Ebben az évben olvastam...

1. Bonhoffer tanulmányok
2. Chapman-Palmer: Télre tavasz
3. Chapman-Fabry: Parázs a hó alatt
4. Roald Dahl : Meghökkentő élete
5. Paolo Coelho: A győztes egyedül van
6. Dicjens: Szép remények
7. Francine Rivers: Szégyen nélkül
8. Otto Bixler: Özvegyek, árvák és foglyok
9. Shirley Mclaine: Camino - A lélek utazása
10. Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak
11. Todd Brpo: Igazából mennyország
12. Philip G.Ney-Marie A Peeters-Ney: Abortusztúlélők
13. Orwell: 1984
14. Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet
15. C.S.Lewis: A nagy válás
16. John Steinbeck: Rosszkedvünk tele
17. John Steinbeck: Lement a hold
18. John Steinbeck: Egerek és emberek
19. Sz.Kiss Mária: reini
20. James McBride: A víz színe
21. Jábec imája
22. Jull Southern: Szex, mi Isten igazsága
23. Elie Wiesel: Az éjszaka
24. Oral Roberts: A hittel nincs lehetetlen
25. Salinger: Zabhegyező
26. Henry James: Daisy Miller
27. Jones Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt
28. Szép Ernő: Lila ákác
29.  Frodsham: Hit apostola
30. Virginia Wolf: Mrs.Dalloway

Hálás vagyok...

524. Hálás vagyok az ünnepnapokért.
525. ... minden percért, amit a gyerekekkel tölthetünk.
526. Hálás vagyok az új társasokért, s a családi játékokért.
527. Hálás vagyok a vasárnap esti őrbottyáni látogatásért, s hogy a főtéren a hóesésben gyújthattuk meg a negyedik adventi gyertyát.
528. Hálás vagyok a vasárnapi hóesésért.
529. ... és a délelőtti kegyelemért.
530. Hálás vagyok, hogy van új szemüvegem.
531. ... s hogy az Illés is kezdi lassan megszokni a szemüvegét.
532. Hálás vagyok, hogy Illés aranycsillagot kapott magatartásból az utolsó nap.
533. Hálás vagyok a gyülekezetért.
534. ... hogy itt élhetünk, Fehérváron.
535. Hálás vagyok a karácsonyi sütikért. Olyan nagyszerű érzés, hogy Isten látja és betölti minden szükségem, s hogy nem csak a lelkiekben, de fizikai síkon is gondol rám.
536.  Hálás vagyok, hogy ott lehettem az idősek karácsonyán.
537. Hálás vagyok a pihenőnapokért.

538. Hálás vagyok Sára szalagavatójáért.
539. ... s hogy az Anasztázia zenéjére vonulhatott, amit pici lányként (és most is) annyira szeretett.
540. Hálás vagyok, hogy ott lehettünk a Sárosdi és a Seregélyesi Iskola karácsonyi ünnepén.
541. Hálás vagyok, hogy az elmúlt hetek rengeteg történése között mindig adatott erő, kegyelem.
542. ... s hogy egészségesek lehettünk az adventi és ünnepi időszakban.
543. Hálás vagyok, hogy Borinak tetszik az új gitár.
544. ... s hogy Sára használni tudja az új hajvasalót, mert nem történt semmi baja, amikor a  régi zárlatos lett.
545. Hálás vagyok, hogy bár egy nap alatt elromlott az autó, a fagyasztó, a mikró és a porszívó. Azóta már az autó is működik és új fagyasztót is vehettünk.
546.Hálás vagyok a 33.000 ezerért.
547.  ..és a 3000-ért is nagyon hálás vagyok!
548. Hálás vagyok az új Kindle-ért.
549. Hálás vagyok az ígéretekért.

Egy élet is számít

Lala és a fiúk évek óta etetgetik a madarakat a konyha előtti teraszon. Mostanra már egész cinege-családok ellátásáról gondoskodunk a téli időszakban. Van hagyományos etetőnk, vannak kifejezetten cinegéknek vásárolható "gömbjeink". Legutóbb egy magvakkal telt speciális műanyag flakont is becsempészett Lala a bevásárlókocsiba. Így reggelenként a konyhából csodálhatjuk, amint egyszerre 4-5 cinege lakmározik tőlünk alig egy méterre - nem beszélve a másik 10-15-ről, akik a szomszédos fenyőn ülve várják, hogy szabad legyen számukra is a "pálya". Egyik péntek reggel egy széncinege teljes erőből nekirepült az üvegajtónak, s ájultan zuhant a terasz padlójára. Néztük, vártuk, mi lesz vele? Magához tér? Képes lesz újra szárnyra kapni? Öt perc is eltelt, mire mozdult szegény. Nem tudott lábra állni. Egyik szárnya és lába (amivel az ajtónak ütközött) használhatatlannak tűnt. Nem vagyunk nagy állatvédők, de amikor Bori a csöppnyi madár életbenmaradási esélyeiről kérdezgette apját, már sejtettem, hogy nem nézik majd tétlenül a pusztulását. " Be kéne hozzuk! Hátha felépül! Nincs a pincében egy kalitkánk?" "Ó, neeee!" Lala még tétovázott, majd felugrott és azt mondta: "Ez is egy élet!" - aztán az alagsorba távozott. Kalitkával a kézben nyitotta ki a konyha ajtót, de a cinege akkora már egész jól magához térhetett, mert a meglepetéstől hirtelen a magasba röppent. 

"Ez is egy élet!" - gondoltam azóta többször is erre. Időnként közömbös, mert idegen, távoli, ismeretlen. De amikor közelről látod, hogy mi történt vele, amikor előtted zuhan a pusztulás felé, többé már nem csak egy a megszámlálhatatlan tömegből. Attól a perctől Ő az az élet, akiért felelős vagy....

Dobozolunk

Élek. Élünk.
Dobozolok. Dobozolunk.

Az úgy volt, hogy majd idén másképp lesz. Aztán mégse. És persze egy cseppet se bánom! Mert bár az év legeslegfárasztóbb, de egyben a legeslegpörgősebb és legeslegklasszabb időszaka is mifelénk a Cipősdoboz Akció. Ilyenkor reggeltől estig dobozolunk - minden szinten. A dolgozóban és otthon is. Ma pl.a reggeli műsorból hazaérve az a látvány fogadott, hogy a bejárati ajtó előtt egy szabályos cipősdoboz-hegy tornyosul. Lala épp elrohant valahová további dobozokért, így csak odakiáltott, hogy maradjak az autóban és őrizzem a dobozokat. Amiket azóta betermelt az ajtón belülre, így lassan már csak egy cipősdoboz-alagúton keresztül lehet felküzdeni magunkat az emeletre.

A heti kedvenc dobozos sztorim valamelyik reggel esett meg, mikoris az M1 a Reggelben élőben bejelentkezett a Cipősdoboz Gyűjtőpontról, a Nyugati tértől. A kapcsolás előtti másodpercben egy kollégám felhívta az édesanyját, hogy mindjárt integet a Tv-ben, mire egy hirtelen jött ötlettől vezetve én is felhívtam az anyut, és sietve csak ennyit mondtam: "Szia Anyu, mindjárt leszek az M1-en, nézzél!" Aztán már soroltam is a tudnivalókat a riporternek miközben éreztem, hogy a zsebemben folyamatosan rezeg a telefon. "Ki hívhat ilyen kitartóan ilyen korán?" Dolgom végeztével nézem: hát az anyu volt az.
- "Anyu, miért hívtál? Hát nem néztél a tévében?"
- "A tévéében?" 
- "Igen, mondtam, hogy az M1-en leszek." 
- "Ja, azt hittem az autópályán!" - ugyanis általában reggelente az autópályáról szoktam hívni az anyut, s olyankor beszélünk, így hirtelen azt hitte, az M1-esen vagyok.
Én meg elképzeltem, amint otthon a nappaliban sűrűn nézeget az M1-es felé, mert mindjárt jön a lánya :)

Egy céltudatos élet

Rick Warren gondolatai .
Felemelő, lelkesítő, bátorító...

„Az emberek gyakran kérdezik tőlem: Mi az élet értelme?

Válaszom dióhéjban: az élet célja felkészülés az örökkévalóságra. A testünket nem örökkévalóságra tervezték, de Isten azt akarja, hogy a Mennyországában Vele legyünk. Egy nap le fog állni a szívünk, ez jelenti majd testi létünk végét – de nem a mi végünket. A földön 60 vagy akár 100 évet is élhetünk, de évmilliárdokat az örökkévalóságban. A földi lét a bemelegítés, a kosztümös főpróba. Isten azt akarja, itt gyakoroljunk azt, amit Vele fogunk csinálni mindörökké az időtlenségben. Isten alkotott, és Isten saját céljára alkotott. Amíg erre nem jövünk rá, életünknek nem lesz értelme. 

Az élet problémák sorozata: Vagy éppen nehézségben vagyunk, vagy abból jövünk kifelé, vagy éppen fel kell készülnünk a következőre. Ennek az az oka, hogy Istent sokkal jobban érdekli jellemünk, mint kényelmünk; Istent jobban érdekli, hogy életünket szentté tegye, mint hogy boldoggá. Elérhetünk itt a földön is egy bizonyos boldogsági szintet, de nem ez az élet célja. Az igazi cél: növekedni jellemben, növekedni a Krisztushoz való hasonlatosságban. 

Az elmúlt év életem legnagyszerűbb éve volt, de egyben a legnehezebb is, hiszen feleségem, Kay rákos beteg lett. Régen azt gondoltam, az élet hegycsúcsokból és mély völgyekből áll – néha sötét időkön kell átverekedjük magunkat, majd hegytetőn, és így tovább, le és föl. Ma már nem vallom ezt. Ahelyett, hogy az élet hegycsúcsok és völgyek sorozata lenne, szerintem sokkal inkább olyan, mint a vasúti pálya két sínje, azaz életünkben folyamatosan szembesülünk jóval és rosszal. Függetlenül attól, mennyi jó dolog ér, mindig akad rossz is, amit meg kell oldani… És függetlenül attól, mennyi rossz dolog ér, mindig akad jó is, amit meg lehet Istennek köszönni. Választhatjuk, hogy céljainkra figyelünk, vagy választhatjuk, hogy problémáinkra. Utóbbi esetben önközpontúak leszünk, vagyis ami számít, az az én nehézségeim, az én kérdéseim, az én fájdalmaim.  

De a fájdalomtól való megszabadulás legkönnyebb módja az, hogy figyelmünket magunkról Istenre és másokra tereljük. Hamar rá kellet jönnünk, hogy százezrek imái ellenére sem fogja Isten Kay-t meggyógyítani, vagy életét megkönnyíteni. Nagyon nehéz volt ezt elfogadnia, Isten mégis megerősítette jellemét, másokat szolgáló munkával látta el, bizonyságtételt adott neki, közelebb vonta Magához és a többi emberhez. Mind a jót, mind a rosszat meg kell tanuljuk kezelni életünkben. 

Az igazat megvallva, a jó dolgok kezelését néha nehezebb megtanulni. A múlt évben például, amikor könyvemet 15 millió példányban adták el, szinte egyik napról a másikra vagyonos ember lettem. Óriási ismertséget is kaptam, melynek kezelésével korábban szintén nem kellett foglalkoznom. Nem hiszem, hogy Isten vagyont és ismertséget az egónk számára ad, vagy azért, hogy könnyű életet éljünk. Elkezdtem tehát Istent faggatni, mi a célja ezzel a nagy adag pénzzel, ismertséggel és befolyással. Két külön igehelyet is adott a helyes út kiválasztásához, a 2Kor 9-et* és a 72. zsoltárt**.  

Az első, amit megfogadtunk: bármennyi pénz is folyik be hozzánk, életvitelünkön egy jottányit sem változtatunk. Nem vettünk semmi nagy dolgot. A második: valamikor múlt év közepe óta nem fogadok el fizetést a gyülekezettől. Harmadik: egy olyan alapot hoztunk létre, mely a „Béketerv” elnevezésű projektünket támogatja. Ez a projekt gyülekezetet plántál, vezetőket készít fel, szegényeket támogat, betegeket gondoz és a következő generációt műveli. Negyedik: Összeraktam azt a pénzt, amit a gyülekezet indítása óta eltelt 24 év alatt fizettek nekem, és mindet visszaadtam. Felszabadító érzés, hogy Istent ingyen szolgálhatom. 

Meg kellett magamtól kérdezni: a birtokolt tárgyakért fogok élni? Népszerűségért? A világ nyomása fog irányítani? Vagy bűntudat? Keserűség? Materializmus? 

Vagy Isten célja az életemmel, ami irányítani fog? Amikor reggel felébredek, az ágyam szélére ülök és azt mondom: Uram, ha semmi mást nem is  tudok ma elvégezni, szeretnélek még jobban ismerni, és még jobban szeretni. Isten nem azért helyezett a földre, hogy a „Teendők” lista tételeit pipálgassuk. Sokkal jobban érdekli, hogy kik vagyunk és mit csinálunk. Ezért hívnak minket emberi lényeknek és nem emberi munkagépeknek.

Ha boldog pillanatod van – DICSÉRD ISTENT.

Ha nehéz pillanatod van – KERESD ISTENT.

Ha csendes pillanatod van – IMÁDD ISTENT.

Ha fájdalmas pillanatod van – BIZZ ISTENBEN.

Minden pillanatodban – LÉGY HÁLÁS ISTENNEK.”

forrás: céltudatos.hu

Illés csodája

Focirajongó kisfiúnk hetek óta gyűjtögeti a focis kártyákat. Gyűjtögeti és cserélgeti is az osztálytársakkal. Mivel a spanyolok a kedvencei, folyamatosan azon ügyködik, hogy minél több spanyol focistát megszerezzen. Múlt csütörtökön nagy örömmel újságolta, hogy valakit sikerült rábeszélni egy cserére, így "már HÉT spanyolom van!" A napköziből hazafelé apával benéztek a Hervisbe, ahol a nagy sportszer-nézegetés közben magáról megfeledkezve a kosárba tette Illés A SPANYOLOKat. Amikor itthon egy óra múlva ráébredt a feledékenységre, s egyben arra is, hogy az üzlet már zárva van, kicsit elpityeredve nyugtázta   a veszteséget. Aztán az esti imánál együtt kértük az Urat, hogy tegye meg azt a csodát, hogy valamiféleképp megtalálják és félretegyék holnapig a kártyákat az üzletben.
Igen ám, de a hétvégén nem volt időnk rá, hogy benézzünk a Hervisbe. Ma délután viszont apa és Illés a Pláza felé jöttek haza. És átéltük a csodát, hogy a biztonsági őr  megtalálta és félretette a kártyákat. "Már azt hittem, hogy senki nem jön értük." - mondta. Mi meg, hogy nincs már esély a megtalálásra.

"Képzeld anya, itt vagyok a Hervisben, és megvannak a spanyolok!" - mondta Illés meghatódva a telefonba ma délután.
"Tudod mi ez?" - kérdeztem vissza.
"Igen. Tudom. Ez CSODA."

Egy nagyszerű hétvége nagyszerű vége

Mozgalmas, de nagyszerű hétvégét tudhatunk magunk mögött.
Bálint - aki még Debrecenben van - az unokatesói bemerítésén vehetett részt. Micsoda áldás!
Apa kikísérte őt péntek du. a vonathoz, amire Velencén szállt fel a papa, mama. Bálint kicsit (nagyon) izgult, milyen is lesz egyedül utazni - mert hogy ez volt az első önálló vonatozása. Imádkoztunk, mielőtt elindult. Aztán a vonaton összefutottak Noncsival, így Velencéig se kellett egyedül mennie.

Péntek este apa törekvőket tartott, majd a vasárnapi iskolai tanítókkal találkozott, aztán az ifin tanított. Bori dics.próbán, majd ifin - Sára Biztos Sziklán, majd szintén az ifin volt. Ketten maradtunk Illéssel. Mi öttusa-edzésen jártunk az uszodában.

Szombat délelőtt Isi és Sára délig aludt. Sáránál ez megszokás, Illés viszont Borinál aludt (pontosabban nem aludt) az éjjel, így az éjszakai beszélgetést délig alvással kompenzálta. Bori és Apa ifivezetői alkalmon voltak. Én a foltvarróra mentem volna, de végül inkább ebédet főztem az ifivezetős csapatnak. Közben akadt egy kis médiás munka is. Szeretem ezt a cipősdobozos időszakot. A leghajtósabb, de a legszebb szakasza az évnek. Délután ifivezetők Velencére távoztak, s mivel Lala lebetegedett, így a wellness helyett itthon maradt, és segített a mai vendégség előkészületeiben.

Ma délelőtt a Saddleback Gyülekezet egyik pásztora, Abraham Meulenberg járt a gyülekezetünkben. Számomra nagyon bátorító volt a tanítása, buzdítása. Szeretném úgy élni az életem, hogy Isten rólam is elmondhassa majd, amit Dávidról, hogy "a maga nemzedékében az Isten akarata szerint szolgált" (Ap.CSel13:36.). Ez olyan nagy kihívás, hogy totálisan elérhetetlen számomra. Ehhez már Isten kell. De miért ne szeretnénk nagy dolgokat?!. S nincs ennél nagyobb, mint az Isten akarata szerint élni, szolgálni. Ez megrázza a szellemem, megrendíti a lelkemet, és belülről újra és újra élettel, hittel, erővel tölt el. Keresni akaratát. engedelmeskedni. Szolgálni. Ezt a szót is szeretem. Szolgálni. - a sáfárság, meg a hűség jutnak róla eszembe. Jó dolog Istenhez tartozni, és Vele élni.  Szóval délelőtt volt két istentisztelet. Egy csomó nagyszerű bizonyság, kérdés, válasz. Utána pedig vendégül láthattuk Abrahamot, ami szintén Isten különleges áldása volt.  Ahogy a vendégektől elbúcsúztunk már csak arra maradt idő, hogy megtöltsük a mosogatógépet, s indulnunk is kellett Angyalföldre.

Este az Angyalföldi Gyülekezetben jártunk, ahol egy adventi teaház keretében a Caminós élményeinkről beszélhettünk. Az is jó volt, s főleg a teaház alatti beszélgetések. A kerületi hirdetési újságban is megjelent az alkalom, s jó páran voltak, akik először jártak a gyülekezetben. Egy idősebb néni épp egy éve jött haza a Caminóról. Vele is beszélgettünk, meg sok-sok régi ismerőssel. Találkoztam pl. egy lánnyal, akiért a Caminó alatt majd mindennap imádkoztam, de személyesen még nem ismertem őt. Nagyszerű volt megismerni. És nagyszerű volt találkozni a régi ismerősökkel. Cevellel, aki bócot és mongol káposztasalátát hozott nekünk, s akivel ha arról a munkáról beszélünk, amit Isten Európában végez a mongolok között, s ami mind-mind innen Budapestről indult, akkor kiráz a hideg, hogy miket tesz az Úr!!! Jó az Úr, és jókat tesz!!! - és miénk a kiváltság, hogy közelről láthatjuk az Ő munkáját, és a munkatársai lehetünk.

C.S.Lewis - A gyávaságról

"A gyávaság az egyetlen valamennyi bűn közül, amely valóban gyötrelemmel jár. Borzalmas már előre sejteni is - érezni iszonyatos, és iszonyú visszaemlékezni rá. ...úgyszólván az összes bűnökre sikerült az embereket büszkévé tennünk, csak éppen a gyávaságra nem büszke senki.

A bátorság nem csupán az erényke egyike, hanem az a megjelenési mód, ahogy minden erény a döntő pillanatban testet ölt.

...ne felejtsd: kizárólag a gyávaságból születő tettek számítanak. A félelemérzés még magában véve nem bűn..."  ( Csűr -Csavar levelei)

Adventi naptár

Idén - szakítva a hagyományokkal - az adventi ablak helyett az ebédlő egyik falfelületére készítettük el a szokásos adventi naptárat. Piros papírtasakok rejtik a négy apró meglepetést. Már csak egy hétig kell várni az első tasak kibontásáig.

Hálás vagyok...

Nézzük csak, miért is vagyok hálás, ha az elmúlt napokra gondolok.

Vannak olyan egészen elemi dolgok is mint, hogy 

510. ...sikerült végre szombaton  rendbe raknom a konyhaszekrényt,

511. és kitakarítani a hűtőt.

512. Hálás vagyok, hogy szombat este Borival vacsorázhattunk a kolijában.

513. ... s hogy volt egy vidám esti családi sétánk a Lánchídon és a Duna-parton.

514. Hálás vagyok, hogy vasárnap reggel (bár nem voltam elég körültekintő, s így nem sikerült kiállni az autókkal) Irénke elvitt a Budai úti templomba.

515. Hálás vagyok, hogy János maga mellé vette Bálintot a liturgiában. Így a nagyfiam olvasta fel aznap a kezdő zsoltárt a templomban.

516. Hálás vagyok az igei üzenetért.

517. Hálás vagyok a hosszú sétáért, hogy sokat beszélgethettünk a Bálinttal hazafelé.

518. ... s az esti házaspáros alkalomért is hálás vagyok.

519. Hétfőn az oktatási konferenciát köszönöm. Elképesztő látni, hogy Isten mennyi-mennyi lehetőséget ad ezekben az időben.

520. Hálás vagyok azokért a dolgokért, amiket Isten a könyvírás közben értet meg velem.

521. Hálás vagyok, hogy megnyitott az első cipősdoboz gyűjtőpont a Nyugati téren.

522.  Hálás vagyok az őszi levélszőnyeg szépségéért, amin ma reggel mehettem végig az autóhoz.

523. Hálás vagyok, hogy az öcsém fiai is elkötelezték magukat Isten mellett, s vasárnap bemerítkezhetnek Debrecenben.

Elakadva

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne"- mondta Tamási Áron az Ábelben. Meg azért is, hogy otthonná tegyük azt, s hogy felkészüljünk, s másokat is motiváljunk az Örök Otthon felé.

Azért vagyunk a világon, hogy Istennek egy különleges, személyre szabott, általunk megvalósítani kívánt terve az időnek és térnek abban a speciális metszetében, amelyben csak is és kizárólag mi létezünk láthatóvá váljon. Látható legyen az Ő dicsősége rajtunk keresztül.

Ez a folyamat azonban nem mindig megy zökkenőmentesen. Több oka is lehet az elakadásnak. Kezdődik ott, hogy sokan inkább saját álmaikat szövögetik, céljaikat próbálják megvalósítani, mint megkérdezni a Teremtő... Folytatódik ott, hogy a kényelem, a lustaság miatt az ember észrevétlenül már csak vegetál a világban. Vagy a pörgés, rohanás, hajtás olyannyira leszívja, kiszívja belőle az életet, azt az Istenit (zoét), hogy bár megvalósulnak dolgok, a lényeg, Isten irgalma, szeretete, békessége, lelkülete kiszorul a Nagy Műből. Aztán azért is el-elakad a halandó, mert bizony a láthatatlan dimenzió másik oldalán se nézik tétlenül próbálkozásait. Készülnek csapdák, tervek, melyek nem véletlenül épp személyre, saját gyengeségeinkre szabottak. Tudják, hol van a leggyengébb oldalunk, hol van az a fájó, pont, régi seb, melyre nyomást gyakorolva parkolópályára tehető az ember. Aztán hogy meddig marad a parkolópályán...? Valaki egy életen át. Valaki évekig, hónapokig. De napokat vesztegetni is kár, ha lehetne másképp.

Vasárnap Bálinttal a református családi istentiszteleten jártunk. Nehémiásról szólt az üzenet, aki a támadások, gúnyolódások között se hagyta félbe a munkát. Nem akadt el, mert imádkozott. "De én imádkoztam..." 

Sajnos az én életemben is vannak olyan vissza-visszatérő horgok, melyek újra és újra képesek megakasztani. Tudom., hogy nem szabadna, nem így kellene, de ha beengedem a szívembe, a fájdalmon keresztül kikészít, megbénít a másik. Hétfőn reggel is előjöttek ezek a régi dolgok. De - Nehémiáshoz hasonlóan - imádkoztam, így "csak" egy napig tartott az elakadás. 

Miért vannak az életünkben sebek, próbák, nehézségek? Miért történnek rossz dolgok velünk? Kedd este a Wesselényi utcai ifjúsági istentiszteleten erről szólt a tanítás. Nekem sokat jelentett. Érdemes meghallgatni! 

Itt található: Jóban rosszban.

Virtuálban

Amikor a gyerekek egy X-box szükségességéről akartak meggyőzni, az érveik közt sorolták, ki mindenki is birtokol már ilyen remeket ismerőseik közül. Tudom, hogy mindenkinek van, meg miegymás, mégis elkezdtem azon gondolkodni, hogy tulajdonképp minek is kell egy gyereknek egy gép (még egy újabb gép) ahhoz, hogy játsszon? Miért is nem játszik a VALÓSÁGban? Miért is nem épít bunkit a szobájában, vagy keres kalandokat az udvaron? Hová lett a JÁTÉK? Valóban ennyi lenne: ülni egy monitor előtt és nyomkodni pár billentyűt? És valóban. Most már ez lesz az élet? Emberek ülnek egy gép előtt, és saját életük illúziójába ringatják magukat? Ugye azért van ennél több is?
Azon is gondolkodtam, hogy ilyen alapon szép lassan egyre több szabadidős elfoglaltságot felvált majd a gépezés. Lehetne pl. a gépen kirándulni. (Csak akkor azt be-rándulásnak kellene nevezni, hisz a virtuális világ nem kimozdít - sokkal inkább beszippant.) S idővel biztosan az időseknek is kitalálnak majd különféle számítógépes pótcselekvéseket az élet helyett. Kb. aznap találtam a fenti képet: nagymama "kötöget". Kár, hogy nem vicces :(

Hálás vagyok...

491. Hálás vagyok, hogy Sárának sikerült a nyelvvizsgááájaaaaa!
492. Hálás vagyok, hogy előkerült Illés énekfüzete.
493. Hálás vagyok a Pécsi Szeretetvár Gyülekezetért.
494. ... s a hétvégéért, amit velük tölthettünk.
495. ... a kávéházért,
496. ... a vasárnap délelőttért.
497. ...vendéglátóinkért.
498. Hálás vagyok, hogy Illés is velünk jött,
499. ... s hogy nagyon jól érezte magát és barátokat is szerzett.
500. Hálás vagyok, hogy az unokatesókkal is találkozhattunk,
501. ... s járhattunk a Blaha Lujza utcában.
502. Hálás vagyok, hogy Bálint a Robiéknál lehetett eközben.
503. Hálás vagyok, hogy minden fáradtság ellenére hétfő reggel csak kisebb zökkenőkkel indult a hét :)
504. ... s hogy Sára átsegített a megoldhatatlannak látszó feladatokon. ( s szívesen itthon maradt reggel, hogy elvigye az Isit iskolába)
505. Hálás vagyok, hogy Illésnek egyre jobban megy az úszás.
506. S ha már az előkerülés előkerült - hálás vagyok Illés előkerült olvasójegyéért.
507. ... s az elveszettnek hitt Németorsis fülbevaló megtaláltatásáért.
508. Hálás vagyok, hogy sikerült a Sárának megvennünk a szalagavatós cipőjét.
509. ... s hogy az én lányom lesz a legszebb a december 14-i szalagavatón. <3 p="p">

Újjá(?)építők

Illés - aki mellettem áll - adta a fenti címet, ami több szempontból is félrevezető. Építkezésről szó sincs, s inkább régiesítjük, mint újítjuk a helyiségeket.
Régi dilemma, mi legyen az ifiteremmel. Évek óta születnek tervek, s vetélnek ugyanolyan gyorsan. Most azonban egy nagyon egyszerűen és olcsón kivitelezhető koncepció megvalósítása vette kezdetét. A kezdő lökést az augusztus végi retro-party adta. S a felismerés, hogy az adott környezet, az alagsori kisterem mindenféle átalakítás nélkül tökéletes retro környezet. Így jött az ötlet, mi lenne, ha a meglévő  fenti lakásunkba felhalmozott kanapékkal megpróbálnánk berendezni az egyik sarkot. Közben a lányok a lomtalanításon szereztek két fotelt és egy kisasztalt. S az így összejött kollekcióból - a Bori teljes kiegészítő-gyűjteményével ( úgy mint régi fényképezők, rádió, bólogatós kutya stb.) elkészült az első sarok.

A második már nagyobb falat volt, mert oda koncentrálódott a teremben lévő összes kacat. Múlt vasárnap délután azonban egy népesebb ifis csapat megbirkózott a kihívással, így elkészült a második sarok is. Persze hiányzik még sok-sok kiegészítő, képek a falakra, netán festés. De szerintünk már így is látványos a különbség, és sokkal otthonosabb, barátságosabb a környezet. ( Ha bárkinek a gyüliből akad otthon felesleges rádiója, fényképezője, szódásüvege, gyertyatartója, régi koffere, kislámpája, régies képkerete, régi fotele vagy széke, kávéfőzője, mozsara, szitája, ébresztő vekkere, bakelit lemezei, lemezjátszója  ... - nem baj, ha nem működik  - köszönettel vesszük, ha felajánlja a köznek.)

Fogyassz!

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem egyre többet bosszant a fogyasztói társadalom elvetemülése. Talán mert öregszem, de egyre kevésbé tudok lelkesedni amiatt, ha újra és újra meg kell vásárolnom azokat a használati tárgyakat vagy ruhaneműket, amiket elvileg nem egy-két hónapra szántam volna.
Bosszant, hogy szinte képtelenség már olyan háztartási gépeket vásárolni, amik legalább egy évtizedig szolgálnák a családot. Hogy akkor se maradhatok meg a réginél, ha nekem nem lenne késztetésem a legújabb, legmindentudóbb kütyü beszerzésére, mert "ami elromolhat, az el is romlik" sebtibe. Egy ideig legalább az működött, hogy ha valamiből (ugyan drágábban) megvettük a márkásabb terméket ( mondjuk egy Philips vízforralót, vagy Bosh kávéfőzőt) akkor az azért évekig bírta. De ma már azok élete is megrövidült - gondolom, ők is a Távol-Keleten látják meg a napvilágot.
Néha azon is elgondolkodom, hogy ma már szinte lehetetlen, hogy a gyerekeim vagy az unokáim megörököljenek majd egy-egy bútordarabot vagy egy kedves tárgyat, s arra nézve ránk emlékezzenek és érezzék, vannak gyökereik. A csak hat-hét éve vett székek fele már használhatatlan - s a családban lévő asztalos se tudja felújítani, mert silány a minősége.

S hogy miért is írok most ezekről? Mert van négy gyerekem, akik - Hála Istennek! - szépek, egészségesek, nőnek, így folyamatosan új és új cipőkre, ruhákra van szükségük. Valaha réges-régen ( kb. úgy egy évtizede) ez még úgy volt, hogy ha az egyiknek vettem egy darabot egy normális üzletben, akkor azt a kisebb is megörökölte, netán a családban, a gyülekezetben is tovább lehetett adni. Pár éve észrevettem, hogy a nagyról a kicsire szálló darab a második tulajnál már fel-felmondja a szolgálatot. Aztán tudomásul kellett vennem, hogy egyetlen gazda alatt elhasználódik egy nadrág. Szabályszerűen kilyukad. Azon szurkoltam, hogy legalább addig bírja, amíg a következő szezonban megveszem a következő méretet. Most ott tartunk, hogy már egy szezont se bírnak a gyerekcuccok. A fiúk cipői 3-4 hónap alatt javíthatatlanul meghibásodnak. A nyáron az eladó nem is értette, miért nem örülök, hogy újra cserélhetem őket. Hát mondjuk mert jobb dolgom is lenne, mint azért jönni haza hamarabb, hogy a gyerekekkel újra elzarándokoljak a Malom Parki üzletbe? Lehet hogy fehér holló vagyok amiatt, hogy nem élvezem, ha hat hetente meg kell vegyem ugyanazt a tavaszi vagy téli cipőt? Merthogy odaáig jutottunk, hogy Bálint (aki egyébként minden lehetséges mozgást mellőz, a focilabdát meg messziről kerüli ) lábáról hat hét alatt szakadt le végleg a télire vásárolt lábbeli. ( Jelzem, egy naposan kezdte azzal, hogy végérvényesen lepattant róla a díszpatent) No de a Humanic-nál szerzett pozitív csere-tapasztalataim alapján nagy naivan tegnap visszavittem a kis (41-es!) drágát a Deichmann-ba. Ott az üzletvezető azzal indított, hogy túl sok ezen a cipőn a hiba. Hát valóban sok volt, mert a korábban említett patent mellett tegnapra  a talpa is levált, s a két folyamat között pedig módszeresen lepattogott a bőrnek álcázott anyagról a festék. Mondom neki, hogy szerintem meg túl felháborító, hogy kilencezerért olyan cipőt árulnak, ami hat hét alatt használhatatlan. Mondja, akkor kellett volna behozzam, amikor az első hibát észleltem. Mondom, hagy döntsem már el, hogy egy lapattant petenttel horja-e a gyerek a cipőt. Mondja, akkor se veszi vissza, el kell küldje bevizsgáltatni, hogy a cipő hibája-e. Mondom, oké, de akkor holnap miben menjen a gyerek iskolába - mert hogy mondjuk momentán negyvenegyesből a suliban lévő tornacipőt, a fekete öltönycipőt és a papucsát leszámítva nem sorakoznak otthon a cipő. Tekintettel arra a tényre, hogy ez a negyvenegyes is csak átmenti állapot. Mondja, ez nem az ő problémája - vagy bevizsgáltatja, vagy hazavihetem úgy ahogy van. Mondom, nem hiszem hogy nem látja a cipőn hogy mi van, s hogy üzletvezetőként nem tudná becserélni. Erre mondja, hogy ő nem tehet mást, mert erre utasították a felettesei. És felhívta előttem a főnökét. Aki persze azt mondta, hogy el kell küldeni arra a vizsgálatra a kis drágát. ( Érdekes módon a cipő márkanevét is bemondta a főnöknek a hölgy: Csak nem történt már hasonló eset a modellel?) Így jártunk végül a fiammal. Tiszavirág életű cipője vizsgálatra utazott az ismeretlenbe - mi meg átsétáltunk a Humanicba, hogy megvásároljuk az idei szezon második téli cipőjét ( biztonságképp a Humanicban, ott legalább elnézést kérnek az embertől a kellemetlenségért hasonló esetben).
Éljen és virágozzék a fogyasztói társadalom! - Csak lehetőség szerint ne az én pénzemből, ha kérhetném.

Időtlen időkig...

Valami furcsa érzés, amikor a nagylányod a nap közepén váratlan rád telefonál, hogy "melyik villamos is megy az Astóriától a Cs.-hoz?" , mert kiugrik gyorsan babázni egy órácskára.
Elvileg nincs is ebben semmi rendkívüli, hogy meglátogatja a barátnőjét, csak az a különös gondolat, hogy egy megmagyarázhatatlan véletlen folytán éppen ugyanabba a Bartók Béla úti lakásba tart, ahová pontosan KÉT ÉVTIZEDDEL EZELŐŐŐŐTT! te is heti kétszer kivillamosoztál a te barátnődhöz annak babájával babázni. Ugyanabban a lakásban. Ja, és te is az Astóriától jártál, a 49-esen.. A babát Szenczy Annának hívták. A délelőtti villamosozások, az esti fürdetések, a babakocsis séták mind-mind olyan elevenek benned, mintha csak a múlt héten történtek volna. Pedig elsuhant közben egy nemzedék.

Szédületes, ahogy az idő rohan velünk. Még jó, hogy csak egy ideig teheti. Eljön majd a pont, ahol - átlépve az örökkévalóságba - már elveszíti jelentőségét, merthogy abban a dimenzióban nem is létezik. Ezen az oldalon azonban uralni vágyja életünket, döntéseinket. Presszionál az oly fontosnak és nélkülözhetetlennek beállított hiábavalók ezrei felé. Máskor meg a múltba ringat, vagy a jövővel kecsegtet. Neki mindegy, csak ne élj a jelenben. Csak ne Élj a jelenben. Pár hete olvastam (szintén C.S.Lewis - pontatlanul idézem) "Istennél az idő nem létezik. Csak az örökkévalóság. Számára az emberi időből csak a jelen a fontos. A jelen: az örökkévalóság és az idő metszéspontja." A múlt, a jövő az ördög kedvenc területe. A múlt, amivel - ha rossz volt - örökre megkötözne, megkeserítene / ha jó volt - örök nosztalgiával elvonna a jelen lehetőségeitől. S a jövő, amely meg főleg kiismerhetetlen. S amelyre koncentrálva villámgyorsan épül fel az elmében az aggodalom, félelem vagy épp ábránd és illúzió. Ezért is mondja a Prédikátor 6:7:" Többet ér az, amit lát a szem, mint ami után sóvárog a lélek. Ez is hiábavalóság és hasztalan erőlködés."
Hiábavaló, hasztalan erőlködés.Vagy örökkévaló, maradandó létezés a mában.

"Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk." (Zsolt.90:12.)

Hálás vagyok...

473. Hálás vagyok, hogy élek :)
474. Hálás vagyok az őszi szünetért.
475. ... a pihenésért.
476. ... , hogy elutazhattunk Gannára.
477., s hogy egy csodás kis házikóban lakhattunk.
478.. Hálás vagyok a korai hóesésért.
479.. ... a bakonyi sétáért.
480. Hálás vagyok a családért. ( Tudom, ha visszanézném, ezt már biztosan többször is írtam, de amikor együtt lehetünk újra és újra előtör belőlem a hála, hogy épp ő az én társam, épp ők az én gyerekeim. Köszönöm, Istenem!!!!.)
481. A hosszú őszért is hálás vagyok. A sok-sok meleg napért, amikor nem kellett fűteni.
482. Hálás vagyok, hogy a gannai házikóban KANDALLÓ is volt!
483. ... s hogy a könyvespolcon rátaláltam egy regényre, amit szívesen elolvastam volna, csak sajnáltam eddig megvenni :)
484. Hálás vagyok a felsőkért, amiket tegnap sikerült az Illésnek turizni.
485. ... s hogy Balanche, a kutyánk új otthonra talált Csókakőn.
486. Hálás vagyok a vasárnapi házaspáros alkalomért,
487. ... s Gabikáért és Imréért, akikben nagyszerű munkatársakat kaptunk ehhez a szolgálathoz.
488. Hálás vagyok a kecskesajtért - és a szőlőért. ( ez lehet, hogy két dolog, de most így együtt vagyok hálás értük :) )
489. ... és a sárga rózsákért, amiket ma reggel leltem a konyha-asztalon.
490. Hálás vagyok Mátéért, akiben a Bálint olyan barátot kapott már csecsemőként, akitől a távolság és a külön töltött hónapok se tudják elválasztani.

Páros gondolatok

A vasárnapi házaspáros után tegnap C.S.Lewisnál is belebotlottam a gondolatba, mekkora kalamajkát okoznak is az a szerelem körüli félreértések.

Vasárnap a házasság válságkorszakait végigtekintve az első évek nehézségei kapcsán beszéltünk arról, hogy az egyik legnagyobb csapda, ha nem vagyunk tisztában a ténnyel: a szerelemnek két szakasza van. Az első az az euforikus állapot, melyben az ember minden gondolata a másik körül forog, s ösztönösen képes a másik érdekeit a magáé elé helyezni. ( A tudorok szerint ez a fázis általában két évig tart egy kapcsolatban.) Hisz hogy is lenne képes az ember hatékonyan élni, dolgozni, egy családról gondoskodni...ha folyamatosan azon a hőfokon lángolna, mint a szerelem hajnalán. A második szakaszban, amikor az érzelmek  kiegyensúlyozottabbak egészen más dimenzióit éli át az ember az összetartozásnak. Viszont ebben az időszakban egyre fontosabbá válik, hogy tudatosan fordítson figyelmet a másikra, a kapcsolat ápolására... is.

C.S.Lewis a Csűr-Csavarban így ír erről:
"A csillapíthatatlan vágyak következtében fellépő izgalom olyan magatartást eredményezhet, amely könnyen összetéveszthető a felebaráti szeretettel. Használd ki a "szeretlek" szó kétértelműségét. ( tanácsolja Csűr-Csavar Ürömvölgyi öccsének) Hitesd el velük, hogy már szeretetben meg is oldották mindazokat a problémákat, amelyeket valójában szerelmük mámorában csak egyszerűen háttérbe szorítottak....
( a szerelem) különös szolgálatkészséget teremt. Ilyenkor mindegyik örül, ha valamit a másik kedvére tehet. Sőt azt is tudják, hogy bizonyos fokú felebaráti szeretetet az Ellenség ( azaz Isten) is megkíván tőlük, s ez a szeretet hasonló szolgálatkészségben nyilvánul meg. ... Az erotikus izgalmat összetévesztik a keresztény szeretettel, másrészt azt gondolják, hogy örökké fog tartani.... amikor az érzelmi források már nem, a szellemi erőforrások pedig még nem táplálják ( a kapcsolatot) eléggé, akkor a legörvendetesebb eredményekre számíthatunk."

Napjaink érzelem- és énközpontú világában, szellemi erőforrások és kellő érettség híján sajnos egyre kevesebb kapcsolat éli túl a korszakváltást. Pedig különleges kincseket tartogat ez a szerelem azoknak, akik fel akarják fedezni. Kár, hogy a könyvek, a filmek... erről olyan ritkán beszélnek.

Égből pottyant őszi szünet

Az úgy volt, hogy hetek óta ábrándozgattunk róla, talán az őszi szünetben elutazunk a családdal valahová. Valahová, s mivel tavaly olyan jól éreztük magunkat az Őrségben, hát miért is ne az Őrségbe. Elutazunk, ha marad a hónap végén annyi pénzünk, s találunk egy szállást, ami olcsó is, szép is, és még el is férünk benne hatan kényelmesen. Persze erre elég kicsi volt az esély - tekintettel arra, hogy a számláink leürültek, tartalékunk nincsen, s még az őrségi malom apartmanja is foglalt volt az általunk választott napokon. De Lala ragaszkodott hozzá, hogy most el kell utazzunk, így nézegetni kezdtünk különféle bakonyi vendégházakat, s rá is akadtunk Gannán a Bodzásra, ami szép is lett volna, jó is lett volna, csak hát kicsit drága volt. A családfő ezen a ponton vetette fel, hogy imádkozzunk -  mert igen csak ránk fér a segítség. Ezt meg is tettük, s pár perc múlva a Bodzás weblapjára visszatérve látjuk ám, hogy két perce kiírták, egy család lemondta a foglalását, s fél áron elvihető most épp az a három nap, amit szeretnénk. Úhhh. Már csak szabadságot és pénzt kellett szerezzünk. "Ki kérjen fizetéselőleget, te vagy én?" "Neked egyszerűbb."-mondá Lala. Így én lettem a szerencsés, s a kedves pénzügyes kolléga, aki szombat reggel pizsamában utalta otthonról az előleget, hogy vasárnap este el tudjunk utazni.
Lala szombaton még Aradon járt, aztán a vasárnapi két istentisztelet, s a délutáni házaspáros alkalom után fél nyolc felé el is indultunk Gannára.
Veszprém felett szállingózni kezdett a hó, s mi Norah Jonest hallgatva közeledtünk az eldugott kis bakonyi falucska még eldugottabb portája felé. A házikó minden képzeletünket felülmúlóan olyan volt, mintha csak mi rendezgettük volna össze az elmúlt évek alatt. Igaz a tornácot beépítették, de a gerendás mennyezet, a kandalló, a fenyőfa bútorok, a képek, a könyvek,a játékok első látásra otthonná varázsolták nekünk ezt a kis házat.
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy Illés lármázza fel a házat: "Nézzetek ki! Esett a hó!" És valóban! Tíz centis hótakaró borította az udvart, a fákat. A fiúk sose látott gyorsasággal kapkodták magukra a meleg cuccokat és kérdezgették: "kesztyűt véletlenül nem hoztunk? sálat hoztunk-e?". Véletlenül minden szükségeset hoztunk, mivel véletlenül elolvastam a várható hójelentést előző nap. Hógolyózás, hóember-építés, látogatás a szomszédban a lovaknál, cicázás és kutyázás. ( A házigazdáknak két lova, két pulija, két cicája, és ki tudja még miféle állatai voltak a szomszéd portán). Aztán meg egész napos olvasás és társasozás a jó meleg szobában.
Kedden aztán verőfényes napsütésre ébredtünk. Így reggeli után a fiúkkal - akik ekkorra már úgyis az udvaron játszottak - sétának álcázott túrázásra indultunk a szomszéd faluba. ( A túra szót a kéktúrás időszakaink miatt jobb elkerülni az esetükben.) Mondjuk egy Caminó után ez a döbröntei kiruccanás tényleg csak séta volt, amit kísérőink -  a házigazdák két pulija - tettek még emlékezetesebbé. Döbröntén felmásztunk a várromhoz, s megnéztük a "sípályát" is, amit a nyolcvanas években a pápai gyárak munkásai fusiztak össze a döbröntei lankákra. Kár, hogy már nem működik - kétségtelenül egyedi jelenség. A kutyáink kicsit megvadultak, maikor két lovas vágtatott hirtelen a várromhoz. Lalának csak nehezen sikerült megregulázni őket - főleg, hogy csak a Bogi nevére emlékeztünk. Elég vicces volt, hogy csak az egyik kutyát tudjuk fegyelmezni, a másik kedvére rohangált, ugrált a turistákra és zajgatta a falubeli kutyákat. Este a lányoktól új kártyajátékokat tanultunk, majd újra olvasással múlattuk az időt. Szerdán a pápai termálban is látogatást tettünk - és persze maradt még az olvasás és az olvasás. Hát így telt a télire sikeredett őszi szünetünk a Bodzásban, ahová reménység szerint visszatérünk még valamikor...

Tipikus sztereó

Időnként az ember egy azon nap alatt egymással tökéletesen ellentétes érzelmek átélésére képes. 

Délelőtt  Illéssel a Pláza könyvesboltban jártunk. Ugyanis egy focis gyerekregény-folyam kapcsán úgy tűnik a fiú is rákapott az olvasásra.Alkut kötöttünk, hogy amint kiolvassa az egyiket, újra ellátogatunk az Alexandrába, s már kezdheti is a következőt.  Bevallom, fájó szívvel adok ki kétezer kemény forintot egy egyszer használatos, irodalmilag kétségtelenül csekély értékű könyvért, amikor mennyi minden kincset vehetne ott magához az ember! - de ha másképp gondolom, ( tekintettel arra, hogy a fociregényfolyam tizenhárom! kötetes) huszonötezer forint nem nagy befektetés, ha az ember gyereke ezáltal lelkes olvasóvá válik. Szóval ilyen hátsó szándékkal gyarapítom én Matyi Dezső vagyonát! Visszatérve a Plázabeli, s a könyvesboltbeli látogatásunkra, be kell valljam az időjárással együtt én is kicsit elszontyolodtam, mert olyan sok szép könyv, s jó pár szükségesen beszerzendő téli ez+az láttán elkezdett növekedni bennem az abbéli aggodalom, hogy hiába várom a következő meg az azt követő hónapot, amilyen nagy a család képtelen leszek beszerezni mindenkinek minden szerintem vagy szerintük szükséges cuccot télire. ( Ami tuti nem igaz, mert még sose fordult elő, mióta család a család. De hát a negatív érzések általában nem az igazságból táplálkoznak! ). Ja, és magamat is sajnáltam, hogy a könyvesboltban többnyire csak körbenézhetek...

Délután Illés eljutott az új könyv feléig, s megkérdezte, hogy ha ma este befejezi, holnap megkaphatja-e a következő részt. ( Minő pech, a ma beszerzett példány egy gyengébb eresztés, csak 120 oldalas az előző 180-assal szemben!) "Erre most legalább egy hetet várnod kell majd." - válaszoltam. Ahogy így a következő napok olvasmányairól diskurálgattunk Borinak eszébe ötlött, hogy el kellene ugornia a megyeibe - beszerezni még egy-két kötelezőt. A fiúknak is felajánlotta, hogy vele tarthatnak. Igaz, az olvasójegyek (reméljük) apa pénztárcájában épp a szomszédos Románia területén tartózkodtak ezidő szerint, a fiúk mégis elkísérték nővérüket a könyvtárba. Hazafelé beugrottak a gyerekkönyvtárba is, s Bori kölcsönzött is nekik ezt-azt. És láss csodát, a könyvtárban is megvolt a fent említett remek gyerekregény-sereg! Illés  hóna alatt a két következő kötettel boldogan viharzott haza . Aztán két takaró, egy zacskó chips és három könyv társaságában levonultak hármasban a pincebeli sarokba olvasni, s én olyan, de olyan boldogan és hálásan vasalgattam a konyhában, mert mintha csak gyerekkori vágyálmaimat láttam volna megelevenedni: az enyémek olvasnak, olvasnak és olvasnak. A vasalás egyébként is jót szokott tenni az elégedetlenkedéseimnek, mert ilyenkor újra és újra hálát adok minden ruhadarabért, amit kaptunk.És rácsodálkozom, hogy is tette, teszi ezt velünk az Isten évtizedek óta, hogy egyre többen, egyre nagyobbak vagyunk, s egyre gazdagabban viseli gondunkat.

Elégedetlenség és hála. Vágyak és öröm. Tipikus sztereó - ahogy a vasalás közben hallgatott új Ákos album egyik nótája mondja...

Hálás vagyok...

Hálás vagyok...
449. hogy Illés fiunk ma nyolc éves.
450. hogy a zsúfolt péntek ellenére sikerült megszerveznünk a szülinapi partyt.
451. Hálás vagyok az egyszerű, de nagyszerű focis szülinapért.
452. ... hogy Illés mindennek nagyon örült.
453. Hálás vagyok Lala és a lányok segítségéért.

454. Hálás vagyok, hogy mindkét fiú meggyógyult.
456. Hálás vagyok a tegnap reggeli imaidőért.
457. ... s az estékért, amikor sikerült Illéssel együtt olvasni Illés történetét.
458. Hálás vagyok, hogy Isi folyékonyan olvas - még a Biblia szövegét is.
459. ( erről jut eszembe) hálás vagyok, hogy nagyon szeret bibliakörbe járni, vasárnap reggelenként mindig lelkesen pattan ki az ágyból.
460. Hálás vagyok, hogy szereti a bibliaköri tanítóit, s ma reggel is tőlük kapta az első szülinapi üdvözletet.
461. Az ifiért is hálás vagyok,
462. ... s hogy a lányaim most is épp ott lehetnek.
463. A múlt heti női alkalomért.
464. ... a velencei gyüliházért, ahol sokszor átélhettük Isten jelenlétét.
465. ...hogy a kisbabák is jól viselték a nőit.
466. Hálás vagyok, hogy Marianna túl van a műtéten,
467. ... s hogy tegnap láthattam őt és együtt imádkozhattunk.
468. Hálás vagyok a csodaszép naplementéért, amiben tegnap este gyönyörködhettünk az M7-esen.
469. Hálás vagyok, hogy a benti Tesco is éjjel-nappali lett, így már nem kell rohannunk esténként, hoyg odaérjünk 22-ig.
470. ... és azért is hálás vagyok, hogy ezt a héten megtudtuk a Banditól, így már nem fogunk feleslegesen száguldozni esténként, hogy odaérjünk zárás előtt.
471. Hálás vagyok, hogy este van.
472. ... az alvásééééééért!

Vértes

"Lassan őszbe öltözik a táj. A kora reggel félénk sugarai már erőtlenül söpörtek végig a Vértes lankáin, ahogy a környező falvak között úticélom felé száguldoztam. Szeretem ezeket a színeket. Szeretem ezt a vidéket. A lovasberényi lankákat. A zsidó temető robosszus kőkerítését. Az alcsúti arborétum mellett kanyargó utat. A váli völgyet. A kastélyromokat. Szeretem ősszel és télen, tavasszal és nyáron. Szeretem a nadapi ősjegyet. A hullámvasutas utat. A rengeteg erdőt. A kopottas házakat. Szeretem - ahogy ma reggel is - kelet felé elhagyni a várost.

Mint ahogy szeretem az egyik északi utat is, a Zámolyra hömpölygőt. Azon meg vasárnap reggel utaztunk Dáviddal Oroszlány felé. Azt az utat is szeretem. Nem utolsó sorban, mert Zámolyra visz - és onnan meg további csodahelyekre. Szeretem Zámolyt, közepén az égből pottyant rendőrlámpát. A körforgalom kopárságát. A gánti bánya vörösét. A falu svábos rendjét, csodás házait. A kék túra útvonalát. A kőhányási kápolnát. A kőkeresztet. A fenyőerdőt. A kanyarokat. A majki tavak csendjét. Várgesztes csodáját. A titkos völgyet. A várakat. Szeretem a Vértest." - írtam vagy két hete egy blog-kezdeményben.

Ezek a sorok annak apropóján jutottak az eszembe, hogy ma reggel újra ugyanazon az úton jártam. Azóta még színesebbek a fák, még őszibb a táj. De ahogy a szakadó esőben Bicske felé hajtottam megint csak átjárt az a különleges érzés, amit csakis a természet közelében tapasztal az ember. A teremtett világ befogadhatatlan szépsége. Az az örökkévaló, ami egy pillanatra átvirít a halandó mulandóságán. Jó felkúszni ezekre a dombokra és aláereszkedni a völgyekbe. Jó megcsodálni a szürke esőfelhőt a horizonton. Jó bevenni az ismerős kanyart, s még jobb felfedezni a sosem látott tájat. Haza Csákvár felé vettem az irányt, így Vértesbogláron át felfedezhettem egy általam még sose járt utat. ( mert a vasárnapi ebéd mellett azt is megtudtam, hogy Varga Laci időnként erre megy Szombathely felé :) )
A napot megkoronázta egy női közösségi alkalom. Ez mindig áldás. Nem tudom, nem értem, miért és hogyan. De az. A maga egyszerűségében, és őszinteségében. Abban, hogy szívek és generációk kerülenk egymáshoz közel. A közös imákban. A mindennapi terhek megosztásában. Mert amit az Isten kitalált - például a gyülekezet - az áldás az embernek.
S mivel a fiúk lebetegedtek - Lala ma délelőtt egymás után kétszer is járt a gyerekorvosnál - így este sokáig fennmaradtunk, s családi mozizásra is adódott lehetőség. Ez is különös élmény volt. Nem akármilyen családi mozi. A fiú a Marsról.  És én olyan boldog voltam, hogy én is átélhetem a csodát, hogy nekem is adatott a lehetőség: befogadni és szeretni és soha, soha, soha, soha, de soha, soha... 

Ön-csalás

Egy beszélgetés közepén elhangzott mondattöredék vissza-visszatérő visszhangjaként forog bennem a téma pár hete. "Mindaz amit a másik nem gondol, de én hinni vélek, öncsalás." 

Öncsalás. Vajon hányszor és hányféleképp esik az ember áldozatául? Vajon hányszor ringatjuk magunk hamis biztonságba, téveszmékbe, elképzelésekbe - ahelyett, hogy szembenéznénk a realitással.

De csaljuk magunk másként is, amikor nem merünk ráállni arra amit Isten mond, amikor félelmek közt, kétségek közt, szorongva araszolunk a mából a holnapba. Amikor hitetlenül a föld alatt hagyjuk tálentumainkat - hisz úgyse menne az nekem, úgyse tudnám tökéletesen. És készülnek az észérvek, megy ám a racionalizálás. Hány és hányféle öncsalás!

Ma reggel az Igében olvastam: " Becsaptátok magatokat, amikor engem Istenetekhez, az Úrhoz küldtetek és azt mondtátok: Imádkozz értünk, és mondd meg mindazt, amit ...az Úr üzen, mi pedig megtesszük." (Jer. 42:20.) Aztán persze amikor az üzenet nem volt a kérdezők kedvére való, dehogy tették! És én? És mi? Jobbak lennének? Nem könyörgünk-e a kétségek idején kétségbeesetten "csak egy szóért" - aztán ha jön? Meghalljuk? Elfogadjuk? Aszerint megyünk tovább? Öncsalás.

Persze az öncsalás az ember ösztönös önvédelmi mechanizmusa. Csaljuk magunk, hogy élni tudjunk. Csaljuk magunk, hogy ne fájjon úgy a valóság, hogy el tudjuk viselni az elviselhetetlent. De előbb vagy utóbb (utóbb majd biztosan) elkerülhetetlenül szembesül az ember minden öncsalással. S milyen fájdalmas is lenne a felismerés, ha később kiderülne: sokminden csak álom volt. 

Hogyan tudjuk elkerülni hát az öncsalást? Hogyan tudjuk minimalizálni: Felismerni? Kizárni?

Őszinteség. Önvizsgálat. Ima. Olyan értékes kapcsolatok, akiken keresztül az ember valós visszajelzéshez jut. Isten Igéje, ami maga az Igazság. Mert "megismeritek az igazságot, s az igazság megszabadít titeket..." és azt hiszem, hogy kell hozzá még némi bátorság is. 

Depónia

Már jó ideje tervezgetjük a Borival, hogy egyszer lomtalanítás idején felkerekedünk és elmegyünk kincsvadászni. Mert biztos különös kincseket lelhet az ember ilyenkor a lomok között! Tavaly ez a feltételezésem be is igazolódott: egy esti sétánk alkalmával csodás régi bőröndöket (vagy ötöt!) leltünk egy halom tetején a Széchenyi téren. De Lala nem engedte meg, hogy hazahozzam őket. Szerinte ugyanis van elég szemét így is a házban. Évente minimum egy konténernyit vitetünk el kemény forintokért csak az alagsorból. Hiába győzködtem én, hogy ezek KIN-CSEEEK!!!, meg hogy higgye el főleg a Bori mi mindent odaadna egyetlen ilyen bőröndért -hajthatatlan maradt. Mi meg bőrönd nélkül... 

Ma reggel a Bori megint felvetette, hogy el kéne menjünk egyszer... mire eszembe jutott, hogy a belvárosban a héten volt a lomtalanítás. Nosza, irány a net, ahol megtudtuk, hogy ma a Maroshegyen viszik a lomokat. Öt perc múlva már a Ká-ban ültünk, és a Maroshegy felé száguldoztunk - ahol sajnos az utcák zömében már beelőzött a Depónia :(  Persze nem adtuk fel olyan könnyen! Bejártuk a fél negyedet, hátha valahol sikerül még megelőznünk őket. Minden harmadik utcában kukáskocsiba botlottunk, s persze a lomok már csak a Harmatosvölgy mellett voltak kinn- ahol is új építésű házak vannak, tele építési törmelékkel, meg másfajta lomokkal - még egy Ribban képkeretet is láttunk! A Brassai úton aztán az ódon házak előtt feltűntek a lomhalmok. Rögtön az elsőnél volt is egy koffer - de túl kopott és szakadt. A lomok többsége ezen a tájon leginkább marmonkanna meg ágybetét. Ennyi műanyag marmonkannát régóta nem láttam. Egy klassz fotelt azért leltünk egy mellékutcában, de nem fért be a Ká-ba. Így aztán az élmény az egyetlen, amit sikerült hazahoznunk a kincsvadászatról. Azt hiszem azért így se volt ez hiábavaló időtöltés - megvalósítottuk végre  a tervet, amit mindig csak elméletben szövögettünk.

Illés öttusázik

Illés fiúnk sportot váltott. Az elmúlt másfél évét a foci bűvölete határozta meg. Vidi. Barca. Gombfoci. Teremfoci. Focis kártyák. Focis táska. Focis toll. Foci, foci, foci... A nagy álma, hogy szeptembertől a Vidi gyerekcsapatában játsszon valahogy mégse jött össze. Aztán egy hete az iskolai úszás után odalépett hozzá egy öttusaedző, s egy papírt nyomott a kezébe. Meghívást az Alba Volán kis öttusázói közé. Az edzők végigjárták az iskolákat, úszó csoportokat, s kiválasztottak a városból 40 gyereket, akiknek felajánlották a lehetőséget, hogy elkezdjék az öttusával való ismerkedést.

Hétfőn volt az első szülői értekezlet. Tegnap este pedig az első úszóedzés, ahol végül 17 kisgyerek állt a medence szélén, s figyelte áhítattal Gábor bácsi szavait. A következő percben a medencében rótták már a hosszakat a kis úszó palánták. Hihetetlen volt látni, hogy húsz perc után úgy mozgott a csapat, mintha legalábbis fél vagy egy éve együtt edzenének. Fél kilenc lett, mire haza értünk. Hát nem igazán kellett altatgatni tegnap a fiút! Egyenlőre heti három estét töltünk majd az uszodában. Tavasszal jönnek majd a futóedzések is. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, s nem lesz mindig ilyen lelkes a fiúnk, mégis örülök, hogy belevágtunk. A csípős őszi estébe kilépve eszembe jutott egy tanítványom, aki minden reggel az óra vége felé botorkált be a tanterembe. Általában az uszodából érkezett, s mire leült a padban, már mögötte volt napi 2-3 óra edzés. Öttusázott. Magyart tanítottam a lánynak, akivel ma egy gyülekezetbe járunk. Rita azóta abbahagyta az öttusázást,  korábbi edzőtársa, Gábor ma utánpótlás-edző, tegnaptól Illés edzője is.

Valami más

A dolgozóm háza táján sok-sok minden változik mostanság. Isten új kapukat nyitott meg előttünk. Magam is csak tanulgatom a számokat, hogy 35.000 napi ellátott, 16.162 diák, 4800 alkalmazott, 15 milliárdos éves... Isten sokkal bőségesebben megáld, mint ahogy azt elképzelni tudtuk volna - pedig azt hiszem sose volt gond a képzelőerőnkkel :)
"Jó az Úr, és jókat tesz."
Mindez persze új feladatokkal, új felelősséggel új kihívásokkal, új harcokkal és terhekkel is jár. A negyvenakárhány baptista oktatási intézmény esetében pl. a sok közül az egyik az, hogy 2013 szeptemberétől  kötelezően meg kell kezdjük vagy a hittan vagy az erkölcstan oktatását. Amit mi örömmel meg is teszünk majd  - pontosabban a bibliaismeret oktatását kezdjük majd szeptemberben. No de addig még meg kell írni 12 évfolyamra a tanterveket, akkreditáltatni kell az anyagot, meg kell írni és ki kell adatni minimum 3 tankönyvet, segédanyagokat stb. Ezt a megbízatást kaptam. Mindezt persze lehetetlen lenne felvállalni így szeptember végén - lévén hogy már javában szervezzük a Cipősdoboz Akciót. Úgyhogy ahhoz, hogy a kezembe vegyek valami mást, először is le kellett tennem azt, amit eddig szorongattam benne. A legkedvesebb projektet, az év legszebb részét... hagyjuk.
Több mint egy évtizede, egy szolgálat indulásakor a kirendelő imán azt imádkozta felettem az egyik pásztorom: "elengedni. megragadni. elengedni. megragadni..." - akkor mélyem belém vésődött a kéz képe, amely megragad, erősen tart valamit, amit Istentől kapott, aztán szabad akaratából szép lassan kinyitja  a tenyerét és elengedi, ami olyan fontos volt neki, hogy Isten valami újra irányíthassa a figyelmét, amit meg kell ragadjon. "Elengedni. Megragadni." Az ember döntése. Isten nem kényszerít, nem feszegeti szét a tenyeredet, s nem erőszakol abba valami mást. Rád bízza, hogy akarsz-e megragadni új dolgokat.
No de igaziból nem az elengedős-megragadós dolgokról akartam ám írni, hanem arról a múlt heti változásról, hogy hétfőn szépen átadtam a dolgokat egy új kolléganőnek , kedden délelőtt pedig már Balatonföldváron írtuk a baptista bibliaismeret tanmenetét. A feladat nagyságának tudatában azzal az őszinte kéréssel kezdtük, hogy "Atyánk, add nekünk a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, mert enélkül képtelenek lennénk..." És elkezdődött a munka.
Valami más.

Szombat

Jó volt szombaton lenni. Szombaton lenni annak, akik vagyunk. Felkelni. Pakolni. Szervezkedni. Kiborulni. Kiröhögni magunkat (leginkább persze engem). Összepréselődni az autóban. Még nagyobbakat nevetgélni. Coldplayt hallgatni. És újra, és újra. És énekelni, és videót készíteni, aztán a következő pillanatban már Kecskeméten eszmélni. Meglátni a legfiatalabb rokont: Benedeket, aki nevéhez híven olyan kis áldott, szépséges teremtménye a Mindenhatónak. Jó volt őt a családunkban köszönteni. Jó volt látni a gyerekeket, ahogy Jankával szédültek. Annyira édes kislány!! Jó volt végigszáguldozni a szülővárosomon, s a falun, ahol 18 évig éltem. (mondjuk eldönthettem, hogy azon az utcán vágtázunk végig ahol az első 10 évben, vagy ahol az utolsó 8-ban éltünk. Az előbbit választottam, mert ott van még ugye a mamáék és a dédi volt háza is.) Jó volt békésen Békésen. Látni a mamát. Hallgatni, ahogy örömmel meséli, most már mennyivel erősebb, mint egy évvel ezelőtt. Hallgatni, ahogy beszél a vágyról, hogy menne... haza. Már nagyon menne. Akkor is jó, ha Sára szerint ilyenkor az ember alig tudja lenyelni a könnyeit, mert olyan megrázó hallgatni, milyen mélyen is kötődik két ember, aki együtt élt le évtizedeket, s mennyire nehéz a másik nélkül. Jó, hogy a mama ezekről is beszél. Jó, hogy mi tudunk hálát adni, amikor esténként az ágyban oldalra pillantva ott fekszik mellettünk a másik. Jó, hogy a nagybátyámék mindig szeretettel és mindenféle földi jókkal várnak -  hogy ha ritkán is, de hozzájuk haza mehetünk. Jó, hogy Isten kitalálta a családot! Ilyenkor néha sajnálom, hogy nekünk ebből sokkal kevesebb jut az átlagnál.  De pár percre is jó volt találkozni! És jó volt találkozni az osztálytársakkal is! Huszonöt éve érettségiztünk. Huszonöt. Hihetetlen. Jó volt, hogy egy csomóan összejöttünk. Jó volt újra átélni a szeretetet és elfogadást. Hogy senki se akarta magát ilyennek vagy olyannak mutatni. Lehetett jönni farmerban, vagy ahogy voltál. Elmondhattad ami a szívedet nyomja, ami sikerült, vagy ami kudarc volt az elmúlt öt évben. Jó volt. Csak az volt rossz, hogy olyan hamar el kellett jönnöm, hisz Lalának másnap reggel már gyüli volt. A legszívesebben az egész éjszakát átbeszélgettem volna velük. Most várhatok újabb öt évet :(  Jó volt, hogy hazafelé gyorsan száguldoztunk, s milyen jó volt már hulla fáradtan belehuppannni fél kettőkor a jó kis puha ágyba. Egyébként is szoktam mondani, hogy némely fárasztó nap legeslegszebb része, amikor végre elnyújtózunk a csendes kis tetőtéri szobánkban és várjuk" az álmot, az enyhet adót". - hogy a kedves Radnótiról se maradjon már ki ebből a posztból, ha már egyszer "messzeringó gyermekkorom világában" tehettem szombaton egy igazán rohanó villámlátogatást.

Hárman a múltból

Három pici jövevény. A legkisebb még pelenkás volt. Kíváncsian vártuk, lestük kik is, milyenek is lesznek. Törékenyek voltak. Minden értelemben. Akárcsak három ázott kis veréb. Minden zajra megrebbentek, s azonnal összebújtak egy kupacba. Láttuk, sejtettük, hogy rövid kis életük ellenére hosszabb a múltjuk, mint kellene, mint amit egy zsenge emberpalánta elviselni bírna. A játék közben feloldódtak, ugráltak, nevettek, de ahogy jött az este, egyre szorosabban fogták egymás kezét. Aztán a   villanyoltással elszabadult a pokol. Egyszerre üvöltöttek a sötét szobában. S a másodperc tört része alatt mind a négyéves "nagylány" ágyában landolt. A szerető simogatás és a lámpa mellett végül csak álomba szenderült a kis csapat.

Később se akart szakadni a furcsa kötelék. A fiúk, a kisebbek oldódni látszottak. Fogadni kezdték új szüleik feltétel nélküli szeretetét. De a "nagylány" egy pillanatra se veszítette szem elől őket. Maga akarta öltöztetni, betakarni, s még a wc-re is kikísérte övéit. Heteken át. "Anyai szíve" nem engedett. Megrázó volt látni benne, hogyan lehet anya egy négy éves gyermek. Mert hónapok múltán is anyja volt a két fiúnak. Fájdalmak, küzdelmek, az életért folytatott harc érlelte anyává. A félelem, a magány, az ütések, az éhség ellen hónapokon át óvta kicsinyeit a kislány. Alkoholista apja napokra eltűnt. Ilyenkor senki se tudja mit tett a két kicsivel, hogy életben tartsa őket. Ezért üvöltöttek a sötétben. S ki tudja még miért...

Ma is fáj, ha rájuk gondolok. Borival volt egykorú a legkisebb. Együtt nőttek. Barátok lettek. Aztán az élet minket másfelé vitt.
Évek óta nem tudok róluk. Egyszer a faceboookon bejelöltek. Megható, hogy tudják még, ki vagyok. Nem tudom, hová, mivé is vitte őket sorsuk, Isten... De ők is részei annak, akivé lettem. A szívemet formálták, formálta Az, aki nemcsak a múltjukat ismeri, de tudom hogy számukra is tartogatott, tartogat jövőt.

Hitben járni, nem látásban

Ma eszembe jutott a konyhánkban lévő ige. "Hitben járunk, nem látásában." Huszonegy éve hordozgatjuk különböző otthonaink különböző falaira. "Hitben járunk, nem látásban". Huszonegy éve vettük a kis réztáblácsát az akkor még Aradi utcai bapti könyvesboltban, s sose gondoltuk, hogy ennyi erőt, hitet és Életet fog majd adni az a pár egyszerű szó. Mert nem az a fémdarab, hanem a Mindenható Ereje és a Láthatatlan Láthatóra szóló tanácsa az, ami magában hordozza az Isteni Életet, a zoét.

"Hitben járunk, nem látásban". Sokszor. Időnként meg nem. Időnként tapadunk a porhoz, a láthatókhoz. Mert mennyivel egyszerűbb is a láthatókra nézni. Pedig - tudjuk - azok csak ideig valók.

"Hitben járunk, nem látásban." Nem azért mert annyira szeretünk hitben járni, s nem szeretünk sokkal inkább látásban . Hát persze, hogy a látásban könnyebb! Persze, hogy ott egyszerűbb. Persze, hogy minden normális ember alapból arra vágyik, hogy ne kelljen már hitben járnia. Hogy ne kelljen ahhoz a hitét gyakorolnia, imádkoznia és böjtölnie, amihez a másik halandónak elég egy bankkártya vagy egy elhatározás. Hányszor vágyunk a látható nyújtotta "biztonságra". A bizonyosságra. De sajna a hitben járás lényege épp az, hogy nem mindig kíséri száz százalékos bizonyosság. Az ember szelleme reagál Isten hívására, Isten Igéjére, de korántse lesz attól még ezer százalékig biztos a végkifejletben. Csak elindul hitben, kilép a ... bizonytalanba. éééés....és aztán, később, jön az Élet, az isteni, a mennyei. Mert az Élet mindig a hitbeli lépéseket követően jön. Mert "az igaz ember az ő hite által él."

"Hitben járunk, nem látásban." Ebben sose lehet elég rutint szerezni. Sose megy majd, mint a karikacsapás. Mindig ott lesz a hit kockázata, feszültsége. A látható és a láthatatlan közötti látszólag áthidalhatatlan.... amit -meglepő mód- csak a hit tud áthidalni. És igen, ott lesz a tévedés kockázata is. De inkább kockáztassak, mint berendezkedjek a látható kínálta hamis biztonságban. Hitben JÁRUNK. A járás pedig helyváltoztatást jelent. Egyik lépés a másik után. A már biztosból a bizonytalan felé.

"Hitben járunk, nem látásban" Szeretném, ha végig így lehetne. Hogy amit hitben kezdtünk, sose folytatnánk testben... Tegnap este Sára megkérdezte ha most lehetne három kívánságom, mi lenne a három. Kettőt mondtam hirtelen, akkor nem volt meg a három. Azt hiszem, ez a élethosszig tartó hitben járás - ez lenne a harmadik, lányom.

Hálás vagyok...

Ahogy a blogolással, a hálaokok gyűjtögetésével is elmaradtunk az utóbbi időben. No de semmi sincs végleg veszve. ezer okunk van a hálára.

419. Hálás vagyok a zökkenőmentes szeptemberi iskolakezdésért.
420. Hálás vagyok, hogy Bori sokat segített a fiúk cuccainak beszerzésében és előkészítésében.
421. Hálás vagyok, hogy őt is rendben beköltöztethettük a koliba, s már egy teljes hetet maga mögött tudhat.
422. Hálás vagyok, hogy hétfő reggel épp akkor értem kocsival az Astóriához, amikor Bori feljött az aluljáróból és integethettünk egymásnak. Az ilyen "kis" dolgok a legszebb ajándékok az életben.
423. Hálás vagyok, hogy az egyik reggel kivihettem Sárát a suliba - s még csak el se késtem az esedékes megbeszélésről.
424. ... s azért is hálás vagyok, hogy már a "kicsi" lányom is utolsó éves a gimiben.
425. ... a nagy kisfiam - aki a nyáron észrevétlen túlnőtte a lányokat. pedig nyolcadikos. És ő harangozik a hétfő reggeli istentisztelet előtt.
426. Hálás vagyok, hogy Illésnek nem lett komolyabb baja. ( Pénteken a szünetben olyan szerencsétlenül esett a betonra, hogy kisebb agyrázkódása lett. De hála Istennek már elmúlt a hányinger, fejfájás.)
427. Hálás vagyok, hogy végre sikerült a titkos tervem és vehettem a Lalának egy új bicajt, aminek nagyon örült.
428. Hálás vagyok, hogy már fel is avatta az ajándékát - s hétfőn (25 km híján) körbekerekezte a Balatont.
429. Hálás vagyok az esti sétákért Lalával.
430. A levendulás parkért.
431. A kedd estéért Siklósiékkal.
432. ... és a szerdáért az Ernőékkel.
433. Hálás vagyok Bandinak a (számunkra ) "új" bicajokért. Így most hosszú idő után először megint minden családtagnak van saját biciklije. - Most már csak szabadidő kell, hogy együtt kerekezzünk. :) ( Tudom Lala, tartozom még egy szentendrei úttal :) )
434. Ja, és azért is hálás vagyok, hogy a múlt héten sikerült feltelepítenem Pestre a Bori bicaját is.
erről jut eszembe,
435. Hálás vagyok, hogy hazajöttek a fiatalok az olimpiáról.
436. ... és hálás vagyok az új munkahelyemért. (mármint az új irodáért) A "régi" újat is szerettem, de az a még újabb új is áldás.
437. Hálás vagyok minden áldásért amit a munkánkon tapasztalhatok. Hihetetlen, amiket Isten tesz! Jó Vele, Érte élni.
438. Hálás vagyok a baptista iskolákért.
439. Hálás vagyok, hogy Seregélyesen, Sárosdon és Velencén is vannak baptista iskolák.
440. ... no és a seregélyesi gyülekezetért is.
441. Hálás vagyok a tegnapi férfi-napért.
442. ... és a múlt keddi női alkalomért. Olyan jó veletek beszélgetni, imádkozni!
443. Hálás vagyok, hogy minden gyerkőcnek sikerült venni új őszi cipőt.
444. ... s hogy elszakadt a szandálom! , mert így én is hozzájutottam egy új cipőhöz a múlt héten :)
445. Hálás vagyok, hogy Bálint most épp sáskát szeretett volna, s nem valami nagyobb állatra beszélte rá Lalát az elmúlt napokban.
446. Hálás vagyok az új zenékért amit a lányomtól kaptam
447. ... a  - mondhatni- új telefonomra, amiért még nem adtam eddig hálát. Pedig nagyon klassz - többek között - a zenelejátszója is, s mióta megvan útközben jobbnál jobb zenéket hallgathatok.

448. Hálás vagyok a finom szőlőért, amit Velencéről kaptunk egy pillanattal ezelőtt.

Hajrá Vidi!

Az egyik legnagyobb élmény a héten: közös családi Vidi meccs a Sóstón. Eredetileg Sárával és Isivel mentünk volna, de meglepetésként apa is átszervezte a programját és vett még egy jegyet (kétszeres áron) az    utolsó pillanatban. Hazafelé hatkor a város már kezdett megőrülni. Mindenütt piros-kékbe öltözött emberek szállingóztak a Sóstó irányába. Fél hétfor már a rohamrendőrök kísértek egy csapatot a ház előtt. Egy óra múlva mi is elindultunk. Izott a levegő a környéken. A stadionhoz közeledve egyre koncentrálódott a feszültség. Rohamrendőrök, lovasrendőrök, biztonsági emberek sokasága. Tele volt a stadion. Sáráék mindne meccset az ultrák között szurkolnak végig, így most mindannyian odamentünk. Szédületes volt. Akkor is, ha volt egy pillanat, amikor a mellettem és felettem álló enyhén alkoholos befolyásoltságú tagok üvöltését meghallva megfordult a fejemben hogy, talán mégis inkább az ülőszektorba kellett volna jegyet váltani... Aztán elkezdődött. A tömeg hatalmas ovációval fogadta a játékosokat. A székekre bekészített papírfecnikből amolyan hóesésszerű kábulatban úsztak a lelátók és megkezdődött a fieszta. Gimis koromban nem ritkán jártunk meccsre az osztállyal is meg az apuval is Békéscsabán - no meg Pesten. A kemény magot viszont mindig tisztes távolból néztük. Most ez volt az egyik legnagyobb élmény, hisz nnen nézve nem kicsit más a mérkőzés. ( egyetlen hátrány, hogy időnként az ember megfeledkezik arról, hogy mi van a pályán :) ) Szóval nagyszerű volt. A törököknek köszönhetően volt füst, meg görögtűz - alapból volt üvöltés ezerrel, ugrálás és hangulat a tetőfokon. Éneklés, ugrálás, zászlók, meg ámulat a papíresőben. A 42.percben szülinapi köszöntés, hisz Paolo Sousa aznap volt 42 éves ( és a csapat végül 4:2-re nyert). És feszültség is volt bőven. Nulla-nullás döntetlen után kétzser tizenöt perc hosszabbítás megint csak gólok nélkül, és akkor jöttek a büntetőrugások. Bozsovics, Bozsovics skandálta a tömeg egész addig, míg a török játékosok a labda elé nem léptek- akkor ugyanis füttyvihar söpört végig a lelátón. Míg az egyik tizenegyest ki nem fogta Bozsivics. Akkor mi volt a lelátón! Egy százhúsz kilós fazon lepacsizott velem, majd azzal a lendülettel hármónkat ölelt át egyszerre Isivel és Lalával. De az igazi őrület a második kimaradt török büntetőt követően tört ki a stadionban. Európa Liga. Sikerült.
 A legnagyszerűbb a himnusz-éneklés volt. Kétszer is elénekeltük aznap este. Másodszor a győzelmet követően spontán kezdtek bele az ultrák, amit átvett az egész stanion.Sorban álltak fel a szektorokban, s majd 12 ezer fehérvári zengte: "Isten áldd meg a magyart!" Jó volt aznap magyarnak lenni, s nem kicsit fehérvárinak. Éjfél után érkeztünk haza.

Másnap reggel a kórházban kezdtük a napot. Vérvétel, laborvizsgálatok. Sorban állás, várakozás, fél kilenc is lett, mire bejutottam. Már az utolsó cseppeket vették, amikor a másik szobából három focistával állított be az egyik hölgy. Kaka, az újonnan szerződtetett brazil (nem Az a Kaka:) ) és két másik srác volt. Ők is vérvételre jöttek. Szóval a péntek is a Vidivel indult. Közös kis vérvétel a Szent György Kórházban :)

Mennyből az autó

- avagy Fókuszunk története a Family legfrisebb számából -

Mint életünk oly sok területén, legtöbbször az autócserékben is Istenre kell hagyatkoznia kiscsaládunknak. Talán az egyik legemlékezetesebb megtapasztalásunk hat évvel ezelőtt történt. Anyár derekán újnak mondható kocsink totálkárosra tört, így hetek óta kölcsönjárgánythasználtunk. Egyik este apa összetoborozta a nappaliba a családot, s előterjesztette azimatémát. „Szükségünk van egy új autóra. Itt az ideje, hogy megkérjük Istent, segítsen ebben akérdésben.” Kicsik, nagyok együtt, egy akarattal kértük a mennyei Atyát, és nem is gondoltuk,milyen gyorsan megérkezik majd a válasz.

Talán egy hét sem telt el, amikor egy délelőtt éppen bevásárlásból hazafelé tartva – még ma isemlékszem a körforgalomra, ahol az „eset” történt – felhívott egy távoli ismerősünk telefonon.Akkor halt meg a férje, aki négy hónappal korábban kapott egy vadonatúj járművet aszolgálatához. „Azt szeretném, ha az autó az adományozó szándékának megfelelően Istenmunkáját szolgálná. Valakitől hallottam, hogy a tiétek összetört, így rátok gondoltam. Kérlek, mégma este gyertek el érte!”

Olyan gyorsan történt, hogy fel sem tudtuk fogni, hogy este már egy új autó tulajdonosai leszünk. A gyerekeknek sem mondtuk el, mi készül. Lefektettük őket, aztán az éjszaka leple alattmeghoztuk az új kocsit és leállítottuk az udvaron. Másnap reggel a fiúkat azzal ébresztettük, hogynézzenek le a nappali ablakából az udvarra, van ott egy meglepetés. „Egy autó? Az a fekete autó? A miénk? Tényleg a miénk?” – kérdezgették egymás szavába vágva. Majd ahogy voltak,papucsban és pizsamában szaladtak le, hogy közelebbről is megszemléljék az„imameghallgatást”.

Pár héttel később valakinek elmeséltem az új autónk történetét. Ennek fültanúja volt az egyik fiamis. Csalódottan vágott közbe: „Egy nénitől kaptuk?! Ezt nem is tudtam! Én azt hittem, hogy Istenkinyitotta a menny ablakát, és reggelre letette az udvarunkra.” Így kellett szembesülnie a ténnyel,hogy Isten az ő munkájához ezen a földön bizony „néniket” és „bácsikat” is használ.

( Múlt heti epizód:
Lala valakiket a buszhoz fuvarozott Pesten. Miután beültek a Fókuszba megkérdezték: "ez az az autó, amiről a Familyben olvastunk?" "Igen" - hangzott a válasz. "Milyen izgi..."- mondták az utasok.
Így lett egy teljesen átlagos gépjárműből Isten küzreműködése révén valami nem mindennapi :) )

A nyár legszebb pillanatai

Vasárnap éjjel, Szlovéniából hazatérve, sok óra motorozás után, gyerekeinkkel találkozva a hullócsillagokat nézni az augusztusi égbolton. A városból kimenekülve a szántóföld szélén két takarón fekve, Norah Jonest hallgatva együtt számolni a csillagokat, és örülni, hogy vagyunk, hogy együtt vagyunk épp mi hatan, hogy itt vagyunk valahol a végtelen égbolt alatt egy föld nevű bolygóra vetve korántse véletlenül.

Igazi nyaralás híján Budapestet megcsodálni. Ülőhely hiányában ülni az ezeréves BKV-s hajó padlózatán és bámulni ezt a csodaszép várost. Nézni a házak a homlokzatait, a hidak talapzatait, a szigeti fákat. S rácsodálkozni, hogy az egész feeling olyan ismerős. Valahogy a valaha volt egyik legszebb élményre hajadzik. Igaz akkor a Ha Long Bay-i öböl sziklái között ültünk a hajó padlózatán, s a világ egyik legkülönlegesebb tengeröblét csodáltuk. De az öröm, s a különös nyugalom itt is ugyanaz. Amit csak az Isten képes még megfejelni azzal, hogy a kapitány a kormányhoz hívja a gyerekeidet, akik aztán maguk vezetik a 70 tonnás hajót 100 utassal és legénységgel. A Jászai Mari térnél már a kikötést is a Bori végezte. Teljesen egyedül. Mekkora élmény volt! Ilyeneket csak Isten tud készíteni.

Huszadikán tüzijátékot nézni. Nagyok a közeli tízemeletes tetejéről. Kicsik és jómagunk meg a tópartról. Bóklászni a sötét parkban. Lefeküdni a fűbe és csodálni az eget, s a melletted bámuló gyermeked lelkes arcát. "Ez nagyon szép. Ezt akartam. Olyan jó, hogy végül csak kijöttünk."

Belenézni a kedvesed szemébe, s elmondnai, miért is szereted. Mitől más is Ő, mint az összes többi földlakó. Mitől olyan különleges és felbecsülhetetlenül értékes a számodra. Valami mélységesen bensőséges. Megrázó és megható.

Esténként bolyongni a belváros ódón utcáin, s újra és újra kikötni a bazilika előtti levendulás téren. Kedvenc padodon ücsörögni. Megosztani egy nehéz nap terhét társaddal. Együtt vinni Isten elé mindazt, amit ember úgyse képes megoldani, ami a mennyei segítség nélkül csak hiábavaló próbálkozás lenne.

Kope

Kope tualjdonképp egy szlovén síparadicsom, ahol sose jártunk (még) hóesésben. Ellenben az elmúlt augusztusok egy-egy hetét töltöttük ott 15-15 lelkészházaspárral, egymással és nem utolsó sorban Istennel.

Kope mindig más és más. Mármint azok az élmények és megtapasztalások, amikkel az Isten ezeken a heteken keresztül gazdagít. Ami változatlan: a legkülönlegesebb emberi kapcsolat, a házasság titkaira való rácsodálkozás. Most épp ott emlékeztünk saját szövetségünk eddig eltelt 21 évére. Isten hűségére és kimondhatatlan szeretetére. Arra a sok száz megszámlálhatatlan csodára, amit együtt élhettünk át Lalával. 

"Jó az Úr, és jókat tesz!" 

Ez életünk Igéje - ahogy egyre jobban megismerjük Őt, úgy egyre mélyebb bizonyossággal élhetjük át mindezt - életünk legkülönfélébb területein, így a házasságban is. 

Jó látni, hogy az Ő munkája sose ér véget, hogy "uralma növekedésének nem lesz vége" életünk egyetlen dimenziójában se - ha hagyjuk Őt uralkodni. Jó látni azokat a távlatokat, amik még előttünk vannak. Hogy növekedhetünk egymás megismerésében, az egymásba nyílásban, abban ahogy megosztjuk magunkat a másikkal, s ahogy egymás társaiként harcolhatjuk harcainkat.

Jó látni azt is, ahogy Isten másokban megdicsőíti önmagát. Ahogy 35 év házasság után is őszinte szeretetben és mélységes tiszteletben szolgálják szolgatársaink az Urat. Jó volt hallani a sok-sok történetet, hogy hány és hány módon, miféle titkos utakon vzetette egymáshoz a Teremtő a párokat. Olyan sokféle úton és módon, amilyen sokfélék vagyunk mi magunk.

( idén az én küldetésem volt a meglepi ajándékok kigondolása és megvalósítása - íme az eredmény )

I will worship you for who you are

Napok óta ezt a dicséretet hallgatom.
Vasárnap páran együtt imádkoztunk, s valaki azt kérte "most csak Istenről szóljanak az imáink, ne rólunk". S ez nem is olyan könnyű. Volt, aki nem tudott így imádkozni, már az első mondatban magáról beszélt. Mert nem igazán van abban jártasságunk, hogy önmagunkat kizárva csak Rá figyeljünk.

Valaki azt nehezményezte, "milyen egysíkúak ezek a mai dicsőítő dalok, ugyanazt ismétlik újra meg újra." Ahogy újra és újra hallgatom és éneklem a fenti dicséretet én meg arra gondoltam, tulajdonképp ahhoz képest, hogy a mennyben majd azt énekeljük, hogy "szent vagy, szent vagy, szent vagy..." még ebben a dalban is túl sok a sallang...
Én úgy vagyok, hogy amikor Rá figyelek, egy idő után már a szavak is súlytalanná válnak. Egyszer csak ott van Ő, s én csak élvezem, hogy Vele lehetek. Törpül, ami vagyok, s naggyá lesz Ő, aki persze sose volt kicsi, csak a magam világa eltakarta a Valóságot. Közben meg - grátiszba - tágul a lelkem, a szellemem. Ami korábban a porhoz tapadt, hirtelen fel(ül)emelkedik.
Ez maga a csoda.
Ezt tette velünk a Szent Szellem, hogy halandókat bekapcsolt a láthatalanba, az örökkévalóba. Hát nem méltó arra, hogy dicsérjük Őt? Azért, Aki...

Szövetségek

Július egyik különleges szombatján annak örülhettünk, hogy egy délután két fiatal pár is szövetséget kötött a gyülekezetből. S hogy a történet még emlékezetesebb legyen egyik menyegző sem Fehérváron volt. Először Dóra és Beni kötöttek szövetséget a magyaralmási faluház udvarán. Három órával később pedig Peet és Esztó fogadalmának lehettünk a tanúi a velencei Juventus Szálló parkjában. ( a képeket épp fordítva sikerült feltölteni) Nagyszerű élmény volt mindkettő. Jó látni azt a különleges utat, ahogy az Isten összekapcsol életeket, s elkezdődik valami új.