ödön Párbeszéd az öregségről című könyvében.
A könyvet az elmúlt hetekben olvastam, és sok-sok érdekes, hasznos gondolatot kaptam belőle.
Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért is olvasok ilyeneket. Talán azért, hogy legyen valamiféle elképzelésem az idősebb testvérek életéről, problémáiról, az őket érő kihívásokról. Talán azért a mélységes mély bölcsességért, ami egy kilencvenhez közeli keresztény leghétköznapibb gondolataiból is váratlanul a felszínre tör. Talán, hogy ne érjen majd váratlanul az öregség - feltéve ha részem lesz benne.
Az elmúlt 3-4 évem különleges áldása, hogy jóval közelebb élhetek idősekhez. Már a gondolat is békességgel tölt el. Biztonságot ad a tudat, hogy a gyülekezetben lévő idősebb barátaim, testvéreim szeretnek, imádkoznak értem, gondolnak és odafigyelnek rám. Figyelmeztetnek, ha kell. Ez áldás. Nagyon nagy áldás. Olyanokkal lenni körbevéve, akik érettebbek, tapasztaltabb, bölcsebbek.
Talán kicsit jobban értem már az időskor kihívásait. Amikor leszűkül és beszűkül az élet - de kibővül és kitágul az a másik, ami felé tartunk. Sok sallang lehullik és maradnak a fontos, az igazán értékes dolgok.
Ez valóban egy misztérium. Életünk legtöbb kihívásával úgy nézünk szembe, hogy ott vannak közvetlenül előttünk azok, akik már átélték ugyanazt. El tudják mondani, mire is számítsunk, hogyan is készüljünk. (Persze a harc a miénk lesz, de mégis van egy belátható minta, tapasztalat.) Milyen is lesz szülőnek, nagyszülőnek, egyetemistának vagy munkakezdőnek lenni. De az öregségben nincsen minta, nincsenek sablonok. Mindenkinek másképp, máshogyan adatik. Valakinek párosan, másnak talán magányosan. Valakinek aktívan, másnak ágyhoz kötve. Valakinek egészségben, másnak épp a betegségben. Megnyugtató, hogy a közelünkben élőknek bárhogyan is, de mindenképp Istennel, aki eddig is és ezen túl is megőrzi, megtartja, tenyerén hordozza őket - és minket.

Kivel fürdik az ember gyereke?

Nyaralás közben Illés napokig győzködött, hogy már ő is elég nagy a Ligrettóhoz, míg végre megadtam magam és leültem vele is játszani egy partit. És valóban! Egész hamar belejött a játékba. A nagyok eleinte nem nagyon akarták bevenni a közös játszmákba, de lassan az Isi is teljes jogú partner lett. Esténként - ha nincs más- kettecskén kártyázgatunk. Bevallom, már nem kell hagynom magam ahhoz, hogy időnként ő legyen a nyertes.
Egyik este úgy esett, hogy a Bálint is beszállt a játékba. Beszállt és persze nyert is rögtön. Aztán újra és újra.
Láttam ám, hogy Illésünk egyre dühösebb, hát emlékeztettem gyorsan, hogy ugye aki a nagyokkal játszik, az nem sértődik meg azon, ha nem mindig ő a nyertes.
Úgy tűnt, megértette.
A lefekvés vészesen közeledett, hát rohanás a füridbe. Srácok már engedik is a vizet, én meg izzítom a mikrót a kakaókhoz. Egyszer csak ritmusos kiabálás hangja szűrődik ki a kádba zubogó víz zaja mögül.
Ahogy benézek, Illés a wécé tetejéről kisgatyában skandálja a kádban ülő Bálint felé: "Nyerte-sekkel-nemfür-dök! Nyerte-sekkel-nemfür-dök!"
És ettől a döntésétől aznap nem is lehetett eltántorítani.

Úgy tűnik, még mindig van mit tanulnunk a veszteségfeldolgozással kapcsolatban.

E-book

A héten az MR1-en az E-book-okról hallgattam egy beszélgetést. Néhány éven belül várhatóan egyre nagyobb részesedésük lesz a hagyományos könyvpiacon. (USA-ban most 10% körüli) Mert papír, meg nyomdafesték ide vagy oda, a technikának senki nem vethet gátat. És bizonyára sok esetben kényelmesebb az embernek egy ilyen olvasó micsodát magával cipelnie - amire ki tudja hány könyvet feltölthet majd - mint akárhány kötetet. Kb. 160 dollár körüli összegbe kerül egy érintőképernyős verzió.
Szóval bár jómagam azt hiszem életem végéig ragaszkodni fogok a jó öreg Guttenberg találmányához, valami miatt az is a héten esett meg velem, hogy elektronikus formátumban olvastam el egy könyvet. Egy idegen nappaliban várakoztam fél órát a család könyveit csodálva, mikoris megakadt a szemem Szerb Antal: Utas és holdvilág-án, amit már réges-régóta el akartam olvasni. Leemeltem hát, s elolvastam ez első ötven oldalt. De mégse hozhattam magammal. A könyvtár és könyvesbolt már bezárt mire hazaértem, de nekem azonnal ki kellett olvasnom azt a könyvet. Valamely ifis levlistán ajánlották a srácok a múltkor az elektronikus könyvtárat, ahol rá is leltem. Egy perc alatt a regény a laptopra letöltve, s már olvashatja is az ember. Kétségtelenül gyors és költségkímélő megoldás, csak épp olvasásnak nem nevezném - legalábbis a szó hagyományos értelmében. Egy ideig még maradok inkább a könyveknél.

Mostanság

Annyiféle dolog történik velünk és körülöttünk, hogy írni se marad időnk mostanság. Kétségtelenül beindult az iskola-óvoda, s lassan hozzászokunk az új napi- hetirendhez.
Illés úszni és focira jár az óvoda mellett, és a héten egyszer sikerült elaludnia a délutáni alvásnál. Van ám új óvó nénije is, aki ellen legalábbis nem tiltakozik. Bálint épp lebetegedőben. Délután már hőemelkedéssel pihizett a kanapén. A sulit egyelőre élvezi és a zenesulit is. Sári Fehérvár és Seregélyes között ingázik. No meg kosarazik. Saját egyesülete mellett hetente egyszer egy NB2-es csapat edzéseire is elkezdett járni. Bori - épp beteg, és épp próbálnak a gyüliben a konfira - a tizenkettedikkel birkózik. Pénteken szülőin voltam, ahol a szalagavatóról meg az egyetemi felvételi jelentkezésekről és az érettségiról beszélgettünk. Olyan furcsa és hihetetlen, hogy most ugyanannak a történetnek egy másik szereplője vagyok. Ugyanazok az események, színhelyek - de a katedra másik oldalán. Júniusban, amikor a Bori angolból érettségizett, akkor is a legtermészetesebb módon kísértem (volna) fel az emeletre, amikor a portás néni rámszólt: "Tanárnő! A szülők nem mehetenek feeel!" Ja! Szülő vagyok. Egy érettségiző gyerek szüleje. És a java még csak ezután következik. Szalagavató. Jelentkezések. Ballagás. Érettségik.
Teganp Őrbottyánban jártunk. Meglátogattuk papit és mamit és felköszöntöttük őket szülinapjaik alkalmából. Az volt a meglepi, hogy Lala ikertesójáék, a Robiék is jöttek, de ők nem szóltak előre. Sajnos a meglepetést lekéstük, pedig állítólag eleinte mamiék nem is hitték, hogy valóban a Robiék azok. Szóval jól elvoltunk egész nap. Még egy nagy-nagy tortát is hoztunk, amit persze az utolsó szeletig felfalt a népes család. Délutánra kiderült, így felgyalogoltunk a Vasútállomásig, meg Laláék régi utcájába. A fiúk tüzet raktak, szalonnát sütöttek, aztán hazaszáguldoztunk.
Ma pedig vasárnap. Azaz gyülekezet. Reggeli istentisztelet. Délelőtti istentisztelet. Délutáni istentisztelet. Mongol beszámoló Hajgatóéktól. Lassan a próba is véget ér, ahogy a hét is, s kezdődik a következő. De nem lenne teljes az eheti megemlékezés, ha nem tennénk említést a gyülekezetbe újonnan érkezett babákról. Abigél szerda éjfélkor, Lázár pedig szombaton éjfélkor született.

Csodák pedig vannak...

- egy igaz történet, ahogy én láttam -

A kisfiáról mesélt, amikor először beszéltem vele. A három éves fiáról, akivel addig egy napot se töltött. Úgy alakult, hogy elváltak mielőtt a fiú megszületett. Hát keveset látta. Egy-egy órát. A lány szüleinek lakásán. Mások jelenlétében. Úgy tanította meg neki, hogy ő az apja, hogy a lehető legtöbb mondatba beleszőtte: "add ide apának", "látod, apa odaadja", "apa szeret", "apa elmegy". Akkoriban készült az első apás hétvégére. Pontosabban készülni régóta készült, hisz egész listája volt már: hol és mit csinálnak majd fiával - akkor jött el az első találkozás ideje.
A kisfiú édes volt. Mosolygós. Nyílt szívű. Fecsegő és barátságos. Boldog volt a fiúval. És boldog volt a lánynal is. Repült felé az óvodában. Ölelte. Puszilta. Az óvodában, ahol ha mindkettő jelen volt, a kicsi kicsit zavarba jött. Anya itt. Apa ott. Ő meg...
Telt-múlt az idő, s már természetesebb volt a találkozás. Anyáknapja lehetett? Egymás mellett ültek az alacsony tornapadon. A kicsi középen, a fiú és a lány a két oldalán. A műsor végén játék volt az udvaron. A kicsi kézenfogta őket, és együtt vezetette a körjátékhoz apát és anyát. Akkorra már a fiú is megbarátkozott a helyzettel. Úgy tűnt, ő is talált társat valahol messze.
Ekkor eszmélt a lány. Esélytelen volt és reménytelen. De volt valami furcsa, megfoghatatlan érzés mélyen a szívében. Először tán csak Istennek suttogta el. Aztán gondolt egyet, és a fiú elé állt. Emberileg nem volt sok esélye. De Istennél nem volt esélytelen.
Gondolom, egyiknek se lehetett egyszerű. Végül mégis mindketten a hit lépése mellett döntöttek. Hogy elengednek és elfelednek és adnak egy új esélyt.
Legközelebb kézenfogva jöttek. A mindig mosolygós kisfiú repkedve mondta: "apa és anya szerelmesek."
Ma is kézenfogva jöttek. Csodaszépek voltak, ahogy a házasságkötő székei közt vonultak. Boldogan, meghatottan mondták az igent. Igenüknek súlya volt. Mert ára volt.
Persze sírtam -már a második pillanatban, ahogy megláttam őket. Mert ez is a menny öröme volt! Hisz ami embereknél esélytelen, reménytelen, lezárt fejezet, az is megtörténhet ott, ahol az Isten is része a teljes képnek.
Sajnos nem mindig, és nem mindenkivel, de időnként megesik, hogy a lehetetlen lehetségessé válik és elkezdődhet valami új.
Hát ez a kegyelem.

Isten hírneve

"Isten három nagy megaláztatást szenvedett el, mialatt az emberiséget próbálta megmenteni. Az első Jézus testet öltése volt, amikor a fizikai testre korlátozta magát. A második a kereszt volt, amikor a nyilvános kivégzés szégyenét szenvedte el. A harmadik megaláztatás, a gyülekezet. Isten, váratlan önmegtagadással, hétköznapi emberekre bízta a hírnevét." - Dorothy Sayers

"Mától" már nem vagyunk tízmilliónyian

A rádióban hallottam, hogy épp ma fordult át az a szimbolikus népességszámláló, ami azt hivatott mutatni, mikor is billen kis hazánk lakossága tízmillió alá. Szóval elvileg - merthogy azért ezt pontosan senki se tudhatja - épp mától már csak kilencmillió-kilencszázkilencvenkilencezer...-en vagyunk.

Reggel ugyanott egy másik beszélgetést is hallottam, mely szerint: "
Húsz év alatt megkétszereződött Magyarországon azok száma, akik szerint rosszul dönt az a pár, amelyik három gyereket vállal. Egyre többen gondolják viszont, hogy gyerek nélkül is lehet teljes életet élni." Egy demográfus szerint a 30 és 35 év közötti magyar nők negyven százalékának még nincs gyereke, egy részüknek valószínűleg soha nem is lesz.

Isten szerint viszont: "Isten ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse, jutalom."

Öröm

Húúú, ma a mennyel örültünk!!! Annyira jó volt.
Épp a napokban olvastam az igét, hogy az emberek megtérésekor öröm van a mennyben. Egyetlen ember megtérése is örömre fakasztja a mennyet. Nálunk ma öten vallották meg hitüket a bemerítéssel és tettek bizonyságot megtérésükről. Annyira, de annyira jó volt hallgatni, látni őket - és érezni a menny örömét.
Nagyon tetszett, amit az igehirdető mondott, hogy a szellemünk, a bennünk élő Szent Szellem ilyenkor rezonál a menny örömére. Ezért van, hogy Isten munkáját látva (akár egy ismeretlen emberben is) képesek vagyunk örömünkben sírva fakadni. Hát ma az én lelkem is együtt örült a mennyel és a gyülekezettel. És nemcsak az ötök miatt, de a hatok vagy hetek miatt is, akik pedig arról tettek vallást, hogy legközelebb ők is szeretnék elkötelezni az életüket Isten mellett.
Jó az Úr, és jókat tesz!
És nagyszerű, amikor közelről láthatjuk az ő munkáját!

Majdnem elfeledkeztem arról, hogy mindeközben egy kisbaba is megszületett. A reggeli alkalom elején még a mamáért és a szülésért imádkoztunk, délután a záróénekre megérkezett a hír, hogy megszületett Olivér.

Könyves játék

A kommentek számát fellendítendő, és mivel minden valamirevaló blogon előbb-utóbb megjelenik egy játék, hát ma sütisütögetés közben én is kisütöttem egyet.

Felsorolom nektek az otthonunkban épp olvasás alatt lévő könyveket. A feladat megtippelni, hogy melyik könyvet ki olvassa a családból.
A megfejtéseket természetesen kommentekben küldhetitek el.
A helyes megfejtő (vagy ha netán több is lesz, akkor az, aki közülük a nyertes) mi mást, mint könyvet nyer majd. Eredményhirdetés: egy hét múlva.

Tehát a könyvek:

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam
Frank E.Peretti: Áttörés a sötétségen
John Stott: Korunk égető kérdései
Philip Yancey: Csalódás Istenben
Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

( Néhai könyvtáros cimboráim kedvéért - in memorian BGYTKF - álljank itt most a címek szigorú betűrendben is:
Hrabal, Bohumil : Őfelsége pincére voltam
Peretti, E.Frank : Áttörés a sőtétségen
Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány
Stott, John: Korunk égető kérdései
Yancey, Philip : Csalódás Istenben)

A hitről

"A természetfelettiben való hit nem azt jelenti, hogy miután sikeres, anyagi és elég erényes életet élt valaki itt a földön, tovább létezik egy olyan világban, amely a legjobban helyettesíti a mi világunkat, vagy hogy miután valaki olyan életet élt itt, amelyben csak éhezett és nyomorgott, engesztelésül megkapja mindazt a jót, amit itt nélkülözött; hanem az a hit, hogy a természetfölötti itt és most a legnagyobb valóság. " ( T.S.Eliot)

Őshit

Mostanság olvastam valakinél ezt a kifejezést abban az összefüggésben, hogy mekkora kegyelem, ha az embernek van egy stabil hite, egyfajta "őshite" abban az értelemben, hogy történjen bármi is, Isten gyermekei az Ő tenyerén, az Ő gondviselésében vannak.
Azóta sokszor eszembe jut, valóban mekkora áldás, mekkora kegyelem, mekkora erő ez a hit, ez a tudat! Mennyi minden forrása az életemben, hogy tudom, bármi is legyen, az Isten örökkévaló szeretettel szeret. Bárhol is legyek, szüntelen előtte vannak falaim. Mindig a tenyerén hordoz, hisz markába metszett. Akkor is, ha ezt nem érezném, vagy érzékelném. Részéről ez nem kérdés, mert megígérte. Ez az Istenhez tartozás békességet ad viharok között. Megelégedettséget hiányok között. Biztonságot potenciális veszélyhelyzetben. Ez képes felülemelni a jövőtől való félelem, aggodalmaskodás csapdáin. Az örökkévaló biztonság tudatát adja.
S mit tehet az ember, ha bizonytalankodni, inogni látszik?
Felülírja saját félelmeit, gondolatait valami valósabbal.
Isten megadta azt a kiváltságot, hogy betekintést enged gondolataiba Igéjén keresztül. Így adott a lehetőség, hogy bizonytalanságainkat, szorongásainkat, csalódásainkat az általa kínált biztonságra cseréljük.

Kezdet

Reggel megint egy új tanév kezdődik. Kinek hányadik. Egyeseknek az első. Másoknak az utolsó az adott helyen. Nekünk több szempontból is utolsó ez a 2010/11-es. Borinak a gimiben. Isinek az oviban. És a családnak is ilyen formában, ahogy most együtt egy családként éldegélünk. Hisz ha Bori jövőre egyetemista lesz... ez lesz az utolsó közös kis családi évünk. Egy év múlva ilyenkor nagy valószínűséggel már egy kollégiumba költöztetjük őt. Illés pedig - a mi kicsikénk - iskolás lesz. Erre még nehéz gondolni is. De "szoktatom szivemet a csendhez", és hálát adok mind a 365 előttünk álló hétköznapért. Hisz ezek a szürke őszi,téli, sulis, fáradt, rohanós vagy épp punnyadós hétköznapok azok a drága, drága napok, amikor még mindeki itthon van - amikre majd úgy emlékezünk "amikor még mindenki otthon volt". Simone Weil sorai jutottak eszembe ma este megint: "Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk." - és mennyi, mennyi mindenünk van!

Gyerekhatárok

"Az ember jelleme egyben a sorsa is. A jellem nagymértékben meghatározza , hogy ki hogyan boldogul az életben. Hogy képes lesz-e szeretni másokat és jól végzi-e a munkáját, az attól függ, hoyg milyen képességeknek van birtokában. Napjaink társadalma számos mentséget és kibúvót kínál az emberek viselkedésére, s ennek következtében sokan nem értik, miért nem működik az életük. Problémáink többsége saját jellemünk hiányosságaiból fakad. Aki belül erős, az még a nehéz körülményeket is le tudja küzdeni, míg a jellembeli gyengeségek gyakran kudarchoz vagy csalódáshoz vezetnek. Ha például nem fejlődött ki bennünk a megértés és megbocsátás képessége, könnyen elveszíthetünk egy olyan kapcsolatot, amelyben ezekre a tulajdonságokra lenne szükség. Vagy ha nehéz időszakon megyünk keresztül és türelemre vagy vágyaink késleltetésére lenne szükség, de képtelenek vagyunk erre ugyancsak kudarcot fogunk vallani. Bátran állíthatjuk tehát, hogy életünk minőségét nagymértékben meghatározza a jellemünk....

Ha a jellemen múlik, hogy kire milyen jvő vár, akkor - a gyereknevelés elsődleges céljaként - olyan jellemvonások kialakítására kell bátorítanunk gyermekünket, amelyek segítségével biztonságosan, eredményesen és boldogan élheti majd az életét. "

" Legtöbben nem gondolkodunk a jövőn. A jelen feladataira koncentrálunk, mindig az éppen aktuális problémákkal igyekszünk megbírkózni... pedig fél szemünket a gyerek jövőjén kellene tartani, hiszen a nevelés egyik legfőbb célja, hogy érett felnőtté váljon."

Dr. Henry Cloud és Dr. John Towsend : Gyermekhatárok

Számomra hasznos volt, ajánlom minden szülőnek.

Világok

Megadással sodródunk a mindennapok teeindői, fontosabbnál fontosabb -nak látszó?- dolgai között. Egyik hívás a másik után, egyik helyszínről a másikra rohanva. Észrevétlen darál be a látható kavalkádja.

Aztán időnként megállít, lelassít egy másik világ, a láthatatlan érintése. Azé a világé, amelyben nincs változás, se árnyéka annak, amelyben nincs rohanás, hisz idő se létezik. Bár a másik világ szabad akaratunkat tiszteletben tartva ránk hagyja, hogy ebben a láthatóban a fontososat, rohanósat játsszuk, alkalmanként diszkréten jelzi felénk: van más is, van több is, akadna fontosabb.

A halál megérinti az életet? vagy inkább az élet - a romolhatatlan, örökkévaló - érinti a romlandó, mulandó, halott világot? Valaki átlép egyikből a másikba - s a körülötte lévők hirtelen szembesülni kényszerülnek az elkerülhetetlen valósággal.

Egy átlagos kedden beülsz az autóba, magadra rántod az ajtót és elindulsz, hogy meglátogass valakit. Aztán egy telefon és meg kell értsd, bár elindultál, de hozzá már nem tudsz megérkezni, ez a találkozás ebben a dimenzióban már soha nem jöhet létre.

Vagy e látható világ vitathatatlan vívmányainak köszönhetően valaki elköltözte után is szólni képes hozzád a múltból. Hallgatod, hogyan is látta Istent, hogyan is látta a világot, amikor hinni kezdett a láthatatlanban. Megrázó szavaival szembesülni így, innen. S megrázó beleborzongni, hogy ha már itt is jegyezve vannak szavaink, mi lesz "ha majd az égi határon innen elvámoltat az Isten". Hogy súlya van leírt és kimondott szavainknak.

Különös volt, hogy Marina a 16.Zsoltár sorait (8-10.) választotta bemerítési igéiül - s így ezek a megvallások szóltak hozzánk tőle a temetésén. Ancika néni is pont ezeket az igéket hallotta utoljára ezen a földön. Dávid bizonyságtételét:
"Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Ezért örül a szivem és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Mert nem hagysz engem a holtak hajázában, nem engeded hogy híved leszálljon a sírba."

Hurrá nyaraltunk! - Neszebár

A világörökség része. Több mint háromezer éves. Tüneményes. Még a szélviharban és a szakadó esőben is. Magányos szélmalom.Több száz éves bizánci templomromokromok. Sikátoros apró utcák. Faborításos különleges házikók sora. Boltívek. Cserépberakásos faldíszek. A legváratlanabb helyeken felbukkanó galériák és utcai kiállítások. Csupán a sok-sok turista és bazár töri meg az idilli hangulatot.

Először egy közelgő viharral érkeztünk. Aztán a vihar elől az egyik sikátorból egy tengerre néző hangulatos kis étterembe menekültünk. A pazar kilátás még a háborgó tengerért is kárpótolt. Amolyan világvégi meredély volt. Ilyet Szirakúzában láttam egyszer - amikor az ablak alatt már semmi más, csak mindenütt a tenger. A mélységben és a messzeségben.

A vihar a túristákat is elüldözte - igaz, végül mi is megadtuk magunkat, és esernyőinkbe kapaszkodva rohantunk a buszhoz.

Később újra visszajöttünk. Bejártuk a kikötőt, a napsütötte romokat. Megküzdöttünk a turisták áradatával. Újabb és újabb helyeket fedeztünk fel. Akkor a hőség miatt kellett hazamenekülnünk. De az már biztos, hogy Neszebár apró utcácskái, házai és éttermei még jó néhány felfedezetlen látnivalót tartogatnak - ha netán egyszer visszatérünk.

19

Kedden lettünk 19 éves házasok. Mivel délután a Verőcei gyüliben volt egy megtisztelő feladatom, úgy döntöttünk, a Dunakanyarban ünnepeljük meg a házassági évfordulónkat. Motorral mentünk, ami önmagában is élmény volt. Jó volt megérkezni, találkozni az ottaniakkal. látni az új gyülekezeti helyiséget és a sokféle programot. Az "előadás" után aztán a Duna-parton egy verőcei család éttermében vacsoráztunk. Majd átmotoroztunk Szlovákiába és a Pilisen meg a Vértesen keresztül érkeztünk haza. Vízátfolyásokból visszamaradt kőtörmelékekkel borított kanyargós erdei utakon. Otthonfelejtett pulóverek miatt kicsit fázósan utaztunk.
Zsámbékon felmentünk a romtemplomhoz sétálni, és azon gondolkodtam, mennyi ilyen csoda havar tőlünk karnyújtásnyira - jó lenne szép sorjában felfedezni őket.

hegyi bicó

olyan sokféle ajándék, élmény adatott . lala például megismerkedett a hegyi-kerekezés rejtelmeivel. csodáltam, hogy képesek volt hajnalban kelni. órákat tekerni úttalan utakon hegyre fel, hegyről le a több km-re lévő tengerszemhez. jó volt látni "elvetemült" pásztortársaival, ahogy szervezkednek, szerelik a bringákat, és ahogy hazatérnek a hegyek meghódítása után.

hegyek között

boldogságos kope

boldogságos öt napot tölthettünk szlovéniában egy síparadicsomban a kopén. tizenhárom másik házaspárral és istennel közösségben, mindentől távol, de sok csodaságos dologhoz és egymáshoz nagyon közel. épülhettünk és építhettük egymást : a házasságunkat, a barátságainkat.

többnyire akkor lep meg isten ilyen ajándékokkal, mikor nem is számolunk vele, mikor nem tervezzük, reméljük. olyan kedves, olyan jó hozzánk. bőségesebben megáld, mint kérni vagy elgondolni tudnánk. halleluja.

Irány a tenger!

"Ez a tenger sóóóóóós!" - kiáltja döbbenten Illés miközben sokadik alagutat vájja a homokba és várja a nagy hullámot, ami majd elmossa a várat, hogy sokadszor is újrakezdhesse az építkezést. Kitartóan hordja a vizet, ás és falaz. Csöpögtet. A csöpögtetős egy új technika. Egész nap képes a parton térdelni. Mit érdekli őt a fürdés vagy a játék! Ha tenger, akkor építkezés, építkezés, építkezés.

"Láttam egy medúzát! Igazi medúza volt! Gyere apa... nézd meg, olyan mint ..." "Találtam egy kagylót! Ez nemcsak a váza, benne van még az élő kagyló!" "Kisrákok! Kisrákok! Ezek kisrákok, gyertek gyorsan!" Bálint nem tud betelni a halakkal, rákokkal, algákkal, sirályokkal. Ha tenger, akkor ezerféle élővilág.

"Ússzunk beljebb. Mindjárt jönnek a hatalmas hullámok, próbáljuk felugrani rájuk." Banán és jetsky. Crazy shark. Próbáljuk ki. Azzal menjünk, amin csak a kezeddel kapaszkodsz és a kanyarokban hatalmasakat dob rajtad. Az adrenalin felszökik, a második másodpercben már csak a sikoltás marad, hisz semmit se látsz az arcodba csapódó vízpermettől. De Sárát ez cseppet se zavarja. Ha tenger, akkor mozgás, sport és új kalandok.

Hosszú séta a parton. Valami távoli néptelen romkikötő felfedezése. Különleges fényképek. Hajnali kelés, sötétben botorkálás, napfelkelte a tengernél. Repülő sirályok. Tajtékzó hullámok. Homokba mosódó lábnyomok. Ezernyi szín, fény, arc és mozzanat. Ha tenger, akkor végtelen sok téma, amit megörökíthet, aki észreveszi a részleteket.