Várakozás

Miféle új dolgokat rejt majd az új év? Lesz olyan, amire tán régóta várunk? Vagy olyan történések, miket nem is sejtünk?
Talán a legelső izgalmas várakozásunk Lala mongol útjával kapcsolatos. Most sok-sok párbeszéd erről folyik nálunk. Mi volt, amikor... Mi lesz, amikor... Milyen volt... Milyen is lesz majd...
Olyan, mintha mi is mennénk. Pedig nem. De lélekben mi is útra kelünk Ulánbátorba, és még messzebb.
Ma reggel küldte Noncsi ezt a csodaszép képet. Ilyen volt az ő karácsonyuk.

A viskó

Legfrissebb olvasmányélményem. Azért is, mert ritkán olvasok Lalával egyszerre egy könyvet, s azért is mert valóban különleges élmény volt. El kellett gondolkodnom pár dolgon, hogy miért is látom így vagy úgy a dolgokat. Át kellett gondolnom, hogy milyen is a kapcsolatom Istennel. Milyen lehet az én életem kertje? Milyenek a kapcsolataim? Milyennek látom Istent és miért is olyannak? Tudom-e, hogy milyen is valójában, s tudom-e hogy "ha számít bármi, akkor minden számít".

Kis karácsony, nagy karácsony

Lassan egy hete tart az ünnep és a pihenés. Valódi áldás.
Napokon át együtt, egymásra figyelve. Közös beszélgetések, pihenések, játékok, filmek. Találkozás a család többi tagjával. Évek óta nem volt ilyen karácsonyunk!
Papa, mama, unokatesók. Majd két nap Lala szüleivel, tesóival és gyerekeikkel. "Szűk" családunk: huszonegy fő.
Ma a barátainkhoz készültünk. Aztán az éjjel az Illés lebetegedett. Magas láza lett, és csak azt mondogatta: "rosszul vagyok". Így tovább "pihenünk".

Ünnep

Mivel ma különleges családi ünnepet tervezünk, amikor csak az Ünnepeltre és egymásra figyelünk, így ezúton kívánunk mindenkinek egy különlegesen áldott, békés, boldog ünnepet!

"Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, a ki ő benne bízik."
Zsolt.34:9.

Hat hét hat tánc

Két-három éve olvastam a premierről. Gondoltam, de jó is lenne egyszer látni, hallani. A baptista lelkészné és a meleg tánctanár barátságának történetét. S abban a meglepetésben volt részem, hogy ma este láthattam a Tháliában. A színházban azt szeretem, hogy ha jó, akkor nemcsak arra képes, hogy száz százalékig kikapcsoljon, s mindent, de mindent elfeledtessen az emberrel, de mindezt úgy tudja tenni, hogy közben új impulzusokat, új gondolatokat, új felismeréseket ad. Mintha a legjobb barátaiddal beszélgetnél az élet legkülönfélébb dolgairól. Hallgatod, nézed azt a másik embert, életet, sorsot ott a színpadon és közben azt mondod: aha... igeeen. Ma is annyi mindent adott. Egy-egy elejtett mondat, gesztus, játék. Ahogy két egészen más, egészen idegen emberről szép lassan lefoszlik az Arc, amit viselnek. Ahogy kibújnak páncéljaik mögül. Eleinte még bizonytalankodva, mindent túlreagálva, majd mernek a másik előtt maguk lenni, merik a másikat akként szeretni, aki...
A jó színház nem tesz se többet, se kevesebbet, mint tükröt tart a világ elé - máskor meg veszi annak egy parányi darabját, s a mikroszkóp alá helyezi, hogy ki mer, s szeretne látni, lásson... túl a sémákon, túl a felszínen, túl az Arcon, mit a másik ember felé mutat.

Ennyi

Hát elkezdődött a téli szünet.
Annyi minden sűrűsödött az elmúlt napokba. Húszezer cipősdoboz, ezer szemüveg, sok-sok telefon, levél, nyilatkozat és intézkedés. Sok különleges pillanat.
Szombaton Illéssel a hóesésben. Ezer kérdés és ezer válasz. Új élmények a metrón, a hóviharban. Kéz a kézben a csontig hatoló hideg szélben. Mintha Mongóliában lennénk... Aztán a kihalt autópályán hazafelé araszolva...
Reggel a hófödte fákat csodálni a meleg szobából. Délután élvezni a semmit tevés boldog pillanatait, mikor bebújsz az ágyba, és csak olvasol egy semmitérő semmiséget, csak mert most ezt is megteheted.
Hétfőn két fiammal menni. A várnegyeden át buszozni. Egy sose látott, hófödte, mesebeli várnegyeden át. Mintha egy képeslap kelne életre. Ezért a pár különleges pillanatért megérte elkésni, megérte negyven percet fagyoskodni a tizenhatos megállójában. Aztán a Duna Palotában Égből pottyant mesékbe pottyanni, és örülni olyan egyszerű dolgoknak, hogy vannak szeretteink.
Kedden kora reggel az ismerős rózsadombi lejtőkön araszolni fel. A mongol követségen kézbe venni Lala vízumát. Befejezni minden munkát. Karácsonyi éneklést szervezni. Találkozni a fiatalokkal, elindulni az idősekhez. Átadni szívünk szeretetét, és látni, hogy ilyen egyszerű dolgokkal mekkora örömöt lehet szerezni. Újra átélni az adás örömét. Hogy miközben adsz, mennyi, de mennyi mindent ad vissza az Isten. Látni testvéreket nyolcvanöt évesen túlcsorduló örömben. Hallani bizonyságuk, hogy mekkora boldogság az Élő Istennel járni, élni. S ezen nem változtat az se, ha a hited miatt kitagadnak, megvernek, évtizedekig nem beszélnek veled saját testvéreid és szüleid... mert megnyerted az Istent, kinek szelleme akkora örömöt ad, ami mindenen túlemel.Wow. Hová is lennénk Isten Lelke nélkül? Ki adna erőt, hogy félre tegyünk csalódást, sértést, kritikát, fájdalmat? És tanuljunk nézni Őrá. Csak Rá - és senki/semmi másra. És jönni jelenlétébe, és betöltekezni abból újra és újra, és ezzel a mennyei erővel menni tovább, élni tovább Érte. Mert kiért is, miért is lenne értelme élni, ha nem Érte, aki által és akire nézve... Fáradtan lehuppanni a nappali kanapéjára és élvezni a "most csak úgy itt vagyunk és dicsérjük Istent..." pillanatait. Aztán ma beszerezni minden szükségtelen "szükségeset", és elindulni az ünnep felé. Sétálni a Nagymező utcában. Kávézni a Tháliával szemben. Színházba feledkezni. Igazikat beszélgetni. Hazatérni és várni a karácsonyt...
Ennyi.

napi abszurd

reggel egy vidéki város közművelődési intézményében kezdtem, ahol sok-sok cipősdobozt gyűjtöttek az egész város mozgósításával. hetente több telefon jött-ment az iroda és közöttük, s nagyon várták a személyes találkozást. igazán kedvesen fogadtak, még a gyerekeimnek is küldtek egy kis figyelmességet. mert azt is tudták, hogy négy gyerekem van! hóesésben,lelassulva, fáradtan érkeztem, és csak vártam,vártam, hogy megérkezzen és elinduljon a teherautó. mindenfélékről beszélgettünk. a hölgy elszólta, hogy férje, az intézményvezető a nemzeti divatéssportáncszövetség elöke is. én pedig - mivel ilyetén állapotomban hamarabb beszélek, mint gondolkodom - azonnal rávágtam: "aha, ugye nemrég volt a tévében? emlékszem rá!" "igggen, a duna tévében sokszor volt már..." ekkor jöttem rá, hogy akire emlékszem, nem más, mint vámos miklós egyik novellahőse a legújabb kötetből. pár hete olvastam. a foglálkozás és a titulus stimmel, s ott valami tévében is volt a szereplő. agyam, ami mindent azonnal képekké redukál,automatikusan játszotta a jelenetet. a valóságban persze sose láttam az igazgatót.se élőben, se tévében. de eszembe ötlött: ki tudja, talán vámos épp róla mintázta a könyvbéli hőst.

Igaz történet

"Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat, és bíznak benne. Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát, nem igazodik a kevélyekhez és az elvetemült hazugokhoz. Uram, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható. Szeretném hirdetni és elmondani, de több annál, amit fel tudnék sorolni." (40.Zsoltár 1-6.)


Ezeket az igéket küldtem az előbb egy ismerősömnek, aki az e heti Kiskegyed "Igaz történetek" rovatában leírta családunk történetét. Aztán ahogy újra olvastam, rájöttem hogy ez az ige mennyire rólunk szól.Hogy Isten mennyi, de mennyi csodás történetet vitt/visz értünk véghez! Hirdetni, elmondani, amit velünk tesz... - ez meg a mi részünk.

angyali

Az este Kiskőrösön jártunk pár kisifissel, Emíliával és a S. családdal. Elhatároztuk ugyanis, hogy távol élő testvérnőink sem maradhatnak ki a karácsonyi éneklésből. Három autónyian érkeztünk hát a Baptista Szeretetházba, ahol két fehérvári testvérnő is él. Marika néni és Júlia. Mennyire jó is volt újra viszont látni őket! Akkor is, ha már gyengék, betegek, segítségre szorulnak. Jó volt hallgatni bizonyságaikat. Együtt imádkozni, és átadni csetlő-botló énekeinket, miket magunkkal vittünk. Mind-mind réges-régi karácsonyi énekek voltak. Mert idős testvéreinknek azt szeretnénk adni, ami számukra jelenti az eltűnt karácsonyokat. Alig fértünk a kis szobába. Az ajtón kívül, a folyosón egyre többen álldogáltak, s hallgatóztak.
Júlia szobatársa, egy nagyon legyengült néni már nem tudja elhagyni szobáját. Hát hozzá is átmentünk, s neki is énekeltünk hármat. Majd imádkoztunk érte. És ő is hálát adott. egyhamar nem fogom elfelejteni a szavait. Ahogy megköszönte Istennek, hogy ebben a váratlan ajándékban részesítette... A könnyeimmel küszködtem, és azt mondtam magamban, csupán őérte megérte, hogy ne a délutáni pihenőt válasszam. Mert furcsa volt látni és hallani, hogy ahogy életünk kezdetén képesek vagyunk örülni igazán apró dolgoknak, végül újra beszűkül majd a látóhatár. S más lesz, ami értékes. Más lesz, ami számít. Egy múltból felidézett boldog pillanat, egy szeretetteljes gesztus ezen a ponton többet ér már, mint a legtrendibb, legdrágább ajándék. Utóbbi elveszti értékét. Előbbi sokat jelent.
Akkor, ott legszívesebben elindultam volna a folyosón ajtótól ajtóig, hogy angyala legyek ismeretlen testvéreimnek, kiknek ekkora öröm az a kevés, amit vinni , adni tudtunk páran ezen a szürke vasárnap délután.

A sztetoszkóp

A Lajtától nyugatra - s tán keltre is? - orvosdinasztiáknál az a szokás járja, hogy a sztetoszkóp apáról fiúra száll. Ha netán valaki felmenői között nem akadna orvos, akkor is az apa veszi meg, s adja át ünnepélyes keretek közt gyermekének a hivatás elengedhetetlen kellékét, a sztetoszkópot.
Lajtától nyugatra szakadt barátom évek óta barátja egy kongói félárva srácnak. John valaha szebb napokat élt hazájában, s a vén kontinensre is diplomata családtagjai révén vetődött doktornak tanulni. Ám a fekete Afrika még feketébb mindennapjai, egy váratlan politikai puccs úgy hozta, hogy családja szanaszét rebbent, s ő árván, nincstelen maradt Európa fővárosában. Ilyen körülmények között tanulmányaiban is bukdácsolva egy nap a kitoloncolás szélén eszmélt. Nem volt ki befogadja. Illetve mégis. Barátom és családja megtette. Otthont és esélyt adott a srácnak. Tanítgatták, hogyan kezdjen önálló életet. Hogy ossza be kis pénzét, idejét, erejét. Később munkát, albérletet szereztek neki. És ott maradhatott. Nemcsak az országban, de az egyetemen is. Ma már időnként egy kórházban dolgozik. S mivel nincs saját sztetoszkópja, barátaim idén azt vettek neki karácsonyra. A fiú meghatottan mondta: "Tudod, ez többet jelent nekem, mint csupán egy sztetoszkóp. Különleges, hogy apám helyett épp tőled kapom."
Hát így ad az Isten apának fiút, fiúnak apát. Fehéret vagy feketét? Kongóit vagy magyart? Krisztusban testvéreket. Magyarországon, Európában vagy Afrikában.
S így viseli gondját a halott pásztor gyermekének egy "idegenen" keresztül az özvegyek és árvák Atyja, a Minddenható Isten.

nyilván

reggel a tescoban összefutottam valakivel, akivel ritkán beszélgetünk, mégis olyan jó volt, mert az első két mondat után már igazán őszintén és komolyan folyt a társalgás. egy könyvet olvas a böjtről, s abból mesélte: sokszor szeretnénk, hogy isten adjon gyümölcsöket, növekedést, hogy látható legyen az ő hatalma, munkája rajtunk, körülöttünk, de jézusnál láttuk/hallottuk, hogy ha teszünk dolgokat titkon, akkor várhatjuk, hogy isten majd megfizet nekünk nyilván.
nyilván.
először titkon. aztán nyilván.
ha történenk dolgok titkon, később történnek nyilván is...
nyilván

az előbb egy kollégám bejegyzését olvastam, ő is valami hasonlókról ír.
először... utána...
először: titkon
azután: nyilván
nyilván

mongol

az éjjel sikerült végre megvenni lalának a mongol repülőjegyet. noncsiék már ki is számolták, mennyit is kell még aludniuk lala érkezéséig. hamincakárhányat.
izgalmas, hogy újra visszamehet azokra a helyekre, ahol éltünk, jártunk, s találkozhat a kinti barátokkal, testvérekkel. lassan hat éve úgy váltunk el,talán egyszer még itt a földön is találkozunk, de ha nem sikerül, akkor majd odaát. s most lalának megadatik a lehetőség.

Szkander

Tegnap levelet kaptam a munkahelyemen. Pár hónapja egy családnak siekrült szerezni egy vadonat új rezsót, amire nagy szükségük volt. Két hete a férfi újra írt. Most azért, mert valamicskével több pénzük van és annyira hálás a rezsóért, hoyg most ő szeretne segíteni a Szeretetszolgálatnak. Leleveleztük, majd postai levélben küldött nekünk tíz postai bélyeget. S a levélbe tett egy igeverset is:

"Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval." Róma 12:21.
Azóta az asztlom felett virít és napjában többször bátorít Isten szava, hogy tudatosan adjam magam a jóhoz. Újra és újra.
Mert a jó és rossz közötti küzdelem folyamatosan folyik. Minden nap, órában és percben. S a színhelye elsősorban nem az utca, a tévé képernyője, az újságok hasábjai, sokkal inkább az emberi szív.
A tét: a szívem, a szíved.
A gonosz mindent megtesz, hogy elkeserítsen, megkeserítsen, hogy megkeményítsen, hogy önigazságokaból falakat építsen, s passzívan mögéjük zárjon. Minél inkább adod magad a jóhoz, annál inkább célpontja leszel.

De a fenti Ige többre is bátorít, mint passzívan túlélni a rosszat, átvészelni a támadást. Túl a túlélésen mi magunk lehetünk azok, akiken keresztül testet ölthet a jó, s legyőzheti a gonoszt.
Jó emlékezni erre. Jó tudni. Jó adni magunk tudatosan a jóra.

Berling és Verszájd

- avagy veszíteni is tudni kell -

A címben szereplő két város Illés kedvencei közé tartozik az Európa városai memóriajáték kártyái közül. Ugyanis az utóbbi időben ez lett a fő kedvencünk. (számomra legalábbis jóval izgalmasabb, mint a Lotti Karotti) Eleinte Illésnek nem volt túl egyszerű, a több mint száz kis kártya között megtalálni a párokat, a különböző városokat. Igyekeztem hát sikerélményhez juttatni. De olyan ügyes, hogy a második-harmadik napon már alig szorult "segítségre". Aztán döbbentem tapasztaltam, hogy némi kárörömmel nyugtázza, ha én veszítek. Hát gondoltam, hogy jó, akkor most játsszunk felnőttesen. Nagyon ügyes volt meg minden, csak hát amikor előttem véletlenül több pár volt az asztal szélén, olyanokat kezdett el mondani, hogy "na, milyen szerencsétlen vagyok!" (egyébként nem is értem, hogy ezt honnan veszi egy öt éves gyerek, aki elvileg itthon nem hall ilyeneket, s leginkább mindenben csak biztatást és bátorítást kap) Amikor én nyertem, láttam ám, hogy görbül lefelé a szája. De némi tereléssel elkerültük a sírást.A legtöbbször persze ő nyer. Ma azonban, amikor Bori is beszállt, s kivételesen mindkettőnknek több párt sikerült gyűjteni az Illésnél, már nem tudta feldolgozni a veszteséget. Bálint megjegyzésére aztán dühbe gurult és földhöz vágta az összes kártyát.
Egy kisgyereknek annyi mindent meg kell tanulnia ahhoz, hogy érett, erős, egészséges felnőtté váljon. Például azt is, hogy a játékban veszíteni is tudni kell.

Múlt héten

Egy csomó emlékezetes dolog történt a múlt héten velem. Például beszélhettem az MTA egyik dísztermében több száz diák előtt a munkánkról. Vagy a vasárnap esti Naplóban lement a Cipősdobozról szóló film, és annyira jó volt látni a gyerekeket, ahogy örültek a dobozoknak. A Nők Lapja egyik újságírója is látta a műsort, s látta a saját dobozát az egyik ksifiú kezében. Ma ezt írta: “Megtörtént az a hihetetlen eset, hogy viszontláttam a dobozomat! Ugyanis láttam a vasárnapi Naplóban a riportot, amiben benne volt a cipősdoboz akció, és az ózdi óvodában, amikor odaadták a gyerekeknek a dobozokat, akkor láttam azt a dobozt az egyik kisfiúnál, amit én állítottam össze, és ez hihetetlen élmény volt ! Remélem még sokan vannak így vele, és további sok sikert és örömöt kívánok a munkátokhoz!”
S az is klassz volt, hogy utána rekordot döntött a honlapunk látogatottsága. A cipősdoboz oldalt tegnap több mint ezren nézték meg. Reménység szerint ez majd a dobozok számában is jelentkezik :). Aztán olyan apró kis csodákat is megélek, hogy amikor egy csomó mindent kellene a városban onnan-ide/innen-oda vinni, s már nincs elég ember, akkor egy újságíró, aki épp egy kisteherautót kell teszteljen két napig felajánlja, hogy ha kell valamit furikázni, csak mondjuk honnan hová... s egy másik helyre pedig sürgősen kell küldjek gyerekrajzokat, megkérdezik "küldjünk érte egy futárt". Jó az Úr és jó dolgokat tesz. Nagyon kegyelmes.
Most épp a női alkalomról jövök. Nem voltunk túl sokan, de jó volt együtt lenni és őszintén beszélgetni az Igéről és önmagunkról, és a bölcs ünnepi készülődésről. Lala még úton van hazafelé. A Wesselényi utcában szolgált az ifi istentiszteleten (ami ugye most a Nap utcának felel meg :)). Reggel pedig
"Új reggel, Istennel..."

Idő kell

A helyes döntéshez idő kell.
Akkor is, ha tudod mit kell tenned. S legbelül az eszed már válaszolt.
De a szívedet is be kell várnia.
Mert nem hagyhatod a szívedet a krízisben.
Mert a szíved nélkül nincs értelme tovább lépni.
Mert bármennyire is nehéz beismerni, de nem csak az értelmedből állsz, érzelmeid is vannak - s azoknak is fel kell szakadni, meg kell gyógyulni, újulni ahhoz, hogy képes legyél tovább lépni.

Vannak, akik mindenen át mennek előre. Akár egy terminátor. Azt hiszik, elvárás, hogy mindig erősnek látsszanak. Őket is ugyanaz éri. Szerintem nekik se kevésbé fáj. Csak nem hagyják, hogy fájjon.
Aztán a sokadik kanyarban derül ki, hogy a szívük már nincs benne. A szívük rég elmaradt, lemaradt, kimaradt. S a szív nélkül meg hogy lehetne?
Test- lélek- szellem. Ez mind vagyunk. Egyiknek gyorsabban, másiknak lassabban megy. De a döntésben mindnek benne kell lennie. S ehhez időnként idő kell.

Menekülési vágy

A menekülés is egy válasz a krízisre.
Mert annyira csábít, hogy végre magad mögött hagyd az egészet. S a krízisből olyan békésnek, szépnek, kívánatosnak tűnik az az új helyzet, ahová miért is ne léphetnél tovább.
Miért is ne? Hisz ha ezt tették veled, vagy hagyták, hogy ebbe kerülj, meg sem érdemlik, hogy miattuk maradj. S különben is azok az újak olyan kedvesek, tökéletesek, figyelmesek.
Vagy
Ott majd megoldod, amit itt elrontottál. Ott végre megkapod, amire szükséged van.

A menekülés is egy válasz. De a rossz válasz.
Mert csak menekülés.
A probléma akkor is megmarad, ha egy időre rácsukod az ajtót.
S bár az első pillanatban, héten, hónapban vagy évben a változás hoz felüdülést, fellélegzést, felszabadulást. A szőnyeg alá söpört érzések, a sutba dobott elhívás, az elfeledett szövetség kimondatlanul is ott lappang a mélyben. És feltör, akár egy gejzír a legváratlanabb pillanatban. Vagy visszaköszön az új helyen, egy másik kapcsolatban, emberben, reakcióban. S akkor megint szedheted a sátorfádat.
Vagy megállhatsz, s szembenézhetsz végre azzal, ami elől már régóta menekülsz, s amit - mivel ott van benned - magaddal vittél, viszel az újba. Mert a menekülés nem megoldás.

Hová mennél?
Hová mehetnél?

Menekülj inkább Hozzá! Hidd el, ennél nincs gyorsabb és tökéletesebb útja a szabadulásnak.

Krízisben

Krízisben lenni senki se szeret. Szeretnénk elkerülni vagy minél hamarabb kimenekülni belőle.
Mit nem adnánk, ha megszűnne végre a bizonytalanság, a feszültség. Ha nem kellene tovább várni. Ha ki- vagy tovább lehetne már lépni.

A krízisben gyengék vagyunk. Sebezhetőek. Gyámoltalanok.
Annyira kellene egy biztató szó, egy ölelés. Ezért is sírjuk el valakinek a bánatunk. S beszélünk róla újra és újra. Vagy épp falakat építünk magunk köré, s kizárunk mindenki mást. Mutatunk erőt, színlelünk tartást. Nehogy valaki sebezhetőnek lásson.
Aztán végül csak Istennél kötünk ki, hisz a nagy igazság, amit tudunk már, legalábbis tudnunk kellene, hogy "CSAK ISTENNÉL csendesül el lelkem. tőle kapok segítséget." S a csak azt jelenti, hogy minden más megoldás kizárt.

Krízisben nem szeretnénk lenni. Inkább bebiztosítjuk magunk ezerféle módon, csak az a kétségbeejtő állapot ne jöjjön...
Pedig ritkán vagyunk olyan formálhatóak Isten kezében, mint a krízisben. Ahol végül megtörik a magabiztosság, ahol lággyá, formálhatóvá válik a szív. Ahol nem marad más, minthogy a lélek felkiált Teremtőjéhez, s miután felhatalmazta őt, hogy közbelépjen, hogy tegye, amit tennie kell... szóval miután kész már elfogadni az isteni megoldást - végre megszabadul a salaktól, az oda nem valótól, s valami gyengéd közelségét éli át a Mindenhatónak. A krízisben.

A krízisben érzi igazán, hogy nem más ő, mint gyermek. Gyermek, kinek Atyja az Isten. S amikor ezt átéli, akkor már tudja, hogy dehogy is volt ő egyedül a krízisben.

Krízisbe sokféle okból jut az ember. Saját bűne, mulasztása, felelőtlensége - vagy épp mások meg nem értése, önzése, "igazságai" miatt. S amit talán csak a végén lát meg: hogy része volt abban mindkettőnek.
De kifelé csak kétféle módon kerülhet.
Megtörve, megtérve, megújulva, meggazdagodva. Vagy kifosztva, bezárva, megsértve, megkeményedve.

A krízis az a pillanat, amikor még bárhogy alakulhat.
Mert a végeredmény már sose a kiváltó októl függ. A végeredmény a krízisre adott választól függ. Hogy hogyan reagálok. Megkeményítem vagy megalázom magam. Megtartom az "igazságom" vagy elengedem, s megbocsátok.
Növekszem vagy visszalépek.
Mert a krízis az az idő, amikor Isten próbál, amikor Isten formál.
A megmérettetés, s a növekedés ideje.

Ami vagyok, a krízisekben lettem.
De mivel ember vagyok,a krízisben ma is felszakad belőlem az ismerős ima: "ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár..."

Idézet

"Látni a szerencsétlenséget, és nem megfutni előle, nézni a szépséget, és nem közelíteni hozzá: ez a szép."
Simone Weil

Ovisok

Majd minden napra esik valami váratlan kihívás. Ma egy óvodát kellett találnom, ahová holnap az egyetlen magyar nagykarácsonyi Mikulással és a TV2 Napló stábjával cipősdoboz ajándékokat vihetünk a gyerekeknek. Szeretem az ilyen feladatokat. Izgalmas, hogy az ország melyik pontján is lesz majd az a kis csapat, akinek holnap ebben a nem mindennapi élményben része lehet.
A levelezéssel kezdtük. Akadt is rögtön egy kiskunsági pici ovi. Ezernégyszáz fős falu, negyvennégy óvodással. Nagyon megörültek, hogy "hát mégis csak kaphatunk!". De a beszélgetés közben kiderült, hogy épp bárányhimlő-járvány van. Azaz összesen tíz óvodás van az intézményben, s még azt se lehet tudni, holnapra mennyien maradnak. Tehát új ovi kellett.
Akadt is egy ózdi kérés. Kis ovi tagóvodával. Felvették a telefont. Az első óvó néni kicsit megijedt a váratlan helyzettől, s hogy azonnal döntenie kell. Segítséget hívott. A helyettese már bátrabb volt: "A Napló? Holnap? Ide jönnek?Nem hiszem el! Hát hogyne vállalnánk! Harminckét éve nem talált ránk senki!!!" Örültem, hoyg harminckét év után, ma épp mi és épp rájuk találtunk. Nyolcvanegy kisgyerek. Hatvanvalahány GYVT-s. (gyermekvédelmi támogatásban részesülő). Hát jó helyre kerülnek majd a csomagok. A csomagok, amiket épp most válogatnak a kollégák valahol Pesten egy kis faházban. Bízunk benne, hogy lesz elég óvodás dobozunk, hisz még nagyon a gyűjtés elején járunk. És izgatottan várom vasárnap este a filmet az ózdi ovisokról, akik holnap színes ünneplőben mennek majd az oviba, s ajándékkal és élménnyel távoznak majd délután.
Napok óta arról beszélek, hogy "milyen jó is lenne, ha valami csoda folytán az is megoldható lenne,hogy az e-mailben érkező kéréseket is teljesíthatnénk, s a legeldugottabb helyekre is eljuthatna a cipősdoboz ajándék..." - s lám már holnap teljesül egy kívánság.

Véres sztorik

Pár napja az utóbbi időben divatossá vált vámpíros könyvekről, filmekről beszélgetünk kolléganőmmel. Nekem is feltűnt, mekkora lelkesedéssel falják a vámpíros sorokat még az olvasás iránt koránt sem lelkesedő fiatalok is. Most blogbejegyzéssé formálta gondolatait, s mivel hasznosnak látom, hát idemásolom őket:

"amikor súlyom eléri az ötven kilót, rendre elmegyek vért adni. azt mondják, megmenthetem vele három ember életét. aki vért ad, életet ad. a vérben van az élet, ezt olvastam a bibliában is. főleg emiatt vagyok ledöbbenve, hogy a város tele van vámpíros könyvek, filmek hirdetésével. azért ez aggasztó, nem? mi lesz, ha rájönnek, hogy én önkéntes véradó vagyok? wááá!


a legjobban az dühít, hogy mézes-mázos-romantikus köntösbe öltöztetik a vámpíros sztorikat, és úgy „adják be” az információhiányban szenvedő népnek, mint valami kis ártatlan szirupos szösszenetet. érdemes azonban utána járni ennek az egésznek, és tudatosan nemet mondani az alkonyat, félhold, telehold, újhold és egyéb címeken futó vámpíros műveknek.


„a vámpírtörténetek alapját nagyon ősi tabuk, mágiák és rítusok képezik. (…) a vámpírok egyesek szerint hazajáró lelkek vagy bosszúálló kísértetek. (…) a világban létezik egy olyan mágiával teli gondolkodásforma, amelyben van helye az ártó szellemeknek, kísérteteknek. a vámpírábrázolásban a szereplő már úgy tűnik fel, mint egy szomorú és bánatos valaki, aki azt gondolja, vámpírnak lenni egy furcsa emberi megpróbáltatás.” – olvasom egy könyvajánló magazinban.


mivel a vérben van az élet, és a vér egy szent dolog, nincs min csodálkozni, hogy van, aki ezt meg akarja szentségteleníteni. jó tudni, hogy ez a „valaki” a sötét, ártó szellemvilághoz tartozik. mindaz tehát, aki vámpírok után kutat, szellemekkel társalog, a sátán sötét birodalmába kukkant be. és ez végzetes lehet. célszerű tehát eleve elkerülni az ezeket valamilyen szinten is tárgyaló filmeket, könyveket.


így ír a biblia a vérontásról:


1 mózes 9:4-6 "csak élő állatot vérével együtt nem ehettek. a ti véreteket, éltető véreteket is számon fogom kérni. számon kérem minden állattól és minden embertől. mindenkitől, még a testvértől is számon kérem az ember életét. aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel isten saját képmására teremtette az embert."

zsoltárok 9:12 "mert számon kéri a kiontott vért, megemlékezik róluk"


3mózes 3:17 "semmi vért meg ne egyetek!"

3mózes 7:26 "és semmi vért se egyetek meg bármely lakhelyeteken: se madárnak, se baromnak vérét."

3mózes 17:12 "egy lélek se egyék vért közületek; a köztetek tartózkodó jövevény se egye meg a vért."

5mózes 12:23 "csakhogy abban állhatatos légy, hogy a vért meg ne egyed; mert a vér, az a lélek: azért a lelket a hússal együtt meg ne egyed!"

Hogyan lettünk a G. társaság aktivistái?

Kb. fél éve kezdődött. Időnként az ország különböző pontjairól hívtak fel emberek, hogy szeretnének tőlünk g-os Bibliákat kapni. Már megszoktam, hogy a legkülönfélébb kérésekkel keresnek, s mivel ismerek is G-os embert,rendre továbbítottam felé a kérésket. Hívtak szállodából, hogy eltünedeztek a Bibliáik. Keresztény könyvesboltból, mert épp azt a fordítást keresték náluk. Hívtak Sajóbábonyból és Miskolctapolcáról. Sejtettem, hogy kb. a gyülekezetünk weblapján keresztül találhattak rám, s hogy kell legyen valami összefüggés. Hát a múlt héten beírtam a google-keresőbe: g.társaság. És igen! Egyetlen magyar nyelvű találat a témában a gyülekezetünk. S mivel ott a mi számaink a megadott kontaktok, hát így lettünk mi Lalával a G.társaság önkéntesei. Mostanáig. Mert ezentúl reménység szerint a direkt számot hívják majd az érdeklődők.
Vagy továbbra is ragaszkodnak hozzánk, akárcsak a ma reggel telefonáló sajóbábonyi néni.

Lelki segély

Ma beszélgettem egy telefonos lelki-segélyszolgálatnál dolgozó hölggyel. Tőle tudtam meg, hogy a gyüliből többen is önkénteskednek ott éjszakánként. Pár napja a rádióból pedig azt hallottam, hogy ,megszűnt egy speciálisan tinédzsereknek fenntartott vonal. Megszűnt, mert nem volt rá többé pénz. Pedig most már tudom, nem is kevesen kérnek segítséget abból a korosztályból.
Lelki segély.
Éjszakánként.
Hétvégenként.
Ünnepnapon és hóvégén.
Vannak napok, amikor jóval több hívást fogadnak. Amikor már elfogy otthon minden tartalék. Amikor legjobban hiányoznak a szeretettek. Amikor teljesen kiürül a szeretet-tank. Mikor a hullámok összecsapni látszanak.
De jó, hogy a legreménytelenebbeknek is van még emberük!
Mert vannak, akik mindenféle ellen-szolgálatatás nélkül havonta többször odaadják az éjszakájukat, hogy a magányosnak is legyen egy hang, aki meghallgat.
Míg otthon saját gyermeke alszik.
A három. Vagy a négy.
Míg más "az igazak álmát alussza". Addig ők, az igazak, önként odaadják álmukat egy idegen hangért valahol a vonal túloldalán.

Isiségek

Ma sokat voltunk Isivel. Együtt keltünk. Jöttünk-mentünk.
Be kellett szerezzünk ezt-azt a városból (pl. egy új verdás kesztyűt és egy vázlatfüzetet, amit szégyen, de szeptember óta kellene bevigyünk az oviba :P). Szóval - Meláth A-val ellentétben - mi vásároltunk a Plázában - ha csak két kesztyűt, két tollat és egy füzetet is. Majd megpróbáltunk hazaaraszolni a fehérvári dugóban. Ami rém vicces, hogy gyalog 8 perc lenne, kocsival meg...
Illés kiborult. Azt mondta, elege van a lámpákból. Mindenről a lámpák tehetnek! Mert ezek a lámpák direkkkt lassítják a forgalmat. "Most mondd meg anya, minek kellenek a lámpák?" "Hát, hogy pl. a gyalogosok is át tudjanak kelni az úton.""Az meg főleg felesleges!" "???" "Nézd meg, úgyse mennek az autók sehová. Mind csak áll egy helyben. A gyalogosok simán átmehetnének bármikor köztük. Minek nekik saját zöld?" És per pillanat ez logikusnak is látszott.
Majd jött a mentőötlet.
"Azt hiszem, rendőr leszek." "Mert? Miért?" Mert ha végre az leszek, akkor leszereltetem az összes lámpát, s mindenki mehet végre, ahogy tud!"

Zongoristák délutánja

Megint egy eseménydús hétvége.
Négy nap, négy evangélizáció.
Péntek esti kisifis ima és beszélgetés.
"A szívünk vágya." - Többek között erről is beszélgettünk. Amit szeretnénk, mert a szívünk vágya. Nem mondjuk, "Isten akarata" - de " a szívünk vágya". Szerintem Istennek tetszik. A szívünk vágya is tetszik. Főleg, ha együtt dobban az Ő szívével.
És beszélgettünk Istenről, a barátról.
Másnap itthoni dolgok. Adventi ablak. Vasárnapi előkészületek.
Ma adventi evangélizációk, vendégség, délután pedig a zongoristák délutánja.
Bálintunk volt az első "fellépő", mint a legifjabb zongorista. Mennyire ügyesek voltak! Jó volt hallgatni őket.
S most megint egy új hét kezdődik.
Apa reggel Vésztőre megy. A legelső gyülekezetünkből látogat meg pár testvért. Egyikük, kinek megtéréséért akkor sokat imádkoztunk, most komoly beteg - hát meglátogatja. És a dédit is. A mi! dédinket. (mert nekünk is van, nemcsak a gulyásoknak!) Jó lenne vele menni. De most nem lehet. Máskor.

Adventi naptár 2009

Elkészült a 2010-es is. Megtekinthető: itt.

Vakság

Cannes-i filmfesztivál nyitófilmje 2008-ban.
"Láss, amíg lehet!" - alcímmel.
Elég durva. Így nem csoda, hogy 16 felett ajánlják.
Viszont a szokatlan történet és helyzetek jó pár kérdést megmozgatnak a nézőben.
A film José Saramago Nobel-díjas regénye alapján született. Kíváncsi lennék a regényeire is. Talán, ha egyszer sok időm lesz...

Anett, János bácsi és a cipősdoboz gyerekrajzok

Napjaink sokfélék. Időnként csak telnek, telnek anélkül, hogy bármi emlékezetes történne bennük. Máskor meg mintha egyetlen nap alatt három is megtörtént volna.
A munkánk is ilyen. Van hogy csak tesszük a dolgunk, feladatot feladat után mindenféle visszajelzés nélkül. Máskor meg rácsodálkozunk, hogy "aztaaaa... amit teszünk, az fontos az emberekneeeeek". Tegnap ezt az utóbbit éltem át.

Reggel egy Ofotérttel közös szemüveg-programunk sajtótájékoztatója volt a Bazilika mellett. Ezer embernek tudunk karácsony előtt szemüveget adni. Az első három megajándékozott már át is vehette a szemüveget. A gödi fogyatékos fiataljaink voltak. Egyikük, Anett soha nem viselt korábban szemüveget. Munkatársaimnak feltűnt, mintha nem lenne tökéletes a látása. S most, mivel volt ez az ingyenes lehetőség, elvitték a vizsgálatra. Akkor derült ki, hogy mínusz 5-ös lencsére van szüksége! Megható volt látni, ahogy a kamerák előtt kibotorkált, s először nézett körbe az "új" világban. Majd két méteres társa, Joci következett, aki egy óvodás kisgyerek arckifejezésével vizsgálgatta magát az új szemüvegben. Sokáig meg se szólalt. A jelenlévők feszülten várták az első reakciót. "Aztaaaaa......"- mondta halkan, s bár le tudnám írni az arcát.

Délután az Utcafront vezetőjével, Marcellel beszélgettem. Mindig rácsodálkozom arra a különleges szeretetre és odaszánásra, amely benne él a hajléktalanok iránt. Soha nem találkoztam még másban hasonlóval. Olyan tisztelettel beszél róluk és hozzájuk, amilyennek az emberek többsége még a feletteséhez se. Marcell a héten megmentett egy embert. A Népligetben kerekezett. Ott feküdt egy hajléktalan. Magán kívül, s figyelmen kívül. Marcell megállt mellette. De már nagyon rossz állapotban találta. Hívta hát a Menhely Alapítvány krízisszámát. Ők küldték az ügyeleteseket. A mieink voltak. Azaz egyszer csak megállt a krízisautó Marcellék mellett és kiszálltak belőle saját munkatársai. Felemelték. Elvitték. Megmosták. Kigyógyították. Felvették a szállóra. Tegnap Marcell elé állt: "Köszönöm, hogy megmentette az életemet." A nyugdíjas János bácsi a lakásmaffia miatt egy hónapja került az utcára. "Zéró túlélési eséllyel." Nem ismerte ezt a világot. Képtelen volt így élni. A segítség az utolsó pillanatban érkezett.

Levelek is érkeztek. Gyerekrajzok szerte az országból. Egy csodaszép nagyatádi kislány még fotót is küldött magáról. Az egyik stócban egy árvaház rajzára leltem. Több szintes ház volt átlátszó falakkal. A bejárat felett a kiírás: ÁRVAHÁZ. Minden szobában egy karácsonyfa, s egy gyerek a cipősdoboz ajándékkal. Az egyik az ágyán ugrált épp. Néztem. Néztem. Kolléganőm meg rám nézve azt mondta: "ne már, te kész vagy, mindjárt elsírod magad." És igen. Mert abban a rajzban láttam, hogy más is érti, egy tíz éves kisgyerek is tudja valahol messze innen, hogy minek is, miért is csináljuk ezt az egészet így karácsony előtt...

Este pueblo moi bien

Betegek vagyunk egy ideje. Konkrétabban ma épp egy hete. S a többes szám pedig összes gyermekemre, s rám (Szilvi) utalna.
Kedden reggel a lányokkal kezdődött. Illés csütörtökön csatlakozott. "Boji, fájj a fejem. Adjál nekem Nulofent a hűtőből..." Jómagam szombat reggel estem ágynak. Bálint vasárnap csatlakozott.
Így ma itthon voltam napközben. Délután pedig egy ismeretlen látogatóm volt. Laci bácsi a könyvesboltból áthozott egy argentin lányt. Nagyon örültem a találkozásnak. Nyolc hónapja cserediák Fehérváron. S épp ma vette át a felsőfokú magyar nyelvvizsga-bizonyítványát, amit meg is mutatott. A buszból látta a könyvesboltot, s már többször leszállt, hogy benézzen, de mindig délelőtt, amikor is az ugye zárva tart. Hát most délután volt, és a bolt pedig nyitva. Így esett, hogy megismerkedünk. Elmeséltem mennyi argentin ismerősünk van, s hogy a Lala is járt ott... Ő pedig, hogy egy ideje nagyon érzi a szívében, hogy el kellene menjen egy templomba. Úgy érzi, Isten szólítja.
Boldog voltam, mert annyi nehézséget láttam mostanában, s délelőtt épp mondtam Istennek, hogy olyan jó lenne már látni megint, ahogy cselekszik emberek életében...Most lélegzetvisszafojtva várom, mit is tesz majd Melissával...

Forrest hazaszól

Kutyánk, Forrest újra hormonális túltengésben szenved. Ennek köszönhetően az elmúlt nyolc nap során másodszor döntött úgy, hogy önállósítja magát egy időre.
Múlt vasárnap reggel kisgazdája vette észre a drámai eseményt, mikor is reggelit vitt (volna) neki. Kiásta a kenel alját, s kereket oldott. A kerítésen keresztül már régóta simán távozik. A fiúk bejárták a menhelyet, állatkórházat stb. Sehol. Kedden aztán hazaüzent. Egy férfi hívott a Maroshegyről, hogy náluk van a kutyánk. Volt öröm.
De nem sokáig tartott. Pénteken Lala látott egy nőt az utcán egy Forrest-szerű kutyával sétálni, de azt gondolta, képzelődik. Hát talán mégse. Este realizáltuk, hogy megint lelépett. Pedig Lala új kenelt épített, most valami spéci acélos rácsszerű drótszerkezetből. Igen ám, de most felül mászott ki rajta. Ott voltak a sáros tappancsnyomok a rácsokon. Kész van ez a kutya. Olvastuk mi annak idején, s a menhelyen is mondták, hogy a beagelök szökősek, de nem értem, hogy az ember ezeket miért csak akkor veszi magára, amikor már vele is megtörténik. Mindegy. A városi sintér mobilja már úgyis el van mentve Lala telójában, hát újra hívjuk. Sehol semmi. Két órája megint hazaüzent a kis drága. Most az Öreg-hegyen töltötte a hétvégét. Péntek este benézett a kórház diszpécser-központjára, s az ügyeletes hölgy hazavitte. Ma érdeklődött a menhelyen, akik már ismerik F-t, így azonnal diktálták a mobilszámunkat. Az előbb azon nevettünk, hogy lassan olyan lesz, mint Amelie kerti törpéje, aki a legváratlanabb helyekről küld magáról fotókat haza. Forrestünk meg hazaszól egy idő után. A Maroshegyről, az Öreghegyről. Remélem, a Fehér- és Feketehegyet nem akarja felfedezni a közeljövőben.

Őszintén Isten előtt

A fenti könyvet olvasom a héten. Őszinte, személyes, radikális és erőteljes. Szeretem az ilyen könyveket, melyek szemben a "hogyan írjunk egy külön könyvet egy-két felfedezett lelki igazságból" típusúakkal olyan töményen magukba sűrítik az élet különféle területein évtizedek alatt kikristályosodott bölcsességet, hogy a magam fajta "képtelenvagyokletenni" típusú olvasó is érzi, saját magát rövidítené meg, ha nem állna meg minden fejezet után, hogy megeméssze, átimádkozza az olvasottakat.

Vigyázat, a változás csak nagy erőfeszítésekkel kerülhető el!

Bahai ölelés

Este a Kirk Franklin koncerten beszéltem a cipősdoboz akcióról.
Lala mellé visszacsattogva csodálkozva szemléltem, hogy mellettünk (Boriék helyén) két idegen hölgy üldögélt. S mintha csak Lala régi ismerősei lettek volna, időnként kedélyesen szót váltanak erről-arról. Tört magyarsággal beszéltek, mert mint kiderült, Brazíliából jöttek kb. 10 éve, és bahai hívők. Koncert közben egyszer csak felpattant egyikük, odajött és átölelt. "Ezt az ölelést azért kapod, amit a gyerekekért teszel." Hmmm.Hirtelen azt se tudtam, mit válaszoljak a váratlan kedvességre. Megdöbbentő volt több ezer keresztény között, hogy egy bahai hívő az egyetlen, aki ilyen módon reagált.
Nem mintha elismerés-hiányom lenne, de jól esett, s azt hiszem - ha nem is értek egyet a hitükkel - szeretem a bahaiokat.

Köszönöm

Egyetlen szó. Időnként mégis nehéz kimondani. Manapság sokan nem is fárasztják ezzel magukat. Minek, ha már úgyis megkaptam, elértem, megtette nekem... Ma reggel olyan levelet olvastam, amiben valaki megköszönte, hogy tegnap átvehetett egy adag élelmiszert valahol több száz km-re innen. De hallotta, hogy a baptisták állnak a dolog mögött, hát írt egy rövid e-mailt. Komolyan mondom, hónapok óta nem olvastam ilyet. Pedig mostanság a munkánk révén elvileg naponta több ezren vesznek át hasonló élelmiszercsomagokat szerte az országban. Kérés, felháborodás - jut minden napra. De köszönöm?!
Pedig nem kerül-ne sokba. Egyetlen szó. S mennyivel szebbé tehetnénk sok-sok ember életét! S mivel "amit vet az ember..." tán idővel még a magunké is szebb lehetne tőle.
Kérem, köszönöm. Ennyi.
Talán ma is kimondhatod valakinek...

Szia Doboztündér!

Közeledik a karácsony. Kezdődik a cipősdoboz akció.
Nálunk mondjuk augusztus utolsó hetében kezdődött. Akkor ültünk össze először kolléganőmmel, a doboztündérrel hogy megtervezzük az idei évet. Merthogy a doboztündérrel dolgozom.

Reggel az egyik női magazintól jártak nálunk. Két csodaszép cipősdoboz ajándékot is hozott magával az újságíró hölgy. Amikor bemutattam a kolléganőmet, hozzátettem: "egyébként ő a doboztündér". Látni kellett volna a hölgy arcát: "Te vagy a doboztündér?! Naháááát!" Nagyon boldog volt, hogy megismerhette személyesen is a doboztündért, mert - mint utólag kiderült - évek óta látogatója a Nők Lapja Cafén a cipősdoboz topiknak. Mi pedig csodálattal nézegettük a nagy-nagy szeretettel és odafigyeléssel összeállított ajándékokat. Jó végre - a sok nemszeretem teendő után - kézben tartani az első ajándékokat, s belegondolni, hogy pár hét múlva egy kisgyerek mit is érez majd, ha belepillant valahol épp ebbe a doboz szeretetbe.

Puszigyár

Ha nincs kedve puszit adni, Illés azzal áll elő: "épp kifogyott a puszim". Így kezdődött a puszigyártás legendája.
Eredetileg a puszikat kedvenc cicái, Panda és Laposka (aki már nem is olyan lapos, mert a mama nemrég feltöltötte rizzsel) farkából nyerte. Ugyanis a cica éjjelenként új puszikat termel a hasában, s napközben ezeket átadja Illésnek. Tehát Illés csak a cicázással történő "feltöltést" követően rendelkezhet puszikkal.

Na most a napokban adódott egy újabb probléma. Az óraátállítás. Cica késésben volt a puszitermeléssel, mert "át lett állítva az órája, így lassabban termelődik". Emiatt most az Illésnek többet kell termelnie. (Itt derült ki, hogy maga is tud puszit termelni - de ragaszkodott hozzá, hogy a cica még ehhez a folyamathoz is elengedhetetlen. Ő és a cica(ák)ugyanis szimbiózisban élnek.)
Saját puszitermelésében olyan nehezítő tényezők vannak, mint : "nem sül a puszitészta". A puszi termelődése ugyanis "olyan, mint amikor fánkot sütsz. Megcsinálod a tésztát, de várni kell, hogy sütni is lehessen." Vagy "még nem csilingelt a puszigyár" - lásd kenyérsütő működése...

Időnként odaszalad hozzám és azt mondja: "Ne nézz ide, ne vegyél észre." S "észrevétlenül" puszit ad, mert "most sült ki a puszitészta."

Tegnap felvetettem egy kérdést: "Ha a puszitermeléshez elengedhetetlenek a cicák, akkor nekem honnan vannak puszijaim?"
"Hát, ez egy érdekes kérdés. Talán a puszitojásból..."

De a puszitojás legendájától már inkább megkíméllek benneteket.

E heti kedvencek

Szeretem olvasni a kisifisek bejegyzéseit. Mindenkit és mindenről. Mindegy, hogy a reggeli felkelés nehézségeiről, az átnevetett éjszakák bohóságairól, a legújabb dolgozatról vagy a színes szalagokról írtok. Engem minden érdekel, s minden fontos, ami veletek történik. A heti posztokból két kedvencemet most saját nyilvánosságommal is megosztom.

Dóra írja az imádságról :

"Meg kell tanulnunk felelősséget vállalni tetteinkért, ugyanígy a bűneinkért is. Azért ha megteszünk vmit és ha nem teszünk meg vmit. Isten munkája rajtunk múlik. Igen, van hatalma arra hogy megtegye a dolgokat nélkülünk, de be akar vonni ebbe a munkába, mert ezen a földön nekünk kell érvényt szerezni Jézus győzelmének. Isten hatalma a mi imáinkon keresztül tud felszabadulni itt. Minden rajtunk áll vagy bukik. Ha pedig vmi nincs rendbe az életünkben és nem látjuk Istent, nem tudunk győzni, tehát bukunk. Hiszem hogy Isten nem csak hosszú távokon vezet, ad egy elhívást aztán kész, hanem mindennap vezet, megélhetünk csodákat minden nap. Semmi sem történik véletlenül. Egy nagyon jó könyvet olvasok a közbenjáró imádságról( Dutch Sheets: A közbenjáró imádság). Isten a munkáját az imádságinkon keresztül végzi, tehát mindegyikünk életében az elsőnek a közbenjáró imádságnak kéne lennie, nem csak azoknak akik erre kaptak ajándékot, vagy ez az elhívásuk. Az az erő él bennünk amivel Jézus értünk legyőzte a sírt, miénk a felelősség használjuk e."

Ádi pedig:

"Mert megváltott...
És igen, az a helyzet, hogy ez az áldozat, a Megmentő elég volt ahhoz, hogy megváltson, magáévá tegyen, megalapozza az életemet. Ő életem alapja, biztos pontja, értelme, iránya, Ura, a Mindenem. Őáltala, Ővele élek. Ő tett szabaddá. Ő adja meg azt mire igazán szükségem van, Önmagát. Ő újít meg engem, Ő vesz el tőlem mindent, mi rossz. Ő ad nekem egy olyan életet, melyre mindig is vágytam. És mit teszek én? Hiszek Benne. Csak ennyi. Csupán ennyi. ennyi."

A szegénységről

Egy segélyszervezet vezetője mondta:
"A szegénység nem egy fizikai állapot, hanem gondolkodás."

Erről beszélgettünk egyik este pár lelkészházaspárral. A szegénység a gondolkodáson, a dolgokhoz való hozzáálláson múlik. Egy fiú, akinek az apja, a nagyapja,egész környezete munkanélküli volt, valószínűleg már 10-12 évesen tudatalatt azt fogja gondolni, hogy neki se lesz munkája. Míg egy ellentétes háttérből érkező akkor se adja fel az álláskeresést, ha száz helyről elutasították már.

Érdekes felmérést végeztek amerikában a már visszavonult rögbi-játékosok között. Azon a játékosok, akik visszavonulásukkor minimum 1.000.000 dollár jövedelemmel rendelkeztek , 80%-a hét év után csődbe ment.
Miért? Mert legbelül, gondolkodásukban szegények voltak, s a vagyonnal se tudtak mit kezdeni.

Világstatisztika támasztja alá, hogy a lottónyertesek (akik elvittek egy főnyereményt) tíz éven belül szinte kivétel nélkül szegényebbek lesznek, mint a nyeremény előtt voltak.

" Mert... akinek van, adatik, és bõvelkedni fog; attól pedig akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. " (Mt.25:29.)


"... szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem, táplálj engem hozzám illő eledellel. Hogy megelégedvén, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: Kicsoda az Úr? Se pedig megszegényedvén, ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével!" (Példa 30,7–9)

Megkésett forradalmár

Este a négyeshatoson. A Nyugatinál kezdett rá. Lecsúszott kisnyugdíjas vagy felkapaszkodott hajléktalan? Alig volt hangja, de a maradékkal üvöltötte: "mocskossss-sztalin! mocskosss-szatlin! tönkretetted ezt az országot!" A szerelvény végében állt. A legtöbben mosolyogva, mások értetlen döbbenettel húzódtak odébb. Szép lassan légüres tér vette körül. De kellett neki a hallgatóság, így beljebb nyomult, s a Moszkváig ismételgette mondandóját. Miért? Tán ő se tudja!

Este, reggel

Pfúúú. Elég sokáig tartana, ha mindent megosztanék most, ami a héten történt. Így csak az estéről és a reggelről írok.

Este: kisifi.
Mire elkezdődött, sikerült úgy lefáradnom, hogy egészen képtelennek éreztem magam, hogy valami fogyaszthatónál, s jelen magamnál többet adjak. De erre nem is volt szükség, mert Isten. Magából, jelenlétéből. És annál jobbat meg úgyse kívánhatnánk.
Adott: őszinteséget, bensőséges légkört, egyszerűséget, egységet, imákat, dicséretet, jelenlétét... Órákon át. Minden előzetes tervezés vagy várakozás nélkül. Egyszerűen és nagyszerűen. Ültünk a szőnyegen és dicsértük Őt. Csak jöttek a dicséretek és az imák. És mindenki tudta, mikor kell szólni vagy hallgatni. Abbahagyni volt nehéz, de fél tizenegy körül indultak az utolsó buszok :(
J. így látta:
"... Az nap (végre) külön volt az ifi és megint volt igazi kisifi a váraljai tábor óta csatlakozott ifjakból. Amikor beléptünk Révészék nappalijába, megfigyelhettük, hogy bögrékkel, evőpálcikákkal, és egzotikus ételekkel volt telerakva a szőnyeg. Ezt mind nekünk készítették oda. Egy nagy körben leültünk a szőnyegre, imádkoztunk, és elfogyasztottuk igen ízletes vacsoránkat. Mindenki megkapta ajándékba az evőpálcikáját. És Szilvi fényképes beszámolót tartott vietnámi útjukról. Aztán énekeltünk és imádkoztunk ameddig el nem kellett mennünk a busz miatt. Nem azért imádkoztunk és énekeltünk ilyen sokáig, mert így terveztük, hanem jól éreztük magunkat Atyánk jelenlétében, ezért hamar elröppent az idő. Ez egy különösen jó alkalom volt. Így a leírásból nem is lehet annyira belelátni, és nem is annyira derül ki, hogy miért jó, és szerintem nem azért, mert nem tudok rendes fogalmazást írni. De aki nem volt ott, az bánhatja, mert ennél jobban nem tudom leírni és nem érti meg, milyen."

Reggel: Vitorlázás
Ma reggel korán volt a reggel, mert az este is ma volt, nemcsak a reggel. Szóval itthon még mindenki az igazak álmát aludta, mikor Lalával felöltözködtünk jó melegen és autóba pattanva kiviharzottunk a Velencei-tóhoz. Agárdon a VVSI-nél találkoztunk Lala egy ismerősével, aki a tél beállta és vitorlása tóból történő kivétele előtt kivitt bennünket még idén utoljára a tóra. Épp pár hete gondoltam rá, hogy dejóislenneegyszerújravitorlázni, s hinni se akartam, amikor Lala azzal állt elő a héten, hogy szombaton reggel vitorlázni megyünk! Igaz, most kicsit hidegebb volt, mint a legutóbbi ( s ilyen minőségében egyetlen) ilyen típusú élményünknél. A hajó is, s a vízfelület is kicsit kisebb volt. Mégis az élményből most se kellett kimaradjunk. Mikor leáll a motor, a szél belefeszül a vitorlába, s a láthatatlan erő magával ragadja a hatalmas hajótestet. Talán a szél kézzelfogható, testközelből tapasztalható ereje miatt is szeretem ennyire. A szél. A Szent Lélek szele... És a csend is nagyszerű. A teljes csend. A víz közele, az ég közele, a természet közele... Isten közele. Jó volt.

Vietnámban láttam...

Alkalmazkodóképesség, rugalmasság és kreativitás. Ezek híján aligha képes egy európai szakember a harmadik világban dolgozni, mi több, helyieket új dolgokra tanítani. Időzónákat utazol át, évszakokat váltasz. A szervezeted napokig nem érti, mi is történt vele. Ám a helyi viszonyokkal szembesülve a legnagyobb kihívásnak mégsem a tested, sokkal inkább azt agyad, a gondolkodásod van kitéve, ha eredményes munkát szeretnél végezni pl. Vietnamban. Idegen kultúrában. Egészen eltérő hátérrel, értékrenddel, gondolkodással rendelkező embereket motiválni egy általuk csak homályosan ismert cél érdekében. Ezekkel a kihívásokkal kell szembesülnie munkatársainknak, amikor a FLAME-program keretében százötven vietnami munkatársnak próbálják átadni a mozgássérült gyermekek fejlesztéséhez szükséges konduktív pedagógiai módszerek alapjait.
Ázsiai kultúra, világlátás és gyökerek. Hozzá egy átideologizált kommunista társadalom. Hajnali fél 5-kor már arra ébredsz, hogy az utcákon lévő hangszórókból mindenfelé felcsendülnek a mozgalmi indulók, s szólnak a néphez a feltehetően munkára buzdító szónoklatok. S utoljára, amikor az este ráborul a városra, megint a rendszer kíván jó éjszakát. Ezer piros nyakkendős gyerek ezer biciklin teker az iskolába. Munka közben is Ho Si Minht élteti a gyermekdal, amivel a mozgássérült gyermekeket motiválják.
A képzés második fázisa folyik épp a fejlesztési program keretében. A tanulók júniusban elsajátították már a legfontosabb elméleti ismereteket, most a gyakorlaton van a sor. Az a cél, hogy készségszinten ismerjék a módszert, amellyel segíteni tudnak majd a vietnámi mozgássérült gyermekek fejlesztésében.
Hét különböző településen épült fel a FLAME-központ. Az újonnan épült helyiségek a terápiához szükséges bútorokkal felszerelve várják a gyerekeket. Az általam meglátogatott központ egy kórház udvarán épült. Pálmafákkal, banáncserjékkel, buja növényzettel körülvett régi kórházépületek szomszédságában áll az új épület. A főbejáratnál lévő pálmák árnyékában ketrecekben majmok ugrándoznak. Szokatlan látvány az európai látogató számára. A kórházban egyébként korábban is foglalkoztak mozgássérült gyermekekkel. A FLAME azonban egészen új perspektívát nyit ezek előtt a gyermekek előtt. Lehetővé teszi, hogy saját adottságaikhoz mérten a lehető legtöbb önálló tevékenységre képesek legyenek. Nemcsak a mozgásukat, de értelmi képességüket is fejleszti.
Persze nem mindig egyszerű meggyőzni a szülőt, aki évek óta „masszírozásra” hordja a gyerekét, hogy beszélje rá őt az aktív együttműködésre. Egyik legjobb élményem, amikor tanúja lehettem, hogy egy nyolc év körüli kisfiú – aki öt hete a szőnyeg széléről figyeli társai munkáját, s minden korábbi bevonására irányuló próbálkozást sírással és hisztivel utasított vissza – egyszer csak maga is beáll a többiek közé. Látni, ahogy ellenkezése, félelme fokozatosan megszűnik, s riadt tekintetében kíváncsiság, majd az új tapasztalatok és a játék önfeledt öröme jelenik meg. Látni, hogy boldogan öleli édesanyját, s fel se merül már benne, hogy kimaradna a következő feladatsorból. Elindult egy ismeretlen, izgalmas úton. S ez az út annyi mindent tartogathat még neki. Látni a gyermek, az édesanya, a vietnami segítő, a tolmács és a magyar szakemberek közös győzelmét és örömét. Hiszen a győzelemben mindenkinek része volt. Csodálom Kati és Lilla kitartását, ahogy újra és újra elmondják ugyanazt. Ahogy a trópusi melegben ki tudja, hányadszor mennek oda, s javítanak ki egy mozdulatot, cserélnek ki egy eszközt. Ahogy legyőzik a tolmácsolás okozta nehézségeket. Anyanyelven sem lenne egyszerű feladat ilyen koncentráltan átadni a tudást, hát még tolmács által, aki időnként maga is nehezen érti a speciális szakmai nyelvet.
De a nehéz sorsú vietnami gyermekeket látva az ember azt mondja magában: mégis csak megéri! Segíteni és reményt adni a nagymamának, aki napjában kétszer cipeli ide görnyedt hátán tíz év körüli unokáját. Vagy a fővárosból érkezett csodaszép pici lánynak, aki családjával szobát bérel itt vidéken, csak hogy megragadják ezt az új esélyt is a fejlődésre. Megható látni őt, ahogy a nap végén újra meg újra odabiceg Katihoz és Lillához, hogy egy puszival köszönje meg, amit érte tesznek. Hisszük, hogy egy áldásos út első lépései. Egy új úté, amelyen a magyar segítségnek köszönhetően sérült vietnami gyermekek százai indulhatnak el majd egy tartalmasabb, önállóbb élet felé.

Csodás

Túlzás nélkül csodás vasárnapunk volt. Nemcsak azért, mert Allen Buchanek élete, megtérése maga a csoda. Az is csodás volt, ahogy Isten meglátogatott bennünket ennek az embernek az egyszerű, alázatos, mégis hihetetlenül erőteljes bizonyságtétele által. Most nincs időm visszahallgatni, így nem tudom, hogy a hangfelvétel mennyit ad vissza Isten Lelkének kimondhatatlan munkájából. Abból amit a sorok között végzett. De ajánlom mindenkinek, aki nem volt itt - akik itt voltak, azok maguktól is visszahallgatják majd előbb-utóbb.
A hanganyag elérhető a Fehérvári Gyülekezet weboldalán:

http://baptistafehervar.hu/page_include/mp3multipleplayer.php?m=istentisztelet

A mennyország gyermekei

Esti mozi Iránból.
Mindenkinek, akinek a film nemcsak Hollywood.
Egyszerű történet, nagyszerű értékek. Valami mélységesen emberi a szeretetről, a felelősségről és az összetartozásról.

Milyen jó lenne, ha a jólétből se veszne ki...

Éjjel

Bangkok, taranzit, 02.53
Úton hazafelé. A BA business várójától két méterre, az ő wifijükön... Késik a gépünk Róma felé. Az olaszok tudhattak valamit, mert átírták a csatlakozásunkat pár napja a későbbi Bp-i járatra. Ha minden igaz, holnap ilyenkor már otthon leszünk.
Kb. 7 órája indultunk, s még előttünk áll vagy 22.
Ha Noiban túlsúlyos lett Á. csomagja. S mivel Bgk-ig fapadossal jöttünk, nem lehetett végig feladni a cuccot. Azaz Bangkokban vízumot kellett váltanunk, ki kellett csekkolnunk, kiszedni az összes cuccot, aztán két emelettel feljebb mindent újra visszafelé. Lala útlevele azonban februárban lejár - s mondtam én, hogy idefelé áldás volt, hogy kapott vízumot - kiszúrták, s most nem kapott. Itt kezdődött reptéri kalandunk. Lala benn, csomagja kinn. Nekünk ki kellett rohannunk, hogy meglegyenek a csomagok, neki benn kellett intézkednie. Jegyeink viszont egyben voltak.
Akadt egy aranyos bácsika, aki lemásolta jegyeink, így szétváltunk.
Kivándorlás. Csomagfelvétel. Persze már mindneki árkon-bokron túl, de megtaláltuk csomagjaink a szalag mellett a földön. Ki vette le? Nem tudni. Lényeg, hogy legalább őértük nem kellett küzdeni. Laláé is ott volt, így azt is begyűjtöttük, s kerestünk egy újabb ileltékes bácsit, mit is tegyünk mostmár még több túlsúllyal. Bácsi telefonált, s mondta, vigyük Laláé is. Kértük, adja írásba. Mondta, nem kell kínaiak tudni fogják (ChinaAir). Azért a nevét felírtuk. Cuccok fel. Irány a mozgólépcső. Az én kocsim épp rossz volt, így a lejtős mozgólépcsőn megindult előbb keresztbe, majd szép lassan lefelé. Áron elkapta. Cseréltünk. Negyediken megtaláltuk ROW S.-t. Kiderült, hogy ő nem a kínai emberünk, csak a szektor neve :P ahol csekkolni fogunk. Fogunk, mert gépünket kiírták késni. Gondoltam, akkor beszerzek némi innivalót. Á-val épp fagyizgatunk, s azt taglaljuk, hogy is szüntessük meg túlsúlyát, mikoris Air Asiás bácsi , akit még benn ismertünk meg, rohan felénk, hogy mit csinálunk itt, mindenki ránk vár. ????? Bácsi odacibál az amszterdami check in-hez. Nemakarunkamszterdambamenniiiiii!!!! Lalátakarjuk és Rómáááááát! Bácsi mondja, ne izguljunk, Róma lesz. S már pakolja is fel szép sorjában összes csomagunkat. Nem is nézik hány kilósak!!!! Küldik Pestig. Ha már ilyen protkósak lettünk, szólok, hogy akkor midenképp Lala mellé szóljon a beszállókártya. Telefon ide-oda. Még a pesti gépre is elintézik, aztán kedves bácsi visz magával immigrésön miegymás. Lalát keresik a vókitokisok, mert azt mondják, oda akarnak vinni, hoyg lássák egyesült a család.Átkísérnek mindenen, de Lala nincs ott, ahol szerintük lennie kellene. Nagyon édik. Megnyugtatom őket, hogy majd telefonon értekezünk. És valóban. Két perc múlva boldogan öleljük egymást a két óra távollét után.
Így esett, hogy nem unatkoztunk a várakozásban, hogy már benn voltunk, amikor a gép többi utasának még ki se nyitották a checkin-t, hogy nem is foglalkoztak a túlsúlyos csomagjainkkal.
Már csak röpke két óra, s ha nem írnak ki újabbb késést, indulunk is Róma felé.
Eltöltünk a gépen tizenkét órát. Rómában is párat. Újabb gépen kettőt. S amikor kiszállunk Pesten, már indulhatunk is az M7-es felé, hogy továbbbi másfél óra után hiánytalanul egyesülhessen kis családunk.

Bac Giang

Utolsó kör a városban. Bac Gaiang - Bagzán utcáin. Zöldségárusokat szerettem volna fotózni, de úgy tűnt, ma a virágpiac napja van. Nem baj, vettünk még egy s mást. Reméljük, megússzuk túlsúly nélkül. Hazafelé az utcán összefutottunk Laléák tollaslabda-partnerével. A tollaslabda itt egyébként nemzeti sport. Helyi klubokban űzik. Béla és Lala - nem kis feltűnést keltve - beneveztek az egyik este. Ők lettek a helyi látványosság. Eredetileg csak nézelődni mentek, ám a nyelvi nehézségek miatt, egy aprócska félreértés folytán betették őket a helyi profik közé. Persze másnap este már új partnereket kaptak. Hazafelé a sarkon újra összefutottunk a tollaslabda-emebrrel. Épp egy utcai büfésnél sörözgetett, s meghívott egy vietnámi redbull-ra. A hasispipát is felajánlotta :) Pizsamás nőket sajnos nem sikerült már fotóznom :( Pedig az még egy látvány! Rendesen pizsamában járkálnak az asszonyok. Pamutban és csipkésben, kinek épp milyen van. Bár úgy látom, inkább az esti órákban kapják magukra. Kati azt mondja, szabadidő ruha gyanánt hordják. Rém vicces, ahogy pizsiben motoroznak vagy karonfogva vonulnak a nők az utcán.

Ha Long Bay

Kedves Naplóm!
Életem sok pillanatát szívesem vésem (pötyögöm)lapjaidra, mert annyi mindenért lehetek hálás. Kis dolgok és nagy dolgok. Mindennaposak és rendkívüliek. Érzések, élmények, szavak, gondolatok... ezerféle hatás és benyomás. De most kicsit zavarban vagyok, kedves naplóm. Hogyan is tudnám átadni neked, amit az elmúlt napokban láttam? A próbálkozás is szentségtörés tán. De ismersz, azért meg fogom próbálni.

Vietnám, az Vietnám. Minden nappal szebb és különlegesebb. Az ékei, az étkei. A vizei, a földjei. Tudtam, vannak helyei mik még annál is azabbak.
Ilyen Ha Long Bay. A leszálló sárkányok öble.

Láttam képeken, filmjelentekben. Olvastam, a világörökség része. Ám, tudod... Bámulod az autóból a csodaszép földeket. A banánligeteket, licsifákat, s a távolban egyszer csak előbukkannak a hegyek. És jönnek, és nőnek, és nem akármilyenek, nem mint a Bakony vagy a Mecsek hegyhátai. Különleges smaragdzöld kúpok, miket egyszer Malawiban láttam - hasonlót otthon csak a Balatonfelvidéken. Tátika. Somló. Szigliget. Fakózöld és szürkés kistestvérei a viet-hegyeknek. Pedig benneteket is szeretlek, mióta először megláttalak.
Viet-hegyek és viet-fák. Viet-nám. Viet-tenger. Pálmasorral, leánderekkel szegélyezett út jelzi, közeledünk. Tenger és hegyek. Hegyek a tengerben. De ma még nem megyünk olyan közel. Ma csak a szálloda medencéjéből csodáljuk a tenger kékjét, a tarajos dzsunkák sárga vitorláit, a pálmasort, s a kicsik önfeledt játékát. Szobánkban örvendezünk az égnek, a kéknek, a sok-sok szépnek, s hogy mindennek a csodának a részesei lehetünk. Az étteremben épp japán szusi-vacsora, amire Lala évek óta vágyott. Reggel irány a kikötő.

A reggel kicsit borús, kicsit ködös. Ezer dzsunka közt lelünk rá a miénkre. Két szintes. Alul padok és asztalok. Felül néhány gyékény, ami egész jó szolgálatot tesz pár óra múlva a pihenni vágyóknak. Beszállunk. Kihajózunk. Apró lélekvesztőn közelít egy család. Apa hátul navigál, kisgyerek a hálószobát jelentő ponyva alól les ki, anya csecsemőjét szoptatja, közben ponyva tetején lévő gyümölcsöket kínálja eladásra. Egy család élni akar. Viet valóság. Másik ladikról nagyobb gyerek ugrik fel a nagy hajóra. Tarzanos ügyességgel függeszkedik ablaktól ablakig a hajó külsején, hogy néhány banánt eladjon a döbbent turistáknak. Apja csak később közelít újra a ladikkal. Egy célzott ugrás, s a Bálint-korú fiú ismét "hazatért".
Hajók ritkulnak. Hajózunk kifelé. A ködből nesztelen úszik elő a leszálló sárkány első smaragd-gyöngye. Majd még egy, és még egy. Kicsit kísérteties. Már, már Johnny Deep felbukkanását várod a következő szikla mögül - vagy csak túl sok kincskeresős-kalózosat játszottál tegnap Benedekkel a szállodai medencében? Mintha tisztulna az ég. A szigetek is sűrűsödnek. Dzsunka besiklik az első öbölbe. Kívül körös-körül hatalmas hegyek. Belül ámulatba zuhant apró emberi teremtményei a Mindenhatónak. Hogy is írta Arany? "Szó benn akad, hang fennakad, lehellet megszegik..." Az ősz bárd ezúttal persze elmaradt. S a hasonlat se helytálló. Már nem a balladai félhományban, sokkal inkább egy távol-keleti mese színhelyén járunk.

Újabb öböl. Nem lakatlan és nem sziget. Lakói úszó kalyibáknak élnek. Kagylókkal, halakkal, rákokkal kereskednek. Hogy is mondja mindig Filó mama? Tengeri herebere. Hát, itt mindenféle tengeri herebere megtalálható! A kalyibákban élő halászok kártyázással múlatják az időt, míg a következő vevő érkezik.
Ahogy fabárkánk tovasiklik további szigeteket felfedezendő örömmel nyugtázzuk, magunk mögött hagytuk a turisták hadát. Kis hajónk már magányosan suhan a hatalmas sziklák között. Az ember minden érzékével érezni akarja ezt a csodát. És bezárni az agyba,a szívbe. És magával vinni a hétköznapokba, a szürke szmogba, a latyakos őszbe, a csontig hatoló téli szélbe, az éles városi zajba, a rohanásba. Elvinni ezt a percet, amikor csak nézed a zöld vizet lenn és hegyet fenn, és a magasban vitorlázó sasokat. "Sasként szárnyalni..." Még ez is. Kis sziget, nagy sziget. Íves és csúcsos. Bálna alakú és csipkés szegélyű. Turistákkal teli - na oda nem kötünk ki. Inkább egy üresre. Lábad a parti homokba süpped. Szemed exponál. Pillangók. Fekete-fehérek és sárgák, akárcsak a Mauritio Babilonia körül repkedők. Ennyi mindent tán befogadni is képtelen a halandó, ki éltében először fürdik októberben a tengerben. A Dél-Kínai-tengerben.
Majd újra hajóra száll, hogy lássa a többi szigetet is.
Hány mellett suhantunk el az elmúlt pár óróban? Mert órák óta hajózunk a sárkány smaragdgyöngyei között. Apropó, gyöngy. Gyöngysorok és gyöngyhalászok. Az egyik öbölben gyöngyhalászok halásszák gyöngyeik. Lassan visszafordulunk a civilizáció felé. A fedélzeten szívjuk magunkba a tenger illatát. A nap is egyre alacsonyabban süt. Szürküllik, mire a kikötő feltűnik a láthatáron. Előbb még furcsa, kopott teherhajók keresztezik a horizontot. Majd szemből halászhajók hada közeledik gyors tempóban. Óriási csápjaikkal olyanok, akár a mesebeli ellenséges sáskasereg. Mögöttünk a Halong-öböl. Oda sietnek az éj beállta előtt.

Kedves Naplóm, nem tudom mivel is zárhatnám. Kellene valami frappáns, bölcs vagy eredeti. Közben tudom, a gondolat is ostobaság, hogy bármt is hozzátegyen a halandó a nem mindennapi csodához, miben része lehetett...

Vietnám

Emlékszem a hetedikes föcikönyv teraszos rizsföldet ábrázoló fekete-fehér fotójára. A gimiből Graham Green-es korszakom Saigonba "bonyolódott" csendes amerikaijára. A fősulis évek alatti vietnámos filmekre.
Tetszett ez a különös, távoli világ. Nem is reméltem, hogy egy nap majd magam is meglátom.

Milyen élőben?
Egy rész Vietnám, ahogy a könyvekből, filmekből képzeled.
A zöld és a sárga sokféle árnyalatában váltakozó rizsföldek, melyeket csillogó vízfelületek szabdalnak. A földeken, a vizekben vizibivajok. A keskeny kis töltéseken rizskalapban, hatalmas málhákkal megrakott kerékpárjaikon egyensúlyozó földművesek. A települések körül, s a házak között, az udvarokban mindenfelé dús növényzet. Banánliget és trópusi fák. A városokban a biciklit felváltotta a kismotor, a rizskalapot a bukósisak. De az elképzelhetetlen tömegű kétkerekűek hada ma is oly intenzíven zúdul át Hanoi utcáin, ahogy azt a filmeken láttuk.

Egy rész francia kolónia. A gyarmatok világából itt rekedt hangulat. Kicsit valami észak-afrikaihoz hasonló abban az értelemben, hogy a levegőben még ma is érzik a valaha volt francia gyarmat. Mégis egészen más, mert vietnámi. Egymáshoz szorosan lapuló magas, keskeny házak. Sötétbe vesző sikátorok. Itt-ott hatalmas trópusi fák gyökereivel borított kapuk. Elképesztő kábelrengeteg a buja növényzetbe elképesztő módon ágyazódva. Egymást érő boltok, előttük utcai kifőzdék apró műanyag székekkel. Fűszeres ételek illata. Sült banán, sült hús, tészták, tavaszi tekercs.

Egy rész Ázsia, a mi mongolos ázsiánk. Az európai fül számára megtanulhatatlannak hangzó nyelv. Máról holnapra élő emberek. Arcuk előtt maszkot viselők. Hihetetlen elszánt utcai árusok a legváltozatosabb kínálattal a legelképesztőbb módon felszerelve. Egyenetlen járdák. Sohase volt közlekedési morál. Eszeveszetten dudáló autók, cikázó motorosok és gyalogosként életveszélyes manőverekkel tarkított átkelések. A tévében koreai szappanoperák. A boltokban időnként ismerős termékek. Zsebszámológépeikkel kommunikáló eladólányok. Piros, fehér, kék csíkos műanyagponyvákkal fedett piaci standok. Világoskék és fakó-rózsaszín fröccs-öntött áruk tömege. Mutogatós taxisutazás.

S egy csepp gyerekkorunk átideologizált mindennapjaiból. Világoskék, szürke egyenruhás bácsik. A gyerekeken fehér ing, sötét alj, s nyakukban az elmaradhatatlan piros nyakkendő. Az utcákon, a középületeken hatalmas tacepaókon a dolgozó népért fáradozó fontos férfiak fotói. Az utak mentén középen sárga ötágú csillaggal tarkított vörös zászlókat lenget a szél. A kisváros minden utcasarkán kora reggel (naggggyon korán reggel) rekedtes hangszórókból szól a mozgalmi induló. S hogy keretesen záruljon a nap, nincs ez másként este se.

Vietnám, ahogy én láttam.

Gondolatok a bűnről

"A kereszténység nem azt tanítja, hogy a látszat ellenére szívünk mélyén mindnyájan gyilkosok, rablók, szélhámosok vagy perverzek vagyunk, nem azt tanítja, hogy teljes mértékben romlottak vagyunk, legalábbis nem abban az értelemben, hogy teljességgel képtelenek volnánk jót akarni vagy érezni. Az igazság ennél sokkal árnyaltabb és mélyebb. Amikor a legjobbnak látjuk magunkat, éppen akkor a legláthatóbb rajtunk a büszkeség, az önközpontúság kemény páncélja, amely legjobb tetteinket is elcsúfítja és legszebb élményeinket is megmételyezi. Ezerféleképp megnyilvánulhat: a barátságot megkeserítő féltékenységben, sikereink fölött érzett hiú tetszelgésünkben, szerelmünk bujaságba való átfordulásában, a mások erőfeszítéseit lekicsinylő rosszindulatunkban, véleményünk saját érdekeinknek megfelelő alakításában, a hízelgő szavak hallatán érzett örömünkben és a szemrehányás miatt érzett sértettségünkben, a soha meg nem valósított, ám büszkén vállalt ideológiáink hangoztatásában."
Malcolm Muggeridge

Bangkok, tranzit 2. - Az áldásról

Hát akkor, Bangkok.
Meglátogattuk egy barátunkat.
S tegnap épp arra kért, írjam meg neki, miért is éreztem áldottnak azt a néhány órát.

"És ... segíts ... nem értem én ezt.
... olyan jó lenne ha leírnád mitől érezted áldottnak ... - én is jól éreztem magam , és lehet ,h. csak nekem van az áldottság felé torz várakozásom - lehet ,h. annyi elég ,h. jól éreztem magam veletek ? ... és örömmel töltött volna ha még tudtok maradni ... tényleg nem tom ..."

Hát ezért:

"Kérdezted az áldást.
Én ilyen egyszerűen gondolom. Az áldást nemcsak valami emelkedett szellemi dolognak élem meg. Nekem az az áldás, amikor érzem, hogy abban amit teszek ott van az Isten. Ott van, mert minden összepasszol. Ott van, mert 5 perc alatt ingyen vízumhoz jutunk, s csak visszafelé fedezik fel Lala nemsokára lejárós útlevelét. Mert találkozunk, mert láthatjuk hol éltek, mert megpihenhetünk, s a világ távoli zugában egy hatalmas városrengetegben is van egy hely, ahol az épp szükséges pár órára otthon érezhetjük magunkat. Áldottak vagyunk, mert láthatjuk a várost is. Mert egyszer csak odacsöppenünk ahová mások annyi energia és szervezés árán, mi pedig benézünk és ott vannak a csodaszép kis aranypaloták, és a nap süt, és az ég kék, és minden gyönyörű, és mezítláb sétálhatsz a langyos kövön és ülhetsz egy buddhista szentélyben a földön Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét dicsérve. Meg a cuki kis rózsaszín taxiban, amiből menetközben ki lehet ugrani egy kókusztejért. S aztán még egy thai ebéd egy kellemes kis thai étteremben. Körülötted egy csodaszép kert, az asztalon a jobbnál jobb kaják, és jól esőt beszélgethetsz, lehetsz csak úgy. S végül még a B.-t is láthatod. Mindezt fél napban. Két repülőút között. Bankok, tranzit. Hát mi ez, ha nem áldás?"

Bangkok, tranzit

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hétvége. Ami persze egy péntekkel kezdődött. Péntek délutánnal, és egy ifikonfival Fehérváron. De ezt megelőzően azért még délelőtt is történt ez, az. Például kiderült, hogy a tervezettnél kicsit korábban, vasárnap kora reggel indulunk majd Vietnámba. Így ez a hétvége nemcsak a konfi miatt volt kicsit másabb, mint a többi. Izgalmas volt, hogy mennyien leszünk, beférünk-e majd a nagyterembe, kis termekbe... s főleg, hogy ott lesz-e majd Ő is, aki nélkül az egésznek nem sok értelme lett volna. Ott volt. S bár a szombat estét már a pakolással kellett töltsem, s csak a nappaliból hallottam a dicsőítést, a fiatalok reagálásait... ott a falon túl is olyan erősen lehetett érezni Isten jelenlétét, hogy ki kellett szaladnom az előtérbe. És milyen jó hogy kijöttem! Mert így láthattam egy fantasztikus pantomimot. Néztem és a könnyeimen át csodáltam az Istent, hogy mennyiféle tálentumot is osztott szét közöttünk. Hogy micsoda zenészek, milyen kreatív emberek, milyen lelkes fiatalok és milyen segítőkész felnőttek, micsoda ebédek és vacsorák, milyen sokféle program, hány meg hány szállásadó és mennyi telefonhívás. Szóval, köszönöm Istenem, megint és még mindig, hogy közelről láthatom a te munkádat. Aztán pakolás és szervezkedés. S éjjel még aludtunk is vagy négy órát. Hajnalban megint sikerült kizárnunk magunkat, így a bőröndjeinkkel közös kapunátugrással indult a harminchat órás utazás. Rómán és Bangkokon át Vietnámba.
Bangkokról pedig majd máskor...

Isiségek

Illéssel esténként Paddington mackó történeteit olvassuk. Paddington a legsötétebb Peruból emigrált Londonba, s aranyos kis történetein kívül Tandori Dezső fordításának köszönhetően a nyelvezete is fantasztikus és különleges. "Legalább egy csomó új szókat tanulok megint." - mondta fiam az első este után. S valóban minden oldalon többször leállít, s kérdezget: " az mi hogy...". Ma este a "lift nevű mozgó szekrényen" nevetett. S az alvajáró szó hallatán felvetette, hogy "olyan nincs is, hogy alvajáró!" Majd ellenkező válaszom hallatán ki is próbálta, milyen lehet alva járni. S az "imád" kapcsán pedig megjegyezte, hogy "nem értem, az emberek miért mondják mindenre ezt, pedig csak Istent imádjuk." Na itt kezdődött kitérőnk a hívők és nem hívők témakör felé. Kérte, nevezzek meg olyan ismerőst, aki nem hívő. Hát mondom, a gyüliben szinte mindenki hívő , az oviban is többségében ugye azok. Erre Illés félbeszakít: "nem, nem. az oviban vannak olyanok, akik nem állnak meg a szőnyeg szélééén!" Értetlenségemet látva felvilágosított, hogy ugye óvónéni is szokta mondani, hogy aki ilyen engedetlen, annak biztos nem lakik az Úr Jézus a szívében. Gondoltam, tegyünk egy kis kitérőt ezirányban. "Illés, és ate szívedben ott lakik az Úr Jézus?" "Háááát persze!" "Behívtad már a szívedbe?" "Hogyne." "És mikor hívtad őt a szívedbe?" "Mikor? Mikor? Hát abban a percben, amikor megszülettem!" - közölte magabiztosan.

Ajjjajhajam

azaz:
Ajjaj, a hajam.

Kora reggel fodrásznál voltam.
Nem kellett volna.
Általában megbízom a fodrászomban. Most is teljes bizalommal mondtam neki, hogy tekintettel a tényre, hogy kéthavi távollétem alatt egészen megnőtt a hajam, s hogy már jó lenne változtatni rajta, mi lenne ha olyanra csinálná, mint eggyel korábban. S ő mondta, hogy menni fog. Ok.
Aztán már menetközben látszott, hogy kicsit más lesz, mint gondoltam, de mondom, kicsire nem adunk, ha kicsit béna a színe, hát olyan, amilyen. Később a vágásnál feltűnt nekem, hogy minek is használja a gépet a tarkómon, ha most ugye hosszabb lesz mint előzőleg. Na de én bízom benne, így szilárdan hittem, a végeredmény úgyis jó lesz. Hát nem lett. Ott helyben a fodrászatban jelenlévő öt másik hölgy, két fordász és egy úr jelenlétében szépen nyilvánosan el is bőgtem magam. Merthogy a felső kétharmada még egészen jó lett, csak épp alul olyan, mint ha átrobogott volna egy fűnyíró a fejemen. Fodrász vígasztalni próbált, majd felajánlotta, hogy kiszárítja mittomén. De mivel szerény számításaim szerint a hosszán már a szárítás se segített volna, s mivel gyorsan szerettem volna már hazamenni, s elbújni a világ elől, hát mondtam, hogy ha azt mondja jó, én elhiszem.
Otthon.
Lala szerint jó. De persze ő mindig kímél.
Sára már kevésbé volt kíméletes.
Bálint, az őszinteség bajnoka. "Nahát anya! Milyen a hajad?" "Milyen?" "Hááát. Nem egészen rossz. De jónak nem jó."
Ifikonfi lévén ajtónk előtt százak. Ajtón kilépvén arcokon döbbent csend. Aztán megjegyzik: "Jó a hajad."
S ezen a ponton kissé hosszúra sikeredett hajászati beszámolóm el is érkezett lényegi mondandójához. Holnap ugyanis ki kell álljak a gyüliben a tömeg elé, tehát a netfüggőknek (kik ma este vagy holnap reggel még a konfi és a vendégeik ellenére is ránéznek a netre) innen üzenem, hogy:
Kedves Barátom, Testvérem, Ismerősöm!
Nem jó a hajam. Nekem se tetszik. Úgyhogy nem kell megdicsérni, mert akkor magyarázkodni fogok. Nem beszélve arról, hogy eszembe jut, hogy nemjóahajaaaaam...

Párizsba szökött, hozzánk inkább betört

Mármint az ősz.
Párizsba nesztelen suhanva szökött be anno, hozzánk az éjjel nagyon is észrevehetően rontott be. Mondhatni ránktört. Robajjal, zajjal, hideggel. A teraszon felborítva minden szárítót. A konyhából kisöpörve a meleget. Az előtérbe besöpörve egy csomó levelet és szemetet. A szüretet is elhozta a drága. Indulás előtt az előkertben futtában még begyűjtöttem a bokrokról, földről, fákról a "termést". A termés most nem más volt, mint a szárítókról önálló életre kelt apróbb ruhadarabjaink színes kavalkádja.
A vonat is késett. No persze ez nem oly ritka, s nem is meglepő jelenség mostanság a Magyar Államvasútak ezen szakaszán. Dehát most eleve sokat késett, s azt is bemondták, hogy a viharos időjárás miatt életbe léptetett sebességkorlátozás miatt késik. Namármost a tó mellett eleve úgy le van korlátozva, hogy további korlátozások szinte már elképzelhetetlenek. Így hamarjában visszaváltottam a jegyemet, s visszatértem a "ma autóval megyek dolgozni" verzióhoz. Ami vihar ide, vihar oda, sikerült is. A pályán időnként furcsán imbolygott a jármű, de a városban már alig volt érezhető a vidéki vihar.
Holnap állítólag már télies időjárás várható.
Ha ez, s a hószállingózás igaz, akkor idén elég rövid volt az ősz.Nemhogy beszökött, inkább átszáguldott.

Viet-nász

Először az esőre fogtam, hogy sehol egy szabad parkolóhely a követség közelében. Később feltűnt, hogy mindenfelé piros masnikkal díszített autók próbálnak beparkolni a legextrémebb helyekre. Akár egy lakodalmas forgatag. És az is volt. Hétfő délelőtt a budapesti vietnámi nagykövetségen. Sok, sok ünneplőbe öltözött vietnámi család tolongott az ajtóban. Az emeleti nagyteremben világítottak a kristálycsillárok, de az alagsori fogadószobában már nyugalom fogadott. Álltunk és vártunk, míg ügyeink intézendő sorra kerültünk. Épp a papírokat rendezgetem elmélyülten, s alkuszunk az ügyintézővel, hogy nem szerda tizenöt, inkább péntek tíz...mikoris felnézve azt látom, hogy az ügyintézői pult túloldalán ott áll két nagy kamera, amolyan tévés, s épp felvételt készítenek. Gondoltam, álmodom. Követség. Vízumok. Esküvő. És még a média is. De nem álom volt. A következő másodpercben egy full menyasszonyiruhás, full vietnámi vőlegény-menyasszony ifjúpár tolult mellém az alagsori konzuli iroda pultjához. A beáramló - gondolom- viet-násznép közben mindenféle magyarázatnélkül kisodort az előtérbe. Az útlevelek! A papírjaink! Mind a pulton maradtak. De nem tartott sokáig a furcsa jelenés. Kb. fél perc elteltével a beözönlött tömeg már özönlött is kifelé. Csokrostól. Fotóstól. Kamerástól. Menyasszonyostól. S mi újra visszacsöppenhettünk a hétfő délelőtti ügyintézős világba. Sok kis ünneplőbe ölötözött vietnámi közül. Itt Budapesten.